Bevezetés

Az 1956-os forradalmat a „férfiak forradalmának" szokták nevezni. Ennek fő oka, hogy mind az ellenforradalom, mind a forradalom ábrázolásakor a történészek többnyire olyan kérdésekre kerestek választ, amely a férfiak „politikacsinálását" helyezte a

1956 befogadás-történetében, az ötvenhatos legendákban a nők szimbolikus alakként, hagyományos szerepkörüktől idegen „harcos amazonként", vagy a felkelőket segítő főző- és ápolószemélyzetként, esetleg szeretőként jelennek meg. Ki ne emlékezne az október 23-i tüntetés kezdetéről készült filmfelvételeken látható, ablakban álló, címeres zászlót lengető, fehér ruhás fiatal lányra? Az 1956-os fényképeket nézegetők szeme előtt esetleg még megjelenhet a géppisztolyt szorongató, felkelő lányok képe is, - de arról, hogy e napokat miként élték meg a nők, sokkal kevesebbet tudunk.

A munkástanácsokat 1956 kapcsán a munkásság leghitelesebb szószólóinak tartották, olyan intézményeknek, amelyek kifejezik, egy irányba terelik a magukat munkásként definiálók és azok cselekedeteit, akiket munkásnak tartanak. Milyen szerep jutott a munkástanácsok megalakításában a nőknek? A Csepel Vas- és Fémművek Kerékpárgyárában a dolgozók 80%-a például nő volt, döntő többségükben segédmunkás vagy betanított munkás. A munkástanács 1956. október 30-i alakuló jegyzőkönyvét 34-en írták alá tagként, köztük három nő, - pedig a munkástanácsot kifejezetten reprezentatív szervnek szánták, és elnökéül is

A nőknek adminisztratív szerep jutott: a munkástanács jegyzőkönyveinek vezetése, tüzelőutalványok kiállítása stb. A munkástanács bürokratizálódásával megjelentek a szerv körül sürgölődő titkárnők is. A Csepel Vas- és Fémművek Központi Munkástanácsának elnökének pl. külön titkárnője volt.

A munkástanács megalakításában tevékenyen részt vevő férfiak egyáltalán nem biztos, hogy beszámoltak feleségeiknek a gyári,

Ebben a közegben nem a nők feladatának tekintették a gyári, illetve a politikai ügyek alakításának felelősségét. Az elsősorban vidéki, női munkaerőt nagy számban foglalkoztató munkahelyeken, pl. a háziipari szövetkezetekben azért nőket is beválasztottak a munkástanácsokba. Munkástanács-elnöknek egyetlen gyárban választottak nőt, de ő is

A Budapesti Harisnyagyárban is lezajlottak azok az események, amelyek az ország összes gyárában: megalakult a munkástanács, sztrájkoltak, szétosztották a személyzeti anyagokat, leváltották az igazgatónőt. Az ezekre az eseményekre vonatkozó levéltári anyag elég szűkös, mivel a megtorlás során nem indítottak peres eljárást a vezetők ellen. A témához kapcsolódó iratok sincsenek összegyűjtve, szórványosan bukkantam rájuk a III. kerületi pártbizottság iratanyagában és a Budapesti Harisnyagyár pártirataiban. A munkástanács vezetőit - kivétel nélkül férfiakat, műszaki értelmiségieket: Honthi Ödönt, Deák Lászlót és Hidas Gyulát elbocsátották -, az ún. hangadókat más munkakörbe helyezték. A hangadók között szerepeltek munkásnők is, akik csoportvezetőként dolgoztak, mindannyiukat leváltották. Ezeket az asszonyokat a levéltári források úgy jelenítették meg, mint akik „megfenyegettek egyes kommunistákat, hogyha bejönnek dolgozni, elverik őket", a sztrájkra szólítottak föl úgy, hogy kis csoportokat szerveztek, akikkel kimentek a vécére beszélgetni, cigarettázni, a pártiroda előtt köptek egyet.

Az alább közölt források szorosan kapcsolódnak a „Két munkástanácstag elbocsátása az Óbudai Harisnyagyárból" című forrásközléshez. (Archivnet, II. évf. 4. szám)

Az 1. számú forrás főszereplői Tasnádi Jánosné, és Tasnádi János. Tasnádi Jánosnéval teljes életút interjút készítettem, mivel egy Állami Díjjal kitüntetett szocialista brigád tagja volt. 1929-ben született Tiszaszentimrén. 12 testvére volt. Apja kommenciós fejősgulyás volt. A hat elemi elvégzése után a családi gazdaságban dolgozott, majd 1947-ben bevándorolt Budapestre. 1947-től 1951-ig cselédeskedett. 1951-ben férjhez ment. 1952-ben, 1954-ben és 1956-ban fiúgyermekei születtek. Férje, Tasnádi János tűzoltó volt, előbb a Klement Gottwald Villamossági Gyárban, ahonnan 1957-ben, mivel a munkástanács tagja volt, elbocsátották. Akkor az Óbudai Textilfestő Gyárban helyezkedett el szintén tűzoltóként. Tasnádi Jánosné 1953-tól 1976-ig, leszázalékolásáig a Budapesti Harisnyagyárban formázónő volt. 1963-ban lépett be a Felszabadulás szocialista brigádba. Nyugdíjazása után is elhelyezkedett: eleinte gondnok volt, majd ételosztó, végül takarítónő. A forrásban ismertetett történetet maga is elmesélte a vele készített életútinterjúban. (1. b. forrás) E két forrás alapján összevethetők az emlékezet működésének sajátosságai és az is, hogy az írásos forrásban hogyan ábrázolták a gyári pártvezetők Tasnádi Jánosné kétségbeesését férje „rendőrségi ügyével" kapcsolatban, hogyan feleltek meg annak az elvárásnak, hogy az 1956-os eseményeket ellenforradalomként jelenítsék meg.

A 2. forrás Lévai János fegyelmi ügyéről szól több részletben. Lévai János 1934-ben született Budapesten, a statisztikai besorolások szerint „alkalmazotti családban". Textilipari technikumot végzett, 1953-1957 között a Könnyűipari Minisztérium Kötszövőipari Igazgatóságán dolgozott energetikusként, majd 1957-től a Budapesti Harisnyagyárban előbb energetikusként, majd főenergetikusként. 1960-tól volt a munkásőrség tagja. Az 1990-es évek közepén halt meg, így vele nem készítettem életútinterjút. A történetekben visszatér alakja, főként Kiss György interjúalanyomnál, akinek közvetlen főnöke volt. Lévai János esetében évekkel később azért kreáltak fegyelmi ügyet, mert 1956-ban, amikor a minisztériumban dolgozott,a  korszak ellenforradalmi beszédmódja szerint „helytelen kijelentéseket" tett, és ezeket elhallgatta, amikor belépett a pártba. Kérdéses, kinek az érdekében állhatott évekkel később ebből ügyet csinálni, mivel számos olyan ember lehetett, aki úgymond helytelen kijelentéseket tett azokban a napokban. A „szigorú megrovás" pártbüntetésen kívül ez az ügy nem akadályozta Lévai Jánost abban, hogy belépjen a munkásőrségbe és a gyárban karriert fusson be.

A 3. dokumentum a munkástanács egykori elnökéről, Dr. Deák Lászlóról szól, akit 1956 után elbocsátottak a Budapesti Harisnyagyárból. A forrásból kiderül, hogy ekkoriban az MTK röplabdaedzőjeként dolgozott. A párttitkár levelének célja az volt, hogy ebből az állásból is bocsássák el „ellenforradalmi múltja" miatt. Több levéltári forrás nem áll rendelkezésemre arra vonatkozóan, hogy mi lett Dr. Deák László későbbi sorsa.

A 4. forrás a legrészletesebb arra vonatkozóan, hogyan ábrázolták, mi történt a Budapesti Harisnyagyárban '56-ban. Az olvasó megismerkedhet azzal, mi számított megbocsáthatónak és megbocsáthatatlannak a hatalom szemében. Az itt szereplő munkásokat és munkásnőket cselekedeteik (lásd személyzeti anyag szétosztása, beszéd tartása stb.) miatt eredeti munkakörükből alacsonyabba helyezték át. Ez a forrás azért is érdekes, mert az 1956-os megtorlások olyan mélyrétegébe enged bepillantást, amelyek a peres iratokból nem ismerhetők meg, gyári iratokban elszórtan találhatóak, nehezen kutathatók.

Az 5. forrás 1962-ben keletkezett. Az '56-os múltat firtatva itt egy olyan munkásnő mindennapjaiba tekinthetünk be, aki nem volt „résztvevője" a forradalomnak, azonban amikor felvételét kérte a pártba, be kellett számolnia arról, mit tett a forradalom napjaiban. Szekeres Istvánné gyermekétől elszakítva töltötte ezeket a napokat, ekkoriban már házassága is megromlott. Munkahelyéhez viszont annyira ragaszkodott, hogy még az 1970-es évek végén is ott dolgozott. Ekkoriban adta férjhez lányát, aki a forrásokban még kislányként szerepelt.
Az itt, az írásos forrásokban taglalt eseményeket nem idézték fel visszaemlékezők - ugyanis nem voltak ún. résztvevők - kivéve Tasnádi Jánosnét.

A munkásnők elbeszéléseiben ezek az események alig-alig jelennek meg. Visszaemlékezéseikben azt hangsúlyozták, milyen fontosnak tartották, hogy bemenjenek a munkahelyükre, bár útközben fegyverropogást hallhattak, és igazoltathatták őket. Sok történetet meséltek a rendkívüli állapot szülte zűrzavarról, felfordulásról és ennek következményeiről. Egy művezető az első alkalommal arra a kérdésemre, mi történt a gyárban '56-ban, ennyit mondott: „Nem volt nálunk nagy csihi-puhi a gyárban. A munkástanácselnök ott maradt, nem rúgták ki. mentünk be a gyárba, vidékről hozták fel a krumplit, ettük az

Egy olyan munkásnő, akit 1956 után kiemeltek meósnak a többiek közül, először akkor beszélt '56-ról, amikor arról kérdeztem, miért változtatott munkakört. Akkor is nagyon szűkszavúan, és nem nevezte meg, mi történt a forradalom alatt.
TEZS: - Az, hogy gyártásközi ellenőr volt...
Takács Károlyné: - Igen, az voltam. '56-ban, mikor bementünk az izé miatt. Én akkor is bejártam egy héten egyszer, páran, forgatni az árut, mert vizes áru volt, meg utána, míg nem dolgoztunk. Mert tönkrement volna az áru. Tiszta vizes volt. Megforgattuk. Itt laktunk közel, a híd másik peremén volt jóformán. Gyalog mentünk át, mert akkor még villamosok sem jártak úgy. És akkor megforgattuk az árut.
TEZS: - Volt munkástanács?
Takács Károlyné: - Volt.
TEZS -  A brigádból ki volt benne?

Takács Károlyné: - Senki."

	[X] Interjú Takács Károlynéval. 1999. november 9. 10.

Az '56-os események elnevezése és értelmezése körüli bizonytalanságot más visszaemlékező is megfogalmazta. Egy festődei szakmunkás és felesége, aki csoportvezető volt, szinte egymás szavába vágva értelmezték '56-ot. Érdekes, hogy ilyen jellegű beszélgetésekre többnyire akkor került sor, amikor közvetlenül az évforduló után beszélgettem velük, és előtte a visszaemlékezők sokat nézték az '56-ról szóló adásokat. „Kabát Gyula: -Szocialista beállítottságú ember vagyok. Az '56-ról most azért nem mondok semmit, mert nem az a véleményem, ami a tévében van. Voltak lincselések, akasztások.
Kabát Gyuláné: - Itt Békás(megyeren) is falhoz állítottak egy embert, mert ávós volt.
Kabát Gyula: - Ma meg a kommandósokat állítanák? Azok sokkal kegyetlenebbek, mint az ávósok voltak. Meg aztán jöttek

Úgy tűnik, hogy ezek a visszaemlékezők teljesen elfogadták a Kádár-korszak ellenforradalmi narratíváit, és tanácstalanok voltak, hogy a rendszerváltás utáni új, hivatalos múltértelmezésekkel kapcsolatban hogyan foglaljanak állást. Ez a kettősség megfigyelhető egy művezető visszaemlékezéseiben is, aki Kádár Jánossal kapcsolatos emlékeit felelevenítve hozta szóba '56-ot. Úgy érezte, hogy Kádár Jánosról nem helyénvaló csak pozitívan beszélni az '56 utáni megtorlások miatt: „Kádár Jani bácsi rendes ember volt, csak hát azok a kivégzések ne lettek volna. Miért kellett Nagy Imrééket Romániába vinni? És a Maléter miért ment ki Tökölre? Én biztos nem mentem volna a helyében,

Az '56-os mindennapokkal kapcsolatos történeteket többnyire nem az első interjú alkalmával mesélték el a visszaemlékezők, hanem már felengedve, sokadik alkalommal. Például: „'56-ban is nagyon rossz volt. Ott volt a 3 gyerek, akkor is a pincébe szaladtam velük. Kenyeret a hónom alá, zsírt a bödönbe [...] Aztán láttam, amikor a halottak ott feküdtek. Mentem dolgozni, a három gyereket vittem magammal. Mondta az igazgatónő: hogy mert bejönni? Mert hát be kell jönni. Jönnek az oroszok a Bogdáni úton és ha meglássák, hogy valami mozog, már lőnek is. [...] Azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Minden nap bementünk, odaálltam a pad mellé, a gyerekeket a padnak a végibe leültettem, és ott ültek.

Kifejezetten '56-tal kapcsolatos szenvedéstörténetet két visszaemlékező mesélt el. Egyikük férjét meghurcolták, állásából kirúgták, mivel a Klement Gottwald Villamossági Gyár munkástanácsának tagja volt, másikuk, az egyik interjúalany testvére, sorozott katonaként részt vett a harcokban, majd Budaörsről hazagyalogolt Túrkevére.

Két történet tért többször is vissza az elbeszélőknél, az egyik a disszidálás lehetősége, amit ők elvetettek, ezért ezt „kihagyott lehetőségként" ábrázolták, ennek ellenére szívesen beszéltek róla, talán azért is, hogy nemzeti identitásuk kiemelkedő jelentőségét bizonyítsák. „A kolléganőmék nagyon ki akartak menni. A férjemet nagyon megagitálták. És akkor mondta, hogy menjünk. De akkor már ezeket vagy kétszer visszaterelték. Azt mondtam a férjemnek, hogy tudod mit, ha akarsz, menjél, én nem megyek. Mert ha elkap a honvágy, én visszajövök. Úgy  [...] nem vesztünk össze, csak  mondta, hogy te nem akarsz jönni. Mondtam nem. Nekem ez megfelel. Mondtam, hogy nehogy azt hidd, hogy ott kolbászból van a kerítés. Nem tudok beszélni. Megtanulni nem olyan könnyű a nyelvet. Aztán végül is belenyugodott.

A visszaemlékezők a lakáspiacon nem voltak erős érdekérvényesítő pozícióban, ezért különféle praktikákhoz kellett folyamodniuk ahhoz, hogy lakáshoz jussanak. Azok, akik érintettek voltak (hárman), mindannyian többször, részletesen elmesélték, '56-ban hogyan foglaltak lakást.

Az egyik visszaemlékező, Malvin és családja ma a békásmegyeri lakótelepen él. Legidősebb testvérként ő volt szűkebb családjából a legelső bevándorló Budapestre. Először az Óbudai Hajógyárban vállalt segédmunkát, és munkatársai segítettek neki albérletet találni. Miután férjhez ment egyik munkatársához, eleinte annak szüleivel éltek együtt. Malvin munkahelyet változtatott, a Budapesti Harisnyagyár formázóműhelyében helyezkedett el. Bár férjével lakáskérelmüket 1955 augusztusában tartott esküvőjük után nyomban beadták a tanácshoz, önálló lakást a forradalom alatt foglaltak: „Akkor hallottuk, hogy lehet lakást foglalni, meg már mindenki foglal lakást. Mentünk após, anyós, sógor, sógornő, vittük a lakatot. Lefoglaltunk egy földszinti lakást, akkor állt már benne a cserépkályha, de a WC még nem volt bent, meg nem volt beüvegezve. Az üveget megcsináltattuk a gyárban, az ajtókat meg már később. Nem volt szenünk, nem volt mivel fűteni. Akkor láttuk, hogy a többiek zsákokban hordanak be valamit. Kérdeztük, mi az, és kiderült, hogy a

telepről, ami ott volt a benzinkútnál, hordták be a szenet. Mentünk mi is. Aztán a közös WC-ben tároltuk a szenet. Nekünk be volt adva a kérelmünk, mégis kellett fizetnünk 600 Ft büntetést. Nagy pénz volt az akkoriban, egy havi fizetés. Át kellett költöznünk egy garzonba,

ugyanabban a házban."

	[X] Interjú Staffel Józsefnével és Fodor Józsefnével. 2001. március 1. 10.

Malvinék lakásfoglalása egyenesen következett a szocialista Látták, hogy környezetükben vannak olyanok, akik már évek óta beadták a kérelmüket, mégsem jutottak önálló lakáshoz. Úgy érezhették, a rendkívüli állapot szülte felfordulás legitim helyzetet teremt arra, hogy ne várják meg a hivatalos kiutalást, hanem maguk gondoskodjanak a családnak lakásról. Elbeszélésében még ma is igazolni akarja, hogy helyesen cselekedtek, amikor elfoglalták a lakást: más is ugyanígy szerzett akkor lakást, és a kérvényük is be volt adva. Talán ma is él benne a forradalom utáni hivatalos eljárás okozta félelem, az, hogy erejüket majdnem meghaladó mértékű pénzbüntetést kellett kifizetniük, és át kellett költözniük a házon belül egy másik, kisebb lakásba. Elbeszélései alapján úgy tűnik, hogy Malvinéknak megérte a hivatali procedúra ellenére is a lakásfoglalás, hiszen a foglalt lakással tudták megalapozni önálló egzisztenciájukat.

A félkész lakások lakhatóvá tételét a beköltözők családi és gyári kapcsolataik felhasználásával oldották meg: közösen szerelték fel a lakás szimbolikus elfoglalását bizonyító lakatot, más interjúalanynál a férj vezette be a lakásba a villanyt, a gázt, de az ablakokat és ajtókat már a gyárban csináltatták meg. Úgy tűnik, hogy számukra közös identitást nyújtott, hogy mindannyian ugyanúgy jutottak hozzá otthonukhoz. Egyesek baráti kapcsolatának alapja nemcsak a közös lakóhely volt, hanem az is, hogy ugyanabban a gyárban, sőt ugyanabban a műhelyben is dolgoztak.

Úgy tűnik, hogy a visszaemlékezők, akik '56-ban nem voltak sem fegyveres harcosok, sem munkástanács-tagok, életút-elbeszéléseiket nem akkori élményeik köré szervezik. Mindannyiuknak van azonban sajátos múltértelmezése '56-ról, melyet erőteljesen befolyásolt a kádári ellenforradalmi propaganda. Ezt az egyöntetű képüket a rendszerváltás utáni múltértelmezések elbizonytalanították, azonban megváltoztatni nem tudták. Egykori brigádvezetőjük hangsúlyozta, hogy

mi történt '56-ban, azonban a fegyveresekre használta mind a felkelők, mind az ellenforradalmárok terminológiát. Lehetséges, hogy a köztörténet szempontjából fontosnak tartott eseményekről azért hallgattak, mert nem akartak arra emlékezni, hogyan rúgták ki a munkástanács-vezetőket a gyárból a forradalom után. Lehet, hogy azért hallgattak, mert az „interjúszituációban" féltek attól, hogy bajuk származhat abból, ha '56-ról beszélnek. Ez a kezdeti bizalmatlanság egyeseknél feloldódott, de ekkor is inkább a mindennapokkal, rendkívüli szituációval, ellátási nehézségekkel kapcsolatos történeteket osztottak meg velem részletesen. A lakásfoglalás volt kivétel ezek közül, amelyet részletesen elmeséltek, mivel ez alapvetően befolyásolta későbbi életútjukat.