Dokumentumok a magyar–szovjet jóvátételi egyezmény létrejöttéhez

„A magyar kívánságokat az oroszok csak nagyon ritkán vették figyelembe. Koncessziókat alig tettek, és amennyiben egyes esetekben honorálták is a magyar kívánságokat néhány gépi berendezés leszerelését illetően, azokat más, egyenértékű gépi berendezéssel kellett behelyet-tesíteni, ugyanígy a mezőgazdasági vonalon.”

Bevezető

Magyarország második világháború utáni jóvátételi kötelezettsége - „és ami mögötte van" - olyan mértékig vette igénybe az ország gazdasági és emberi erőforrásait, hogy az évtizedekre meghatározta Magyarország fejlődési pályáját, sőt, talán mondhatjuk, napjainkig érezteti hatását. Ennek ellenére a kérdés szisztematikus feltárása még szinte meg sem kezdődött, aminek következtében a koalíciós időszak és a szocialista korszak történetével foglalkozó munkákban messze nem kapja meg azt a figyelmet, amely megilletné. Ez annál is inkább érthetetlen, mert a jóvátételre vonatkozó magyar levéltári források egy évtizede már lényegében korlátozás nélkül hozzáférhetők.

Az 1970-es évek végén majd a '80-as években Pécsi Kálmán, illetve Pető Iván és Szakács Sándor, gazdaságtörténeti munkáikban a korábbiaknál már lényegesen nagyobb figyelmet szenteltek a kérdésnek, és meghatározták a jóvátételi szolgáltatások

Érthető okok (hozzáférés korlátozottsága a forrásokhoz, politikai megfontolások stb.) miatt azonban az egyéb terhekkel való összefüggéseket és a következményeket csak visszafogottan tárgyalhatták. A rendszerváltozás után Földesi Margit elsők között kezdett hozzá a magyar-szovjet viszony átértékeléséhez, és ennek keretében a fegyverszüneti szerződésből eredő terhek A nem kellően szisztematikus feldolgozás és a propagandisztikus színezetű előadásmód azonban megakadályozta abban, hogy meggyőző eredményekhez jusson. Borhi László az ezredforduló utáni években sorra publikálta Magyarország nemzetközi kapcsolataira vonatkozó tanulmányait és könyveit, amelyekben a magyar jóvátételi szolgáltatások, a német javak átadásából eredő veszteség, és a szovjet gazdasági térnyerés következményeinek tárgyalása igen nagy Fontos eredményeket hozott, és lényegesen javította a téma kutatásának esélyeit - elsősorban Szűcs László munkája nyomán - az 1944 decembere és 1947 szeptembere között keletkezett magyar minisztertanácsi jegyzőkönyvek publikálása. A Magyar Országos Levéltár által 1997-2008 között kiadott kötetek egyrészt bemutatják, hogy a legfelsőbb államigazgatási fórumon hogyan születtek meg a fegyverszüneti szerződés végrehajtásával kapcsolatos, döntések, és a jóvátétel témakörére vonatkozóan sok fontos szöveget tesznek könnyen (az interneten is!) hozzáférhetővé, mégpedig bőséges és megbízható jegyzetapparátussal Szűcs László a jóvátételi egyezményről önálló tanulmányt is Jelentős esemény volt ezen a téren a szovjetellenes elfogultsággal aligha vádolható Balogh Sándor Földesi Margittal közösen jegyzett, „A jóvátétel, és ami mögötte van" című . A kötet meggyőzően mutatott rá, hogy a háború elvesztéséből és a fegyverszüneti szerződésből, majd a békeszerződésből eredően a magyar társadalomra nehezedő terheket nem egymástól elszakítva, hanem egymással összefüggésben kell vizsgálni.

 
Címlap
  
Záró oldal

A Bevezetésben a szerzők a tágabb értelemben vett magyar-szovjet jóvátétel körébe a következő főbb tételeket

1) A hadizsákmányként - tehát a szovjet katonai hatóságok megtervezett, hivatalos akciói keretében - lefoglalt és elszállított javak. (A bankok pénz- és nemesfémkészleteinek, valamint az általuk őrzött egyéb értékeknek a lefoglalása, üzemek leszerelése, anyag- és árukészleteinek elszállítása stb.)

2) A fegyverszüneti szerződés 12. §-a szerinti 200 millió dollár összegű jóvátétel (amellyel a jelen közlemény is foglalkozik).

3) A magyarországi német javak átadása a Szovjetuniónak, majd azok visszavásárlása 1947-1955 között.

4) A 2) pont alatti tulajdonokban a fegyverszüneti szerződés aláírása után keletkezett károk megtérítése.

5) A német vállalatok és magánszemélyek javára a háború alatt magyar partnereikkel szemben keletkezett követelések megtérítése ugyancsak a Szovjetunió részére. (Miközben a magyar vállalatokat és magánszemélyeket megillető - nagyságrendekkel nagyobb - németekkel szembeni követelések megtérítését a magyar állam nem igényelhette.)

6) A Szövetséges Ellenőrző Bizottság működési költségei: küldöttségeinek és misszióinak elhelyezése és ellátása.

7) A szovjet Vörös Hadsereg éveken keresztül Magyarországon állomásozó - többszázezer főt számláló - egységeinek teljes ellátása (hadfelszerelés, zsold, élelmezés, ruházat, tisztálkodási eszközök stb.).

8) A helyi szovjet parancsnokok önkényeskedései és „tervszerűtlen" lefoglalásai, elszállításai, amelyek veszélyeztették az egyes települések normális működését, és az egyes állampolgárok lét- és vagyonbiztonságát.

Feltétlenül hozzá kell még tennünk ehhez a felsoroláshoz a polgári lakosok tízezreinek elhurcolását „málenkij robotra" és a többszázezer magyar hadifogoly éveken keresztül történő visszatartását, munkaerejének igénybevételét.

A háborúból eredő kötelezettségek és terhek jellegének és mértékének feltárásához vizsgálnunk kell - lehetőleg indulat és elfogultság nélkül - a Szovjetunió ezzel kapcsolatos céljait és törekvéseit, továbbá a magatartását meghatározó szubjektív tényezőket is. Juhász Gyula már a rendszerváltozás előtt felhívta a figyelmet Molotov szovjet külügyminiszter 1943-ban tett nyilatkozatára, amelyben a magyar hadseregnek a front mögötti területek ellenőrzése során a partizánháborút vállaló lakossággal szemben elkövetett atrocitásaira utalt:

Ez a megnyilatkozás napjainkra már beépült a magyar történeti közgondolkodásba, általában azonban csak Magyarország határainak megállapításával, a Szovjetuniónak a párizsi béketárgyalásokon Magyarország törekvéseivel szemben tanúsított rideg magatartásával hozták összefüggésbe, és nem terjesztették ki az 1944-1956 közötti korszak szovjet-magyar kapcsolatainak egész kérdéskörére, mert arról - legalábbis 1990 előtt - egyszerűen nem lehetett őszintén beszélni. Pedig más adatok is figyelmeztetnek az ország háborús szerepvállalásáról a Szovjetunióban kialakult kép várható, súlyosan negatív következményeire Magyarország háború utáni sorsának alakulásában. Józsa Antal, emlékiratához írt tanulmányában említi, hogy a Népbiztosok Tanácsa mellett már 1942-ben létrehoztak egy rendkívüli állami bizottságot, amelynek feladata a németek és a velük szövetséges csapatok által szovjet területen okozott károk felmérése volt. E bizottság egyik tagjaként tartott előadást a károk felmérésének addigi eredményéről , az ismert magyarországi származású közgazdász-akadémikus 1943. augusztus 31-én Moszkvában a Népbiztosok Tanácsa munkatársai - tehát vezető állami tisztviselők - előtt. Egyúttal ismertette a bizottság véleményét az okozott károknak a legyőzött ellenséges országokkal való megfizettetéséről, azaz a jóvátétel A károkat olyan nagyságrendűnek ítélte, amit Németország és szövetségesei teljes nemzeti vagyona sem fog kielégítő mértékben ellentételezni. Ezért merült fel, hogy jóvátételként éveken át teljesítsenek a lehető legnagyobb mértékben áruszállításokat, és ezt annak árán is kényszerítse ki a Szovjetunió, ha a legyőzött államok népeinek életszínvonalát a háború előtti szint alá csökkenti. Emellett előadásában javasolta a legyőzött országok munkaerejének a felhasználását a Szovjetunió újjáépítésében. Az anyagi kártérítésre vonatkozóan - mint Baráth Magdolna és Feitl István egyik publikációjából tudjuk -, hasonló elgondolást fogalmazott meg egy évvel később I. M. Majszkij külügyi népbiztos-helyettes, illetve a jóvátétel kérdéseivel foglalkozó, A Molotov külügyminiszterhez 1944. június 28-án eljuttatott feljegyzésben a jóvátétel két formájára tettek javaslatot: egyrészt bizonyos objektumok (értsd üzemek) elszállítására és a Szovjetunióba való áttelepítésére, másrészt évenkénti áruszállításokra. Az egyes legyőzött országok által fizetendő jóvátétel összegét a javaslat szerint úgy kell meghatározni, hogy az reálisan teljesíthető legyen, de egyúttal az ellenséges országok részéről maximális erőfeszítést igényeljen. A Szovjetunió jóvátételi politikájának alapelvét a Majszkij-féle bizottság végső soron így summázta: „elvenni Németországtól és szövetségeseitől mindazt, amit csak el lehet venni".

1944. október 27-én a Szovjetunió Állami Honvédelmi Bizottsága határozatot hozott, amellyel az elfoglalt magyar területek igazgatásának megszervezését a 2. Ukrán Front haditanácsára bízta. A front előrehaladtával gyakorlatilag minden a szovjet katonai hatóságok felügyelete alá került. A front haditanácsa keretében pedig megszervezték a központi zsákmányszerző parancsnokságot.

Amikor tehát a magyar-szovjet jóvátétel kérdésköréről beszélünk, az elmondottakat mindig szem előtt kell tartanunk.

Ezen a napon történt szeptember 25.

1918

Megalakult a Szent Imre Kör Segítő Bizottsága, amely a Pro Juventute Catholica akció szerveként működött. Ez volt a kör legjelentősebb...Tovább

1920

A Nemzetgyűlés elfogadta a numerus claususról szóló törvényjavasla-tot.Tovább

1931

Budapesten, a Royal moziban levetítik az első magyar hangosfilmet, „A kék bálvány”-t.Tovább

1956

Üzembe lép az első transzatlanti telefonkábel.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő