Dokumentumok a magyar–szovjet jóvátételi egyezmény létrejöttéhez

A jóvátétel kérdéskörét részletesebben tárgyaló egyes 1989 előtt megjelent

bírálattal illették a fegyverszüneti egyezményt aláíró magyar kormánydelegáció munkáját. Egy későbbi forráspublikáció bevezetőjében pedig a szerzők a magyar tárgyalódelegáció felkészületlenségét és a kormány túlzott engedékenységét kifogásolták. Ezzel azt sugallták, hogy a magyar kormány, és a nevében tárgyaló küldöttségek „gyámoltalanságán", „alkalmatlanságán" is múlott, hogy nem sikerült kedvezőbb fegyverszüneti, illetve jóvátételi feltételeket „kialkudni". Ezek az észrevételek azonban jórészt nem helytállóak.

A minimális legitimációval is alig rendelkező ideiglenes magyar kormány küldöttsége Moszkvában aligha tehetett mást, mint hogy aláírja a három szövetséges nagyhatalom által előzetesen már jóváhagyott fegyverszüneti szerződés szövegét. A jóvátétel ott megállapított összege egyébként sem látszott teljesíthetetlennek: a háború előtti nemzeti jövedelemhez viszonyítva évenként mintegy 5%-os megterhelést jelentett, ami, ha súlyos is volt, vállalhatónak tűnt. Azt nem tudhatták, hogy az ország területén még mindig dúló harcok a nemzeti vagyon és a termelési kapacitás milyen óriási mértékű pusztulását eredményezik az aláírást követő hónapokban.

Később, a jóvátételi tárgyalások megkezdése után sem tudhattak a kormány tagjai és a tárgyalásokat folytató tisztviselők a hadizsákmány fogalmának szovjet értelmezéséről, és a Vörös Hadsereg hadicéljai közé iktatott „mindent elvenni, amit csak lehet" elvről. Ugyanakkor lépten-nyomon tapasztalniuk kellett, hogy a mindent ellenőrzése alatt tartó szovjet hadsereg mennyire korlátozza a magyar hivatalos közegek tájékozódását és munkáját. A tárgyalások első, áprilisi szakaszában a magyar tárgyalók valóban felkészületlenek lehettek. De hogyne lettek volna azok, amikor mindössze három héttel korábban költöztek fel Debrecenből, amikor a legjobb szakemberek nem álltak még a kormány rendelkezésére, amikor a Kereskedelmi Minisztérium irattára jórészt elpusztult, a Statisztikai Hivatal irattárában az 1938. évi kereskedelmi ügyletekre vonatkozó adatgyűjtéseket már kiselejtezték, és amikor a vállalatok, üzemek irattáraiba - a kapuk előtt őrködő szovjet katonák miatt - be se juthattak. Felkészültségük azonban a tárgyalások második szakaszáig így is jelentősen javult. Már áprilisban létrejött a Fegyverszüneti Tárcaközi Bizottság mellett egy jóvátételi gazdasági bizottság, amelynek munkájában a gazdasági minisztériumok akkor rendelkezésre álló legjobb szakemberei mellett a Magyar Nemzeti Bank néhány vezető tisztviselője is részt vett, és akiknek segítő, adatgyűjtő tevékenysége révén a tárgyalások májusi folytatásakor a legtöbb csoport magyar vezetője - amint azt a közölt dokumentumok bizonyítják -, megfelelő érvek, adatok birtokában tudott tárgyalni szovjet partnerével. Nem rajtuk múlott, hogy azok többnyire minden érvelést lesöpörtek az asztalról. A szovjet tárgyalóküldöttség vezetője,

vezérőrnagy gyakorlott diplomata, a Szovjetunió Külügyi Népbiztosságának osztályvezetője volt. Mellette azonban - a magyar küldöttség felkészültségével és felhatalmazásával elégedetlen - szovjet tárgyalók sem voltak olyan ismeretek és olyan felhatalmazás birtokában, amilyennel egy nemzetközi tárgyaláson a felek rendelkezni szoktak. Egyértelműen erre kell következtetnünk abból, hogy a tárgyalásokat szovjet részről vezető Zorin tábornok - feletteseivel való egyeztetés céljából - két alkalommal is Moszkvába repült, ahol napokig tartott, amíg az új tervezetet elkészítették. Az is tévedés, hogy a magyar kormány az árak körüli alkudozásokban magukra hagyta volna a küldöttségek vezetőit, és Az állítás alátámasztására idézett, egyelőre nem kellően tisztázott körülmények között született, május 23-ai minisztertanácsi szemben miniszterelnök a kormány nevében május 5-én, május 14-én, június 14-én, majd a keltezés nélküli, 1945. őszi tájékoztatóban  egyértelműen leszögezte, hogy a magyar fél számára csak a világpiaci árelv mellőzése lett volna az elfogadható. (Lásd az 1/a. és b., a 4/a. és c.. dokumentumot!)

Az egyezményből a magyar nemzetgazdaságra háruló terhek elemzése rögtön annak aláírása után megkezdődött. Ennek egyes adatai a hivatkozott szakirodalomban is fellelhetők. Ehelyütt azonban ennek részletezésébe nem bocsátkozom, helyette inkább arra hívom fel a figyelmet, hogy a Szovjetunióval szemben vállalt jóvátétel teljesítése bonyolult, állandó alkudozásokkal, olykor engedményekkel, máskor drasztikus követelésekkel tarkított folyamat volt, ami egészen 1954-ig eltartott. Arra is utaltam már, hogy a jóvátételt sok más tehertétellel és kötelezettséggel párhuzamosan kell vizsgálni ahhoz, hogy megítéljük egy-egy engedmény valódi értékét, vagy éppen értéktelenségét, figyelemelterelő szerepét.