Megjelent a kormány 1087/1957. (XI. 21.) számú határozata a Magyar Közlönyben az ifjúság körében végzendő munkáról: Eszerint a „A Kormány...Tovább
Horn, a „renitens" diplomata - 1962
„Felhívtuk Horn elvtárs figyelmét, hogy a jövőben több szerénységgel nyúljon az élet megnyilvánulásaihoz, legyenek a jelentések szolidabbak, de jobban bizonyítson és érveljen. Ítéletei ne legyenek elhamarkodottak, túl kategorikusak, törekedjen a megfontolt, leellenőrzött állásfoglalás megtételére. Horn elvtárs hibáit, hosszas töprengés után, tulajdonképpen csak most kezdi felismerni. Szemléletében gyökeres változást tapasztalunk. Ezt bizonyítják decemberben elkészített jelentései."
Horn Gyula levele Hollai Imrének
1962. szeptember 15.
Kedves Hollai elvtárs!
Elnézését kérem, hogy levelemmel zavarom, de tekintettel arra, hogy itt-tartózkodásom során magatartásommal kapcsolatban komoly problémák merültek fel, amelyek számomra politikai jelentőséggel bírnak, szükségesnek tartom írásban is rögzíteni a minisztériumi bizottság, valamint egyéb helyeken általam elmondottakat, úgyhogy még egyszer átgondoltam mindazt, ami velem kapcsolatban kifogásként elhangzott.
Ismeretes, hogy kint nemcsak, mint diplomata beosztott, hanem mint párttitkár is felelős vagyok mindazért, ahogy dolgozom és viselkedem. Ezideig a felelősségnek megfelelően próbáltam dolgozni és viselkedni. Számomra, mint párttagra és párttitkárra természetes, hogy teljes mértékben magamévá teszem pártunk politikáját, a pártszerűség elveit. Éppen ezért megdöbbenéssel hallottam azokat a politikai jellegű kijelentéseket, amelyeket nekem tulajdonítanak. Így miszerint és Cséby elvtársnak kijelentettem, hogy „Hruscsov elvtárs pálinkásbutik", továbbá egy beszélgetés alkalmával kijelentettem neki, hogy az elkövetkező pártkongresszuson a „részeges Münnich elvtársat kihagyják a PB-ból". Nagyon nehéz ilyen váddal szemben védekezni, mivel kategorikusan vissza kell, hogy utasítsam. Ilyen kijelentéseket nem tettem, de egész politikai magatartásom miatt nem is tehettem. Ez ellentétben áll egész politikai meggyőződésemmel és véleményemmel. A Szovjetunióban jártam egyetemre 1950-54 között, tehát azokban az években, amikor a sztálini politikai jellegű gazdasági és belpolitikai nehézségek kulmináltak, és amit egyszerű diák létemre is tudtam és éreztem és tudom, hogy mit jelentett a Szovjetunió és a szocialista tábor számára az új vezetés, Hruscsov elvtárs személye. De ilyen kijelentést azért sem tehettem, mert soha még emberközelségbe Hruscsov elvtárssal nem kerültem, és nem tudom, hogy egyáltalán fogyaszt-e szeszesitalt, vagy sem.
Ami Münnich elvtárs személyét illeti, egy ízben beszélgettünk Cséby elvtárssal arról, hogy valószínűleg nálunk is az SZKP Szervezeti Szabályzatához hasonlóan lesznek változások a Szervezeti Szabályzatban, s ennek megfelelően a KB tagok egy része kongresszusról kongresszusra kicserélődik. De, hogy a PB-ban ennek megfelelően lesz-e változás és milyen, erről soha nem volt szó és nem is lehetett, mert ezek nem alapszervi témák. Münnich elvtársról különben is azoktól, akik együtt dolgoztak vele a legnagyobb elismerés hangján volt csak szó. Az idézett kijelentést már azért sem tehettem, mert Cséby elvtárs gyakran hivatkozott Münnich elvtárssal való szoros barátságára, s így ha hasonló dolog eszembe is jutott volna, tartózkodtam volna attól, hogy Cséby elvtársnak ilyen kijelentést tegyek.
A bizottság, de korábban Puja és Zágor elvtársak is szóvá tették, hogy a gazdaságpolitikai jelentéseimben bizonyos tekintetben negatívan értékelem a bolgár belső gazdasági helyzetet, pesszimistán és akaratlanul is a mi helyzetünkkel hasonlítom össze az ottani helyzetet, vezetési módszereket. A bírálatban feltétlenül sok igazság van. Akaratlanul is, az egyes politikai, vagy gazdasági jelenség magyarázatánál beleestem ebbe a hibába. Kialakult bennem az, hogy a mi Pártunk vezetési módszerében egy sor olyan - az MDP idején meglévő - probléma nincs már, amik Bulgáriában megvannak és alkalmazzák őket. Nálunk ténylegesen felszámolták a személyi kultuszt és annak módszereit, míg meglátásom szerint Bulgáriában nem. A Bulgáriában alkalmazott erőszakos módszerek (internálások, kitelepítések stb.), továbbá az, hogy közismert problémákat nem magyaráznak meg, hanem tagadják annak meglétét, hogy gazdaságpolitikai téren bizonyos tekintetben figyelmen kívül hagyják a dolgozók közvetlen napi érdekeit olyan következtetésre adott nálam alapot, hogy úgy éreztem nálunk ténylegesen a XX. és XXII. kongresszus szellemében folynak a dolgok, míg Bulgáriában nem. Ez a nézet valószínűleg tükröződött a jelentéseimben is. Ennek a nézőpontnak a helytelenségét - amely nem veszi kellőképpen figyelembe a történelmi fejlődés különbségeit - már beláttam és feltétlenül javítani akarok ezen. De ez a korábbi helytelen nézet semmiképpen sem jelentette nálam azt, hogy lebecsültem volna a bolgárokat, vagy nem értékelném kellően az óriási fejlődésüket. Kevés ilyen szeretetreméltó nép van, s meggyőződésem, hogy rövidesen enyhülni fognak a jelenlegi súlyos nehézségek. Meg kell jegyeznem, hogy akár a kolóniában, akár a bolgárok, vagy más diplomaták felé ezt soha nem hangoztattam, s nem csemegéztem a problémákon. Mint párttitkár kötelességemnek tartottam akár egyéni, akár csoportos beszélgetések, rendezvények alkalmával a bolgárok bármiféle lebecsülése ellen, vagy a problémák meg nem értése miatt harcolni. Kezdeményezésemre több ízben taggyűlésen vetettük fel ezt a kérdést, és különösen a nők körében tartottunk több, Bulgáriáról szóló előadást.
Nem tudom ma sem elképzelni, vagy elhinni, hogy a kinti szovjet, vagy más baráti diplomatáknak olyan véleménye lenne, hogy én lebecsülöm a bolgárokat, vagy ehhez hasonlót. A szovjet elvtársakkal őszinte baráti viszonyom van, de figyelembe véve különleges helyzetüket Bulgáriában, továbbá okulva abból, hogy mielőtt már én kikerültem volna, problémák voltak ezen a téren, egyetlen egy ízben sem hoztam szóba előttük a bolgár belső helyzetet illető kérdést, vagy problémát.
Végül röviden szeretném érinteni Cséby elvtárs és köztem, mint párttitkár között lévő viszonyt. Cséby elvtárs kijövetelének a magam részéről is örültem, mert sok jót hallottam róla mint vezetőről. A várakozás szinte teljes mértékben beigazolódott, mert közvetlen, sok tapasztalattal rendelkező főnököt ismertem meg benne. Ami kapcsolatunkban mégis komoly zavart okozott, az Dandé Margittal való viszonyával volt összefüggésben. Ugyanis én, amikor szóbahozták nekem ezt a dolgot - meggondolatlanul - őszintén négyszemközt beszéltem Cséby elvtárssal erről, akinek válasza merev, elutasító [volt], és mélységesen megbántam, hogy szóbahoztam a dolgot, mert attól kezdve kapcsolatunk hideggé, merevvé vált. Okulva ebből, amikor több párttag fordult hozzám panasszal a nő kirívó, nagyhangú, erkölcstelen magatartása miatt, mereven ragaszkodtam ahhoz, hogy ez nem ránk tartozik, ha itt valami kirívó van, annak elbírálására egyedül a legfelső pártvezetés az illetékes. Az elvtársaknak messzemenően figyelembe kell venni Cséby elvtárs korát és mindazt, amin életében keresztülment.
Később több kisebb súrlódás támadt köztem és Cséby elvtárs között, amelyek egy részében főleg én voltam a hibás, hevességemnél és meggondolatlanságomnál fogva. Ilyen volt a gépkocsi ügy és kisebb fegyelmezetlenségek. Egy ízben pedig vita volt közöttünk amiatt, hogy meg kell-e mutatnom neki a Külügyi Osztálynak küldött levelet vagy sem. Amit én nagyon helytelenítettem ebben az esetben az volt, hogy a titkárnőt utasította, miszerint a pártlevelet nem zárhatja le addig, amíg ő meg nem nézi. Engem bántott, hogy mikor részt vesz minden vezetőségi ülésen, mikor minden pártszervezeti problémát vele megbeszélek, akkor nem nekem szólt, hogy látni akarja a levelet, hanem a titkárnőjével üzen. Természetes, hogy mindent megmutatok neki, amit kér, titkolni valóm nincs előtte, csak korábban Kálló elvtárs nem tartott erre igényt és ő sem szólt erről egy szót sem. Szerintem a nagykövet és a párttitkár között nem lehet olyan viszony, hogy ilyen kérdésben vita legyen.
Bírálatot kaptam flegma magatartásomért is, amit Cséby elvtárs kifogásol, amit elfogadok, és feltétlenül változtatni akarok rajta.
Sajnálom, hogy az illetékes párt és állami szerveknek ilyen problémákkal kell foglalkozniuk. A felmerülő problémák és kifogások véleményem szerint sokkal kevesebb megrázkódtatásokkal oldódtak volna meg, ha azokról idejében szó esik. Azonban én magam is nagyon sokat tanultam ezekből, s szeretném, biztos vagyok benne, hogy a jövőben sokkal megfontoltabban fogok eljárni hasonló ügyekben.
Budapest, 1962. szeptember 15.
Elvtársi üdvözlettel
/Horn Gyula/
Jelzet: MNL OL M-KS 288. f. 32. cs. 1961/15. ő. e. - A levél eredeti, Horn Gyula aláírásával.
Tartalomjegyzék
Ezen a napon történt november 21.
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Beköszöntő
Tisztelt Olvasók!
Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.
Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.
Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.
A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.
Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).
Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2024. szeptember 19.
Miklós Dániel
főszerkesztő