Két tűz között

Kiskorúak család nélkül Ausztriában 1956–1957

Az 1956 őszén nagyszámú 18. életévét be nem töltött magyar fiatal hagyta el családja nélkül Magyarországot. Ausztria földjére lépve ők is megkapták a politikai menekültjogot. A fiatalkorú, egyedülálló magyar menekültek problematikája az osztrák és a magyar kormány viszonyában sarkalatos kérdéssé vált. Magyarország a család egységére hivatkozva kérte az egyedülálló gyermekek visszatérését. A probléma megoldása több éven át elhúzódott, időközben azonban a gyermekek felnőttek, s önállóan hozhatták meg döntésüket arról, hogy vissza kívánnak-e térni Magyarországra.

Bevezetés

Az 1956-os forradalom következtében nagyszámú 18. életévét be nem töltött magyar fiatal hagyta el családja nélkül Magyarországot. A fiatal menekültek pontos számának rekonstruálása - ahogyan a felnőtt, 18. életévét betöltött menekülttömeg esetében sem - nem lehetséges. A rendelkezésre álló források különböző adatokról tájékoztatnak. A magyar KSH (Központi Statisztikai Hivatal) 1957-es becslése szerint közel 10.000 18 évnél fiatalabb menekült hagyat el családja nélkül az országot 1956-57 fordulóján. Az első osztrák statisztikai felmérés során (1957. február) 5.273 ilyen korú fiatal menekültet regisztráltak.

A forradalom ideje alatt, és azt követően a határzár újbóli felállításáig (1957. január) az osztrák-magyar határ a menekültek előtt nyitva állt. Azok a 18 évesnél fiatalabb menekülők, akik családjuk nélkül hagyták el az országot, jellemzően 1956 novemberében lépték át a határt, amikor az a legkevésbé volt veszélyes.
Ausztria földjére lépve ők is, mint a nagykorú menekültek, megkapták a politikai menekültjogot a Genfi Konvenció alapján. A genfi menekültjogi megállapodás egyik legfontosabb eredménye a non refoulement elv (a menekültet csak különleges indokok alapján lehet visszaküldeni hazájába), amit az osztrák kormány a tárgyalások során mindvégig figyelembe vett.
Magyarország gyakran Ausztria szemére vetette, hogy az egyedülálló fiatalokkal kapcsolatos tárgyalásaik során csak "húzza az időt", s nem akarja a problémát megoldani. Nem alap nélkül: az alig leplezett időhúzással automatikusan csökkent ugyanis az érintettek köre, egyes kiskorúakért családtagok jelentkeztek Ausztriában, illetve a korosabbak elérhették 18. születésnapjukat.
A 18 év alattiak ügye büntetőjogi szempontból is említést érdemel. A büntethetőség alsó korhatára ekkor 14 év volt a magyar jogban. Ha tehát a 18 év alattiakat automatikusan visszaküldték volna a határon: a tizennyolc év alatti, de 14 évnél idősebbeket büntetőeljárás veszélyének tették volna ki.

A fiatalkorú, egyedülálló magyar menekültek problematikája az osztrák és a magyar kormány viszonyában sarkalatos kérdéssé vált. Az osztrák és magyar kormány, illetve a bécsi, budapesti követségek jegyzékváltásainak és tárgyalásainak leggyakoribb és az egyik leghosszabb ideig elhúzódó tárgya volt ez a probléma. A tárgyalások az 1956. november 28-án a bécsi magyar követség által az osztrák félnek átadott jegyzékkel vették kezdetüket és 1960-ban a bécsi magyar követségen az ügyben keletkezett iratok tanúsága szerint hosszan elhúzódtak.
A helyzet rendezése mind a két ország számára kényes kérdés volt. Mindkét kormány az érvek hosszú sorát sorakoztatta fel saját igazának alátámasztására. Ezek közül néhány: a magyar fél érvei szerint a 18 évesnél fiatalabbakra nem alkalmazható a Genfi Konvenció, így nekik nem adható politikai menekültjog. Ausztria 1955-ben, a négyhatalmi megszállását követően ratifikálta a Genfi Egyezményt. Az osztrák álláspont szintén a genfi jogból merített érvet: a 14 éven felüli gyermekeket nem adhatják ki Magyarországnak, mivel ők már menekültstátuszt kaptak. Mivel a menekült feletti joghatóság Ausztriát illeti meg, az osztrák jog szerint a 14 évnél idősebbek is maguk dönthetnek tartózkodási helyükről.
Magyarország a család egységére hivatkozva kérte az egyedülálló gyermekek visszatérését. Ausztria felvetette annak lehetőségét, hogy a család egységét Ausztria területén állítsák helyre, s a Magyarországon maradt szülők utazzanak gyermekeikhez, ez a megoldás magyar részről szóba sem jöhetett.

A magyar érvelés fontos pontja volt, hogy magyar családjogi törvény szerint a kiskorú tartózkodási helyét a szülő határozza meg. Tehát abban az esetben, ha a szülők Magyarországon voltak, akkor kérhették, hogy a gyermekeik térjenek vissza Magyarországra. Az itthon maradt szülők - a bécsi magyar követség iratai alapján - levélben fordultak a Vöröskereszthez, a Magyar Külügyminisztériumhoz és az illetékes követségekhez gyermekeik visszahozatala érdekében.
Az Ausztriában lévő gyermekek gyakran kaptak szüleiktől "haza hívó" levelet. Magyarországról érkező rossz hírekkel próbálták őket befolyásolni, és hazatérésre bírni.
Tárgyalások folytak arról, hogy szülői küldöttség érkezik Ausztriába, amely meglátogatja a kiskorú gyermekek szállásait és a szülőktől kapott megbízólevelek alapján Magyarországra viszik a gyerekeket. A Magyar Vöröskereszt és az Országos Nő Tanács kezdeményezésére felállított szülői delegáció beutazási vízumot kért Ausztriába. A felmerülő delegációs költségeket a Magyar Külügyminisztérium 8 ezer Schilling értékben a bécsi magyar követség rendelkezésére bocsátotta.
Ausztria azonban nem adta meg a delegáció részére a csoportos beutazási engedélyt. Az esetet újabb jegyzékváltás követte. Az osztrák fél érveit magyar nyelvű "interpretálásban" olvashatjuk.
Ausztria lehetővé tette a gyermekét haza vinni szándékozó szülők egyéni beutazását. Az egyéni szülői utakat a Magyar Külügyminisztérium azonban nem finanszírozta, sőt vélhetően csak elviekben, hatósági szervezésben támogatta.

A magyar fél érvei és ellenpropagandája között gyakran szerepelt, hogy a magyar gyerekek rossz erkölcsi és szellemi körülmények között éltek az osztrák menekülttáborokban. "Az ifjúsági táborok és iskolák feszült hangulatát a korábbi fasiszta emigráció és a szexuális bűnözők soraiból kikerülő "oktató" testület okozzák." Ezért kérik az osztrák hatóságoktól a fiatalok közti uszítás és rémhírterjesztés megszüntetését.
Az osztrák kormány nemzetközi és osztrák segélyszervezetekkel karöltve igyekezett a fiatalok számára megfelelő ellátást, szállást biztosítani, a menekültgyermekek jövőjének megalapozását számos nemzetközi és osztrák ösztöndíj segítette. A menekültgyermekek számára magyar nyelvű iskolákat létesítettek Ausztriában, a beilleszkedés gyorsítására nyelvtanfolyamokat indítottak, megteremtették az egyetemi, főiskolai és középiskolai továbbtanulás feltételeit.

Az osztrák Belügyminisztérium szabályozta az egyedül álló fiatalkorúak harmadik országba történő kivándorlását a családok egységének visszaállítására hivatkozva.
"A valóságban azonban az történt, - írja egyik jelentésében Puja Frigyes Horváth Imre külügyminiszternek - hogy az osztrákok részben nem tettek eleget a szülők kívánságának, s nem segítették elő hazatérésüket, sőt a hazatérni akaró gyerekeket is sok esetben akadályozták a hazatérésben, részben pedig összejátszva különböző emberbaráti szervezetekkel, ezeket a gyerekeket más kapitalista országba szállították. () Ezek a gyermekek lelkiismeretlen emberkereskedők kezére kerültek, s hazájuktól távol eső, Ausztrián kívüli országokba szállították őket".

A repatriált menekültek nagy része olyan a 18. életévüket be nem töltött gyermekek közül került ki, akik szülők nélkül tartózkodtak Ausztriában. A magyar kormány kérte az összes 18 évesnél fiatalabb, egyedülálló gyermek kiadatását. Az osztrák döntés alapján a 14. életévüket be nem töltött, egyedül álló gyermekek nagyobb része visszatért Magyarországra. Azonban ha a 14-18 éves fiatal a szülők kívánsága ellenére nem akart visszatérni Magyarországra, akkor a magyar és az osztrák gyámhatóság együttesen döntött az ügyben.

Az otthonuktól elszakadt, Ausztriába családjuk nélkül került fiatalok sorsát az osztrák és a magyar kormány az ENSZ, a Nemzetközi Vöröskereszt bevonásával igyekezett megoldani. A probléma megoldása több éven át elhúzódott, időközben azonban a gyermekek felnőttek, nagykorúságuk elérése után pedig önállóan hozhatták meg döntésüket arról, hogy vissza kívánnak-e térni Magyarországra, vagy Ausztriában illetve egyéb, menekülteket befogadó országban maradnak.

Ezen a napon történt július 07.

1919

A Magyar Tanácsköztársaság Vörös Hadserege kivonul a Felvidékről; a Szlovák Tanácsköztársaság bukása.Tovább

1939

Kárpátalján megszűnik a katonai közigazgatás, hatályba lép a polgári közigazgatásra vonatkozó rendelet.Tovább

1951

Az első színes televízióadás az Egyesült Államokban.Tovább

1985

Taróczy Balázs (Heinz Günthardttal) első magyar győztesként megnyeri a férfi párost Wimbledonban.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők