Az Észak-Epiruszi kérdés háttere

A görög–albán viszony alakulása az 1960-as években

Észak-Epirusz, amely alatt a mai Albánia déli részeit és Görögország északi részeit együttesen értik, az újkori történelem során sohasem tartozott Görögországhoz. Az 1912–1913-as balkáni háború idején a görög hadsereg megszállta ezt a területet, de az 1913-as firenzei békeértekezlet ismét Albániához csatolta. A terület a későbbiekben is állandó vitakérdés volt a két fél között, így az 1960-as években is.

Bevezetés 

Epirusz Görögország észak-nyugati területeit és Albánia déli részét foglalja magában a Vlorei-öböl és az Amorakiai-öböl között. Albániában az egyetlen jelentősebb kisebbséget az észak-epiruszi területen élő görögök jelentik. A görög kisebbség lélekszáma a szocializmus időszakában az albán becslések alapján 40-50 000 fő között alakult. Ugyanebben az időszakban a görög források 300 000 fős Albániában élő görög kisebbségről tudósítanak, bár a görög becslések minden görögkeleti vallású Albánia területén élő lakost görög nemzetiségűnek tartottak. Görögország északi területein kis számban élnek albánok. Az albán és a görög népesség közötti keveredést nemcsak a természetes asszimiláció (házasságok), hanem mind görög, mind albán részről az erőszakos asszimiláció (kisebbségi jogok gyakorlásának hiánya, etnikai alapú diszkrimináció) is siettette.

Az Észak-Epiruszi területre, azaz Albánia déli részére, a Görög királyság a második világháborút követően, az ott élő görög kisebbségre hivatkozva igényt tartott, noha ez a terület soha nem tartozott Görögországhoz, mióta az a Török Birodalomtól elnyerte függetlenségét. 1912-13-ban a balkáni háborúk során Görögország megszállta Észak-Epiruszt. 1913-ban a második balkáni háborút lezáró Bukaresti béke kimondta Albánia önállóságát, a nagyhatalmak pedig a londoni konferencián abban is megegyeztek, hogy a görögök által megszállt Észak-Epirusz Albániához kerül. Ezzel a döntéssel a konferencia résztvevői Albánia máig érvényes határait is meghatározták.

A második világháború során mindkét országot megszállták a tengelyhatalmak. Albánia 1939-ben veszítette el függetlenségét, amikor perszonálunióra lépett Olaszországgal, míg Németország 1941-ben szállta meg Görögországot. A második világháborút követően ismét felvetődött az Észak-Epiruszi terület birtoklásának kérdése. A párizsi békekonferencia az Észak-Epiruszi kérdést nyitva hagyta azzal, hogy "alkalmas időben" kell majd rendezni a vitákat. Ezek azonban még évtizedekkel a békekonferencia után, az 1960-as években sem jutottak nyugvópontra. Az Észak-Epiruszi kérdés alakulását a második világháborút követően nem egyszerűen a két ország Albánia és Görögország lépései és ellenlépései határozták meg, hanem a környező hatalmak, mint Olaszország és Jugoszlávia és a nagyhatalmak, úgy mint a Szovjetunió és Kína elvárásai befolyásolták. Albánia pedig ezen hatalmak árnyékában kereste és váltogatta patrónusait.

1945 decemberében az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokon az Albán Kommunista Párt győzött, Enver Hodzsa vezetésével. Az ország külpolitikájára 1948-ig erős jugoszláv orientáció volt jellemző. Amikor, 1948-tól kezdődően, a Szovjetunió és Jugoszlávia ellentétei felerősödtek, akkor Albánia az erősebb Szovjetuniót választotta. 1953 után az albán kommunista vezetés a desztalinizáció útján már nem követte a szovjet reformirányzatot, és eltávolodott mind a Szovjetuniótól, mind a szocialista tábortól, 1968-ban az ország a Varsói Szerződésből is kilépett. Az 1960-as évektől, a szovjet-kínai ellentétek fokozódása idején, pedig egyetlen európai államként Kínát választotta új patrónusának.

Az Albániában élő görögök helyzete ezen drasztikus külpolitikai irányváltások idején mindvégig állandó feszültségforrása maradt az albán-görög kapcsolatoknak. A görög polgárháború idején (1947-49) fegyveres összecsapások voltak a görög-albán határon és ismételten előtérbe kerültek a területi viták. Albánia a görög baloldalt támogatta. Ekkor az ország Jugoszláviával ápolt kitüntetett kapcsolatokat, melynek szintén területi-kisebbségi vitái voltak Görögországgal. 1949-ben a tiranai magyar követ jelentést tett Kállai Gyula külügyminiszternek az Albániában foganatosított katonai intézkedésekről. Az általános sorozással a görög-albán határsáv megerősítésével Albánia területi épségét védelmezték. A tiranai követ értesülése szerint a polgárháború végén 13 000 szabadságharcos és kb. 600 menekült lépte át a két ország között húzódó határt, ezzel is növelve az Albániában élő görög lakosok számát.

Az 1950-es évek elején Albánia új külpolitikai irányultsága, a szovjet orientációt tükrözte: a görög-albán államközi kapcsolatokat a moszkvai külképviseletek útján kísérelték meg rendezni. A közeledési kísérletek egyik jeleként az 1950-es évek végén Albánia kiutazási engedélyt adott közel másfélezer a polgárháború idején odakerült görögnek, bár görög részről, az ott élő albánok közül jelentősen kevesebben kaptak a kiutazásra engedélyt. Más tiranai követségen született jelentések szerint: "340 volt katona és 486 polgári személy tért vissza Görögországba, magával víve 5 086 juhot, 2 563 kecskét és 293 szarvasmarhát." De jelentősebb előrelépés a kétoldalú kapcsolatok rendezése felé nem történt. Sőt az 1950-es évek végén kisebb határincidensek zavarták a határ közelében élők életét. A tiranai magyar követ beszámolt görög katonák által elkövetett határsértésekről és néhány halálesetről.

Az ENSZ keretein belül is megkísérelték a két ország diplomáciai kapcsolatainak rendezését. Albánia 1953-ban, majd 1955-ben is levelet intézett a ENSZ főtitkárához. A deklarált cél az volt, hogy az ország "normális diplomáciai kapcsolatokat létesítsen és tartson fenn a szomszédos országokkal- beleértve Görögországot is". A görög kormány mindkét esetben az ENSZ főtitkárán keresztül elutasító választ adott. A görög fél egyik ellenérve szerint Görögország és Albánia között még mindig fennáll a "hadiállapot ténye". A második világháborút lezáró párizsi békekonferencia mindkét országot a fasizmus-nácizmus ellen harcoló megszállt országnak mondta ki, ezért a két ország nem állhatott egymással hadban, noha Albánia 1940-ben az olasz megszállás idején hadat üzent Görögországnak. A görög fél másik ellenvetése szerint "a diplomáciai kapcsolatok felvételét megelőzően rendezni kell a két ország között fennálló vitás területi kérdéseket", ez pedig Albánia déli területeit, Észak-Epiruszt érintette, amely területre a görög kormány igényt tartott.

Az Észak-Epiruszi terület birtoklási-vitájának részeként az 1960-as évek elején mind a görögök, mind az albánok röpiratokat terjesztettek. 1962-ben a Tartalékos Tisztek Pángörög Uniója röpiratban és hozzá csatolt térképen nyilvánította ki, hogy "készek a harcra és az áldozatokra, hogy felszabadítsák őket", ahogy fogalmaztak, "Észak-Epirusz mártír népét".

Néhány athéni lapban 1962 januárjában megjelent egy közlemény, mely szerint Tiranában és Durazzoban "Igazi Albánia" cím alatt 1938-ban forgalomban voltak olyan az olasz adminisztráció időszakában nyomtatott régi térképet tartalmazó röpiratok, amelyek görög és jugoszláv területeket is ábrázoltak. Olaszország nagykövete ezt ugyanakkor kategorikusan cáfolta. A tiranai magyar követ az olasz eredetű röpiratok létezéséről nem tudott, indoklása szerint "az összes nyugati külképviselet erős megfigyelés alatt áll, például az olaszokat is követik még a moziba is, vagy a postára és a követségre látogató albánokat is ellenőrzik". Az enyhülés jeleként 1962. decemberében görög-albán vegyes bizottság kezdte meg működését az Albániában lévő görög menekültek repatriálásának érdekében. Ekkor 123 görög menekült át is lépte a két ország határát. De görög részről a diplomáciai kapcsolat megteremtésének feltétele továbbra is a területi kérdés, az "Észak-Epirusz-i kérdés" rendezése volt. A másik görög feltétel tükrözi az Albánia új külpolitikai irányvonalával kapcsolatos álláspontot, eszerint üdvözölnék ha "Albániának a Népi Kínával is lazulnának a kapcsolatai". 1964-ben a görög belpolitikát a centrista-liberális erők határozták meg, amelynek külpolitikai vetülete Venezilosz külügyminiszternek az albán-görög viszonyra vonatkozó 1964. januári kijelentése volt, mely szerint " az albán kormány biztosítson autonómiát Észak-Epirusznak, helyesebben az ott élő görög kisebbségnek." Az albán kormány Venizelosz állásfoglalását visszautasította és kijelentette, hogy az autonómia gondolta feltehetőleg szovjet sugallatra született. Albánia ekkor már szakított a szovjet vonallal, míg Görögország ebben az időszakban erősítette kapcsolatait a Szovjetunióval.

1964. októberében valamennyi athéni napilap közölte a következő hírt: "az albán kormány közvetett módon javaslatot tett Görögországnak a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok helyreállítására", ám a görög kormány néhány nap múlva már cáfolta a híradást. A hír jelentősége, az itt közölt ügyirat szerint, abban rejlik, hogy Athénben erősödött a kínai propaganda és ebből kifolyólag lehet, hogy Albánia, mint a Kína által képviselt kommunista vonal európai követője, kész lett volna visszatérni az autonómia-javaslatra. Ami ezt követően történt, Albánia szakítása Kínával és a belső erőforrásokra alapozott politikai program jegyében történő albán elzárkózás, illetve a görög jobboldali vezetés megszűnése és az ország EU tagsága, háttérbe szorították a határkérdést. 1970-ben Görögország és Albánia a második világháború óta először kereskedelmi szerződést kötött egymással, majd 1971-ben a két ország között a diplomáciai kapcsolat is helyre állt. Bár Görögország a Balkán szétesésének időszakában demonstrálta érdeklődését a más országokban élő görögök iránt, a határváltoztatás gondolata nem szerepelt az észak-epiruszi kérdés rendezésével kapcsolatban kidolgozott alternatívák között.

Ezen a napon történt szeptember 28.

1922

Benito Mussolini bevonul Rómába („Marcia su Roma”).Tovább

1939

A szovjet-német megállapodás értelmében felosztják Lengyelországot. A Szovjetunió megkapja Litvániát.Tovább

1988

Lezajlott az első ún. figyelmeztető sztrájk a JATE BTK-n, amelyet a hallgatók a felsőoktatás radikális és következetes megújításáért...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő

 

Diaszpórák, személyes sorsok

 

A görög eredetű „diaszpóra” fogalom hosszú ideig a zsidó, görög és örmény szétszóratás leírására szolgált, manapság viszont a kényszerű kiűzetés vagy az önkéntes migráció következtében létrejött külföldi etnikai kisebbségi közösségek szinonimájává vált. A diaszpórák idegen befogadó országban tevékenykednek ugyan, de tagjait – a szociológiai vizsgálatok szerint – erős érzelmi kötelékek fűzik származási országukhoz. Magyar diaszpórán általában a 19. század végétől az országot, illetve a Kárpát-medencét több hullámban önként elhagyó, ma Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő szórványmagyarságot értjük. Friss adatok szerint a diaszpórában élő magyarok száma – a leszármazottakkal együtt – körülbelül 2,5 millió fő, akiknek a fele azonban már nem tud magyarul.

Az elmúlt évtizedben a tengerentúli magyarság képviselői jelezték, hogy a diaszpóra tagjainak az évtizedek alatt összegyűjtött értékes dokumentumai egyre nagyobb veszélyben, sok esetben a megsemmisülés határán vannak. A Magyar Diaszpóra Tanács ezért 2013-ban elfogadta a Mikes Kelemen Programot, amelynek célja az, hogy a diaszpóramagyarság könyvtári, levéltári örökségét rendezett módon összegyűjtve Magyarországra szállítsák és gondoskodjanak későbbi méltó felhasználásáról. A Nemzetpolitikai Államtitkárság és az Országos Széchényi Könyvtár szervezésében elindított Mikes Kelemen Program 2014. január 1-jén kezdte el munkáját. A program eredményeként az elmúlt hat év során mintegy négyezer doboznyi iratanyag és tárgy érkezett haza a világ minden részéből.

A Magyar Nemzeti Levéltár szakmai partnerként 2015-ben csatlakozott e kezdeményezéshez, felvállalva a levéltárszakmai koordinációt. A Mikes Kelemen Program és a Nemzeti Kulturális Alap által finanszírozott Ithaka-program segítségével folyamatosan közreműködik az európai és tengerentúli emigráció iratanyagának szervezett hazahozatalában, az iratanyagok levéltári struktúrájának kialakításában, majd kutathatóvá tételében. Ennek eredményeként a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárának őrizetébe számos értékes irathagyaték került, amelyekből ízelítőül már az ArchívNet 2017. évi 2–3. összevont száma is közölt két írást.

Idei 4. számunk – „Diaszpórák, személyes sorsok” – fő témája szintén a diaszpóra-lét. Schmidt Anikó Hoffmann Ferenc református lelkésznek az 1920-as, 1930-as években keletkezett, a nyugat-kanadai magyarok életét dokumentáló páratlanul gazdag fényképalbumát mutatja be. Seres Attila varsói levéltári kutatásai alapján ismerteti az erdélyi lengyel diaszpóra életét az 1930-as évek végén, mindemellett közread egy eddig ismeretlen Márton Áron-levelet és egy fényképet, amelyen a püspök is szerepel. Miklós Dániel az Amerikai Egyesült Államokban tartózkodó Eckhardt Tibor 1943-ban kelt levélrészletét közli. Ebben a kisgazdapárti politikus az amerikai politikai helyzetről tájékoztatja magyarországi ismerőseit, egyúttal saját sorsáról is beszámol. Főcze János Paál Árpád nekrológját publikálja, – az erdélyi magyar politikus és publicista ezt Ovtavian Goga román költő, Ady Endre egykori barátja 1938 májusában bekövetkezett halála alkalmából írta. Összeállításunkat Závoczki Adrienn írásával zárjuk, aki levéltári iratok alapján a két világháború között Magyarországon élt olasz állampolgárok sorsába nyújt betekintést

 

Budapest, 2020. szeptember 14.

 

A szerkesztők