Két tűz között

Kiskorúak család nélkül Ausztriában 1956–1957

Az 1956 őszén nagyszámú 18. életévét be nem töltött magyar fiatal hagyta el családja nélkül Magyarországot. Ausztria földjére lépve ők is megkapták a politikai menekültjogot. A fiatalkorú, egyedülálló magyar menekültek problematikája az osztrák és a magyar kormány viszonyában sarkalatos kérdéssé vált. Magyarország a család egységére hivatkozva kérte az egyedülálló gyermekek visszatérését. A probléma megoldása több éven át elhúzódott, időközben azonban a gyermekek felnőttek, s önállóan hozhatták meg döntésüket arról, hogy vissza kívánnak-e térni Magyarországra.

Bevezetés

Az 1956-os forradalom következtében nagyszámú 18. életévét be nem töltött magyar fiatal hagyta el családja nélkül Magyarországot. A fiatal menekültek pontos számának rekonstruálása - ahogyan a felnőtt, 18. életévét betöltött menekülttömeg esetében sem - nem lehetséges. A rendelkezésre álló források különböző adatokról tájékoztatnak. A magyar KSH (Központi Statisztikai Hivatal) 1957-es becslése szerint közel 10.000 18 évnél fiatalabb menekült hagyat el családja nélkül az országot 1956-57 fordulóján. Az első osztrák statisztikai felmérés során (1957. február) 5.273 ilyen korú fiatal menekültet regisztráltak.

A forradalom ideje alatt, és azt követően a határzár újbóli felállításáig (1957. január) az osztrák-magyar határ a menekültek előtt nyitva állt. Azok a 18 évesnél fiatalabb menekülők, akik családjuk nélkül hagyták el az országot, jellemzően 1956 novemberében lépték át a határt, amikor az a legkevésbé volt veszélyes.
Ausztria földjére lépve ők is, mint a nagykorú menekültek, megkapták a politikai menekültjogot a Genfi Konvenció alapján. A genfi menekültjogi megállapodás egyik legfontosabb eredménye a non refoulement elv (a menekültet csak különleges indokok alapján lehet visszaküldeni hazájába), amit az osztrák kormány a tárgyalások során mindvégig figyelembe vett.
Magyarország gyakran Ausztria szemére vetette, hogy az egyedülálló fiatalokkal kapcsolatos tárgyalásaik során csak "húzza az időt", s nem akarja a problémát megoldani. Nem alap nélkül: az alig leplezett időhúzással automatikusan csökkent ugyanis az érintettek köre, egyes kiskorúakért családtagok jelentkeztek Ausztriában, illetve a korosabbak elérhették 18. születésnapjukat.
A 18 év alattiak ügye büntetőjogi szempontból is említést érdemel. A büntethetőség alsó korhatára ekkor 14 év volt a magyar jogban. Ha tehát a 18 év alattiakat automatikusan visszaküldték volna a határon: a tizennyolc év alatti, de 14 évnél idősebbeket büntetőeljárás veszélyének tették volna ki.

A fiatalkorú, egyedülálló magyar menekültek problematikája az osztrák és a magyar kormány viszonyában sarkalatos kérdéssé vált. Az osztrák és magyar kormány, illetve a bécsi, budapesti követségek jegyzékváltásainak és tárgyalásainak leggyakoribb és az egyik leghosszabb ideig elhúzódó tárgya volt ez a probléma. A tárgyalások az 1956. november 28-án a bécsi magyar követség által az osztrák félnek átadott jegyzékkel vették kezdetüket és 1960-ban a bécsi magyar követségen az ügyben keletkezett iratok tanúsága szerint hosszan elhúzódtak.
A helyzet rendezése mind a két ország számára kényes kérdés volt. Mindkét kormány az érvek hosszú sorát sorakoztatta fel saját igazának alátámasztására. Ezek közül néhány: a magyar fél érvei szerint a 18 évesnél fiatalabbakra nem alkalmazható a Genfi Konvenció, így nekik nem adható politikai menekültjog. Ausztria 1955-ben, a négyhatalmi megszállását követően ratifikálta a Genfi Egyezményt. Az osztrák álláspont szintén a genfi jogból merített érvet: a 14 éven felüli gyermekeket nem adhatják ki Magyarországnak, mivel ők már menekültstátuszt kaptak. Mivel a menekült feletti joghatóság Ausztriát illeti meg, az osztrák jog szerint a 14 évnél idősebbek is maguk dönthetnek tartózkodási helyükről.
Magyarország a család egységére hivatkozva kérte az egyedülálló gyermekek visszatérését. Ausztria felvetette annak lehetőségét, hogy a család egységét Ausztria területén állítsák helyre, s a Magyarországon maradt szülők utazzanak gyermekeikhez, ez a megoldás magyar részről szóba sem jöhetett.

A magyar érvelés fontos pontja volt, hogy magyar családjogi törvény szerint a kiskorú tartózkodási helyét a szülő határozza meg. Tehát abban az esetben, ha a szülők Magyarországon voltak, akkor kérhették, hogy a gyermekeik térjenek vissza Magyarországra. Az itthon maradt szülők - a bécsi magyar követség iratai alapján - levélben fordultak a Vöröskereszthez, a Magyar Külügyminisztériumhoz és az illetékes követségekhez gyermekeik visszahozatala érdekében.
Az Ausztriában lévő gyermekek gyakran kaptak szüleiktől "haza hívó" levelet. Magyarországról érkező rossz hírekkel próbálták őket befolyásolni, és hazatérésre bírni.
Tárgyalások folytak arról, hogy szülői küldöttség érkezik Ausztriába, amely meglátogatja a kiskorú gyermekek szállásait és a szülőktől kapott megbízólevelek alapján Magyarországra viszik a gyerekeket. A Magyar Vöröskereszt és az Országos Nő Tanács kezdeményezésére felállított szülői delegáció beutazási vízumot kért Ausztriába. A felmerülő delegációs költségeket a Magyar Külügyminisztérium 8 ezer Schilling értékben a bécsi magyar követség rendelkezésére bocsátotta.
Ausztria azonban nem adta meg a delegáció részére a csoportos beutazási engedélyt. Az esetet újabb jegyzékváltás követte. Az osztrák fél érveit magyar nyelvű "interpretálásban" olvashatjuk.
Ausztria lehetővé tette a gyermekét haza vinni szándékozó szülők egyéni beutazását. Az egyéni szülői utakat a Magyar Külügyminisztérium azonban nem finanszírozta, sőt vélhetően csak elviekben, hatósági szervezésben támogatta.

A magyar fél érvei és ellenpropagandája között gyakran szerepelt, hogy a magyar gyerekek rossz erkölcsi és szellemi körülmények között éltek az osztrák menekülttáborokban. "Az ifjúsági táborok és iskolák feszült hangulatát a korábbi fasiszta emigráció és a szexuális bűnözők soraiból kikerülő "oktató" testület okozzák." Ezért kérik az osztrák hatóságoktól a fiatalok közti uszítás és rémhírterjesztés megszüntetését.
Az osztrák kormány nemzetközi és osztrák segélyszervezetekkel karöltve igyekezett a fiatalok számára megfelelő ellátást, szállást biztosítani, a menekültgyermekek jövőjének megalapozását számos nemzetközi és osztrák ösztöndíj segítette. A menekültgyermekek számára magyar nyelvű iskolákat létesítettek Ausztriában, a beilleszkedés gyorsítására nyelvtanfolyamokat indítottak, megteremtették az egyetemi, főiskolai és középiskolai továbbtanulás feltételeit.

Az osztrák Belügyminisztérium szabályozta az egyedül álló fiatalkorúak harmadik országba történő kivándorlását a családok egységének visszaállítására hivatkozva.
"A valóságban azonban az történt, - írja egyik jelentésében Puja Frigyes Horváth Imre külügyminiszternek - hogy az osztrákok részben nem tettek eleget a szülők kívánságának, s nem segítették elő hazatérésüket, sőt a hazatérni akaró gyerekeket is sok esetben akadályozták a hazatérésben, részben pedig összejátszva különböző emberbaráti szervezetekkel, ezeket a gyerekeket más kapitalista országba szállították. () Ezek a gyermekek lelkiismeretlen emberkereskedők kezére kerültek, s hazájuktól távol eső, Ausztrián kívüli országokba szállították őket".

A repatriált menekültek nagy része olyan a 18. életévüket be nem töltött gyermekek közül került ki, akik szülők nélkül tartózkodtak Ausztriában. A magyar kormány kérte az összes 18 évesnél fiatalabb, egyedülálló gyermek kiadatását. Az osztrák döntés alapján a 14. életévüket be nem töltött, egyedül álló gyermekek nagyobb része visszatért Magyarországra. Azonban ha a 14-18 éves fiatal a szülők kívánsága ellenére nem akart visszatérni Magyarországra, akkor a magyar és az osztrák gyámhatóság együttesen döntött az ügyben.

Az otthonuktól elszakadt, Ausztriába családjuk nélkül került fiatalok sorsát az osztrák és a magyar kormány az ENSZ, a Nemzetközi Vöröskereszt bevonásával igyekezett megoldani. A probléma megoldása több éven át elhúzódott, időközben azonban a gyermekek felnőttek, nagykorúságuk elérése után pedig önállóan hozhatták meg döntésüket arról, hogy vissza kívánnak-e térni Magyarországra, vagy Ausztriában illetve egyéb, menekülteket befogadó országban maradnak.

Ezen a napon történt március 29.

1905

Rejtő Jenő („P. Howard”) magyar író (†1943)Tovább

1912

A Déli-sarkról visszatérő Robert Falcon Scott kapitány és bajtársai (Wilson, Bowes, Oates) életüket vesztik a hóviharban (Scott naplójába...Tovább

1919

A Forradalmi Kormányzótanács közzétette – többek között – XIV. számú rendeletét a nevelési és oktatási intézmények köztulajdonba vételéről...Tovább

1946

Megalakul a MASZOVLET (Magyar-Szovjet Légiforgalmi Rt), a mai MALÉV elődje.Tovább

1971

Kiss Manyi Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő (*1911)Tovább

  •  
  • 1 / 2
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Örömmel adunk hírt róla, hogy megjelent az ArchívNet idei első száma, amelyben négy forrásismertetés olvasható. Ezek közül kettő magyar és ukrán emigránsok hidegháború alatti történetével foglalkozik egymástól nagyon eltérő látószögekből. A következő két forrásismertetés közül az egyik társadalmi önszerveződést ismertet kapcsolódó dokumentumokkal, míg a másik folytatja egy iratanyag oroszországi összeállítása, Magyarországra szállítása hátterének a bemutatását.

Az időrendet tekintve kívánkozik az első helyre Völgyesi Zoltán (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) helytörténeti szempontból is értékes ismertetése, amely a gróf Károlyi Lászlóné Apponyi Franciska által alapított és elnökölt Virágegylet történetét mutatja be levéltári források segítségével 1936-ig. A Fótról az 1920-as években Zebegénybe költöző nemesasszony új lakhelyén sem hagyott fel a már korábban is végzett szociális tevékenyégével: a Dunakanyarban többek között egy gyermeksegítő-nevelő egyletet hozott létre, amelynek egyben fő finanszírozója volt. Hogy a szervezet saját bevétellel is rendelkezzen, Apponyi Franciska a településen turistaszállásokat is létrehozott – ezzel pedig hozzájárult ahhoz, hogy Zebegényt még több turista keresse fel az 1930-as években.

Retrospektív módon mutatja be Máthé Áron (elnökhelyettes, Nemzeti Emlékezet Bizottsága), hogy a vitatott megítélésű, szovjetellenes ukrán emigrációt miként próbálta saját céljaira felhasználni az Egyesült Államok hírszerzése – amely folyamatban egy magyar emigránsnak, Aradi Zsoltnak is volt feladata. Az eseménysort egy később papírra vetett, titkosítás alól feloldott összefoglaló alapján tárja az olvasók elé. A kidolgozott akcióról a szovjet félnek is volt tudomása – erről pedig a szovjeteknek kémkedő „Cambridge-i ötök” legismertebb tagja, az angol Kim Philby számolt be defektálása után visszaemlékezésében.

Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) az olaszországi magyar emigráció pillanatnyi helyzetéről készült összefoglalót prezentálja. Ez a „pillanatnyi helyzet” az 1953-as év, amikor báró Apor Gábor, korábbi szentszéki követ, ekkoriban a Magyar Nemzeti Bizottmány római irodájának a vezetője egy kérésre összeírta, hogy milyen helyzetben éli mindennapjait az olaszországi magyar emigráció az egyetemi tanároktól a trieszti menekülttábor lakóin át a sportolókig. Az egykori diplomata összefoglalójában nemcsak a mikroszintű, helyi ügyek kerülnek elő, hanem a nagypolitikai események is, így például Mindszenty József esztergomi érsek ügye, annak megítélése, valamint a magyarországi kommunista propaganda itáliai hatásai.

Idei első számunkban közöljük Seres Attila (tudományos főmunkatárs, VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár) előző lapszámban megjelent forrásismertetésének a második részét. A szerző további dokumentumok ismertetésével mutatja be, hogy harminc évvel ezelőtt milyen módon kerültek Magyarországra Oroszországból a néhai miniszterelnökre, Bethlen Istvánra vonatkozó iratok. A szerző mindezek mellett – az iratok ismeretében – Bethlen szovjetunióbeli fogságával kapcsolatban is közöl új infromációkat.

Az idei első számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő évi számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. március 13.
Miklós Dániel
főszerkesztő