A motalkó és gumifelhasználás korlátozása

Magyarországi pillanatkép 1943 őszéről

1940 közepétől egyre súlyosabb nyersanyag- és energiakorlátozást kellett bevezetni Magyarországon Korlátozott felhasználás, jegyrendszer érvényesült az üzemanyag-ellátás területén, ami a mentőautókra is vonatkozott. A Tolna megyei Szekszárdon, ebben az időben, mindkét szolgálatot teljesítő mentőautó üzemképtelen volt. A megyei tisztikar első embere szomorúan állapította meg, hogy: „ma már ott állunk, hogy a kórházi kezelésre szoruló szülőnőket sem lehet a kórházba beszállítani.” A tűrhetetlen állapotokat a törvényhatósági ülésen több képviselő is igen hevesen bírálta.

Bevezető

1941 áprilisára Magyarország bevégezte a területi revíziót, amelyet német közreműködéssel, több szakaszban, hajtott végre. A terület-nagyobbodást a magyar társadalom úgyszólván egyöntetű lelkesedéssel fogadta, ám ennek a segítségnek nagy ára volt: Németország oldalán be kellett lépni a háborúba, amely a kezdeti gyors sikerek után egyre jobban elhúzódott. 1940 közepétől-végétől egyre súlyosabb nyersanyag- és energiakorlátozást kellett bevezetni az országban. A nyersanyagellátási gondok miatt 1941-re kiépült a központi anyagellátás, melynek célja az volt, hogy a hadsereg igényeit maradéktalanul kielégítsék. A polgári életben takarékossági intézkedéseket vezettek be. Az újabb és újabb megszorító intézkedésekre felhatalmazást adott az 1939. évi II. törvénycikk, a honvédelmi törvény.

Korlátozott felhasználás, jegyrendszer érvényesült az üzemanyag-ellátás területén is. Központilag határozták meg a magánszemélyek és bérfuvarozók részére kiadható üzemanyag mennyiségét, de ez korántsem érintette oly mértékben a társadalmat, mint manapság, hiszen a motorizáció nem volt annyira fejlett. Ez a technikai újítás azonban annyira már jelen volt az emberek mindennapjaiban, hogy a korábban már megszokott szolgáltatás visszaesése elégedetlenséget szüljön. Az egyik ilyen új szolgáltatás volt pl. a mentőautóval végzett betegszállítás megjelenése az egészségügyi ellátásban.

Tolna megyében az első mentőautó azután érkezett meg, amikor a szekszárdi kórház belépett az 1926-ban megalakult Vármegyék és Városok Országos Mentőegyesületébe. A csatlakozáskor, 1927-ben, 2000 pengő tagdíjat fizetett, amelyért a szekszárdi mentőállomás egy gépkocsit kapott. Ezt követően a megye területén még Dombóváron, Tamásiban, Pakson és Dunaföldváron létesült mentőállomás.

A mentők általános közmegelégedésre tevékenykedtek. A gépkocsik karbantartására a budapesti központban került sor. Műszaki hiba miatt fennakadás, a felkérés elutasítása miatti panasz nem volt egészen 1943 szeptemberéig. Ez kiderül abból a válaszából, melyet 1943. szeptember 16-án küldött az egyesület ügyvezető igazgatója az alispánnak. Ezt megelőzően ugyanis rövid időn belül két kifogás is érkezett a megyéből. Részlet az igazgató leveléből: "Tizennyolc év óta látjuk el Tolna vármegye mentő- és betegszállító szolgálatát. Sem Méltóságodtól, sem hivatali elődeitől, sem az illetékes hatósági orvosoktól eddig panaszt nem hallottunk, nyilvánvalóan nem is szolgáltunk rá."

A panaszok egyikét maga a Tolna megyei alispán írta. Ebből megtudható, hogy Szekszárdon, ebben az időben, mindkét szolgálatot teljesítő mentőautó üzemképtelen volt. Az egyik csapágyhiba miatt már több napja Budapesten volt, a másiknak pedig a gumijai mentek tönkre annyira, hogy nem tudtak kiállni vele a garázsból. A megyei tisztikar első embere szomorúan állapította meg, hogy : "... ma már ott állunk, hogy a kórházi kezelésre szoruló szülőnőket sem lehet a kórházba beszállítani." A tűrhetetlen állapotokat a törvényhatósági ülésen már több képviselő is igen hevesen bírálta, illetve szóvá tette.

A másik, szintén az alispán által írt levél, a mekényesi jegyző panasza alapján keletkezett. A Dombóvártól 27 km-re fekvő Baranya megyei település a dombóvári mentőállomás ellátási körzetébe tartozott. A sérelem oka az volt, hogy egy súlyos gyermekágyi trombózisban szenvedő asszony elszállítását a dombóvári mentősök benzinhiányra hivatkozva utasították vissza. A jegyző azonban nem fogadta el ezt a kifogást, mert úgy tudta, hogy a korlátozott ellátás ellenére a mentőautókat a szükséges üzemanyaggal el fogják látni.

Mindkét eset hátterében a kötött gazdálkodás állt. Az egyikben a gumi, a másikban az üzemanyag hiánya.

Az üzemanyag csekély mennyisége már a háború előtt is cselekvésre kényszerítette a magyar gazdaság vezetőt. A kiútkeresés eredménye lett a motalkó. A motalkó benzin és alkohol keveréke, amelyben a szesz aránya 10 és 20% között mozgott. Bevezetését az 1927. évi XXIII. törvénycikk készítette elő. A törvényhez fűzött megjegyzésből kiderül, hogy a motorbenzin szesszel történő keverését a magyar kormány francia tapasztalatok alapján kezdte fontolgatni. 1926 tavaszától kezdték meg a laboratóriumi vizsgálatokat. Miután a kísérletek eredményre vezettek, e törvény alapján kibocsátott rendeletekkel szabályozott feltételek mellett, engedélyezték, illetve kötelezték az ásványolaj termékeket gyártókat és forgalmazókat a keverésre. A keverékhez legalább 99,5%-os alkoholtartalmú szeszt kellett felhasználni.

A motalkó forgalmának korlátozását az 1939. 8230. sz. miniszterelnöki rendelet - dátuma, 1939. augusztus 31. egy nappal előzi csak meg a második világháború kitörését - engedte meg. Ezt pár nappal később követte 62000 KKM rendelet, mely bevezette a jegyrendszert az üzemanyag forgalmazás területén. A töltőállomásokon kiadható, felhasználható mennyiséget később tovább szigorították. Mindezeknek az intézkedéseknek a kiváltó oka a háborús helyzetből fakadó ellátási nehézségek voltak. Azonban ez az összefüggés a lakosságban igazában nem tudatosult. Érzékelte a háborút, szomorúan látta a 2. magyar hadsereg pusztulását, de az otthon lévők úgy gondolhatták, hogy a történelmi vihar nem lépi át az országhatárt.

A fenti megállapításokat alátámasztja a másodikként közölt forrásunk értékelése: "Mindent összefoglalva ama véleményünknek adunk kifejezést, hogy a mekényesi panasz arra a türelmetlenségre vezethető vissza, amellyel minden[hol] lépten-nyomon találkozik az ember és ami abból ered, hogy az emberek egyszerűen nem akarják tudomásul venni, hogy háború van és az igényeket le kell fokozni, még a mentők igénybe vételét is, ahogy ezt előírja a m. kir. belügyminiszter úr 333290/XVI/1942. számú rendelete 1942. március 27-ről, amely valamennyi törvényhatóság első tisztviselőjének megküldetett."

Kulcsszavak

Ezen a napon történt július 20.

1944

Sikertelen merénylet Claus von Stauffenberg ezredes által Adolf Hitler ellenTovább

1969

Neil Armstrong holdsétája - "Kis lépés egy embernek, nagy ugrás az emberiségnek"Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!
 

A 2024. év második ArchívNet számát ajánljuk figyelmükbe, amelyben ismét négy forrásismertetés található, amelyek a 20. század szűk ötven évét fedik le. Két publikáció foglalkozik az első és a második világháború alatt történet eseményekkel, egy az 1950-es évek végi magyarországi ruhaipar helyzetét mutatja be, egy pedig helytörténeti témában prezentál dokumentumokat.

Suslik Ádám (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) az első világháború szerbiai frontjának eseményeit idézi fel egy 1915-ből származó dokumentum segítségével. A belgrádi kormány által kiadott utasítás szerint kellett volna megvizsgálnia kivonuló bizottságoknak az osztrák-magyar haderő által okozott károk mértékét. Erre végül nem került sor, mivel a nehézkesen haladó osztrák-magyar támadás külső (bolgár, német) segítséggel végül 1915 végére elérte a célját: Szerbia összeomlott, a politikai vezetés és a hadsereg elmenekült.

Kosztyó Gyula (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltára, történész, kutató, Erőszakkutató Intézet) nyolcvan évvel ezelőtti történéseket mutat be. Forrásismertetésében megvilágítja, hogy Kárpátalján 1944 folyamán miként zajlott a deportált zsidók földjeinek kisajátítása, felhasználása – illetve, hogy az ilyen módon haszonbérletbe juttatott földek használatát miként ellenőrizték az év második felében.

Nagyobb időtávot fog át Szabó Csaba Gábor (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Komárom-Esztergom Vármegyei Levéltára) helytörténeti témájú írása, azonban forrásokat 1z 1945–1957 közötti időszakról mutat be. A dokumentumok Komárom város labdarúgásának történetéhez (amelyről már korábban születtek összefoglaló igényű munkák) adnak kontextualizáló, hasznos adalékokat. Értve ez alatt a második világháború utáni újrakezdést, amikor is a világégés során gyakorlatilag megsemmisült sporttelepet is pótolniuk kellett a városban.

Az időrendet tekintve negyedik Tömő Ákos (doktorandusz, Eötvös Loránd tudományegyetem) publikációja mostani számunkban. A szerző az 1950-es évek magyarországi – változás alatt álló – divatvilágába, valamint a ruhaipar helyzetébe enged betekintést két levél segítségével. A két bemutatott forrásból kiderül: a divat és a ruhaipar terén a kívánt, és engedett változás korántsem ment olyan simán, mint ahogyan azt a kiépülő Kádár-rendszer tervezte.

A mostani számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, egyben ismét felhívjuk leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet idei számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2024. július 9.

Miklós Dániel

főszerkesztő