Boszorkányüldözés, avagy egy orvos százados küzdelme rendfokozatának visszaszerzéséért 1956 után

„Magyar Honvédelmi Miniszter Úr! Alulírott dr. Széll Endre ózdi lakos városi kórházi osztályvezető főorvos azon tiszteletteljes kérelemmel fordulok Miniszter úrhoz, hogy nekem a tartalékos orvosszázadosi rendfokozatot visszaadni szíveskedjék, amitől 1958. február 28-án megfosztottak."

5.

Dr. Széll Endre ismételt fellebbezése a honvédelmi miniszterhez

Ózd, 1959. július 8.

Ózd, 1959. július 8-án

 

Magyar Honvédelmi Miniszter Úr!

 

Alulírott dr. Széll Endre ózdi lakos városi kórházi osztályvezető főorvos azon tiszteletteljes kérelemmel fordulok Miniszter úrhoz, hogy nekem a tartalékos orvosszázadosi rendfokozatot visszaadni szíveskedjék, amitől 1958. február 28-án megfosztottak. Kérésem támogatására szabadjon az alábbiakat előadnom:

A honvédséghez 1934-ben kerültem, mint orvos. Rövid csapatszolgálat után a különböző honvédkórházaknál teljesítettem szolgálatot, mint fül-orr-gége szakorvos. A háború befejezése után a bpesti I. kerületi parancsnokság igazoló bizottsága, valamint az orvos eü. szakszervezet ig[azoló] bizottsága simán igazolt. Ennek alapján visszakerültem a demokratikus honvédséghez, s a miskolci 2. hőr.

nyertem beosztást. Itt estem át a második szűrésen, mikor is a bizottság a szolgálatban megtartott. Majd megbízatást nyertem a miskolci honvéd gyengélkedőház megszervezésére és felállítására, amit végre is hajtottam. Ezután többször kiújult és már régebben fennálló betegségem miatt saját kérelmemre felülvizsgálat útján nyugállományba vonultam, s mint polgári orvos az ózdi vasgyári, jelenleg városi kórháznál nyertem alkalmaztatást, mint osztályvezető főorvos. A honvédség pár év múlva a nyugállományból a tartalékos állományba helyezett át. Ózdon kb. 13 óta működöm, főleg gyári munkásokból és bányászokból adódik a beteganyagom. Magángyakorlatot évek óta nem folytatok. Többször részesültem munkámért jutalomban, dicséretben, egy ízben egészségügyi miniszteri dicséretben. Fegyelmi eljárás ellenem nem volt. Két évig voltam igazgatóhelyettes, két évig igazgató főorvos, mely pozícióból többszöri kérelmemre váltottak le, mert fizikailag a kettős munkát nem bírtam. Jelenleg is napi 11 órás munkaidőt dolgozom. Az 1956-os ellenforradalom alatt az orvosi munkámat végeztem, semmi féle részt nem vettem benne, az egész időt Ózdon töltöttem. Utána a kórházi igazoló bizottság a magatartásomért simán igazolt, s vezető állásomban megtartott, majd, amikor szükségem volt, a rendőrhatóság is kiállította simán az erkölcsi bizonyítványt. A családomból sem vett részt senki az ellenforradalomban, sem nem disszidált. Ezek után rendkívül megdöbbentett az a tény, hogy az ózdi honvéd kiegészítő parancsnokság igazolási eljárásakor olyan lehetetlen és igaztalan vádakkal illettek: a kórházban gyaláztam a kommunistákat, el akartam távolíttatni őket, a fiamat papnak adtam. A vádak cáfolására módot nem kaptam, bizonyítani nem bizonyítottak be ellenem semmit, mégis megfosztottak rendfokozatomtól. A beadott fellebbezésemet úgy utasították el, hogy tárgyalás vagy kihallgatás, bizonyítás a tárgyban nem volt. Úgy érzem, a vádakat cáfolnom nem kell, az évtizednél több eddigi becsületes és lelkiismeretes munkám bizonyít mellettem, amit igazol az a tény is, hogy a honvédség részére a mai napig is évek óta állandóan végzek szakorvosi munkát a sorkötelesek és tartalékos tisztek szakszűrő vizsgálatával, s ugyancsak gyógyító munkát is a tényleges tisztek és tiszthelyettesek, valamint családtagjaik A kórházi pártbizottság titkára is kijelentette, hogy a katonai hatóság megkeresésére szívesen tesz írásbeli nyilatkozatot mellettem, mert már 1956 előtt is ismert, és magatartásomat és munkásságomat ismeri. Ötvennégy éves koros ember vagyok, tiszti rendfokozat nélkül, mint legénységi állományú, a honvédségtől végleges elbocsátást nyernék. Mégis én annyira szégyenteljesnek és megbélyegzőnek tartom a magam számára a rendfokozatom elvesztését, s érzem, hogy ezt nem érdemlem meg, ezért kérem a rehabilitációmat és a rendfokozatom visszaadását. Kérésem megismétlése mellett maradok teljes tisztelettel:

 

Dr. Széll Endre

Kórházi osztályvezető főorvos

 

 

Ezen a napon történt július 14.

1956

Átadják a Keleti-főcsatornát.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők