Múzeumok és forradalom

A múzeumi intézmények a forradalmi események és a harcok középpontjába kerültek. A múzeumok épületei méretüknél fogva is, és azáltal, hogy többségükben a városok, illetve a főváros centrumában vagy forgalmasabb részein épültek alkalmasak voltak a fegyveres védelemre. A dokumentumválogatás magyarországi múzeumok 1956-os jelentéseiből azokat a részleteket gyűjtötte csokorba, amelyek a forradalom alatti eseményekkel, a múzeumokat ért károkkal foglalkoznak.

Bevezetés

Az 1956. év októberi és novemberi eseményei az ország területének jelentős részét és a közélet szinte minden fontosabb részét érintették.

Az 1950-es években kiépített közgyűjteményi hálózat egyik legfontosabb alkotóelemét jelentő múzeumi intézmények a forradalmi események és a harcok középpontjába kerültek. A múzeumok épületei méretüknél fogva is, és azáltal, hogy többségükben a városok, illetve a főváros centrumában vagy forgalmasabb részein épültek alkalmasak voltak a fegyveres védelemre.

Természetesen az októberi forradalom politikai eseményei a múzeumokat, ezen belül a múzeumi dolgozókat és személyzetet is érintették, ennél azonban - több szempontból is - sokkal jelentősebb hatása volt a fegyveres cselekmények következményeinek. Mivel az októberi-novemberi események során a legnagyobb harcok Budapesten zajlottak le, a vidéki múzeumok alig szenvedtek anyagi kárt. A budapesti összecsapások azonban annál nagyobb kárt okoztak a múzeumok fizikai állagában. A legnagyobb sérüléseket elszenvedett múzeumok, a Természettudományi Múzeum (Baross utca 13.) és az Iparművészeti Múzeum (Üllői út 33-37.) a harcok gócpontjában helyezkedtek el. Ezekben a városrészekben volt a legerősebb a felkelők ellenállása és a szovjet csapatok rombolása. A Corvin közben, az Üllői úton, a Tűzoltó utcában, valamint a Kilián György laktanyában erős forradalmi egységek tevékenykedtek, és a szovjet csapatok is ezen a területen haladtak keresztül.

Október 23-án kezdődött el a Rádió ostroma, és az ekkori jelzések szerint az államvédelmi erőkre a közelben lévő Magyar Nemzeti Múzeumból rálőttek. A következő napon, október 24-én (más adatok szerint október 25-én) a múzeum épületét szovjet harckocsi-lövedékektől súlyos találat érte, és ez által elpusztult az ott elhelyezett híres Afrika-kiállítás, valamint az Ásványtár és az Őslénytár egy része. Ezek a gyűjtemények a Természettudományi Múzeum tulajdonai voltak, és pusztulásukkal, illetve károsodásukkal szinte pótolhatatlan értékek vesztek el.

A Természettudományi Múzeum veszteségei ezzel nem értek véget. November 5-én gyújtóbomba csapódott a múzeum Baross utca 13. szám alatti központi épületében elhelyezett Állattár raktárba, és az itt keletkező tűzben a gyűjtemény döntő többsége elégett. Míg a Nemzeti Múzeum épületében tárolt ásványok, kőzetek és az őslényleletek 75%-a elpusztult, addig az Állattár kiégésével teljesen megsemmisült a madár-, a csúszómászó-, a légy-, a hal-, és a csigagyűjtemény. Számszerűen: a Múzeum körúti Ásványtárban tönkre ment közel 110 ezer ásvány és hétezer kőzetpéldány, valamint az 1295 összegyűjtött meteoritból csak 610 maradt meg. A Baross utcai Állattárban elégett 36 ezer madár, 22 ezer tojás, 13 ezer hal, 40 ezer kétéltű és hüllő, 500 ezer puhatestű, 60 ezer szitakötő és recésszárnyú, 200 ezer légy, valamint a múzeum könyvtárának 100 ezer kötete és különlenyomata. Jelentős károkat szenvedett az Embertani tár is, valamint a rovargyűjtemények egy része. Az oltási munkák, továbbá az akkori nagy esőzések, sőt, a később bekövetkező csőrepedések a tűz elől megmenekült gyűjteményekben is tetemes károkat okoztak. A Föld- és Őslénytár 140 ezres leltári tételéből 110 ezer semmisült meg.

A pusztulás egyik legnagyobb oka a kilenc különböző épületben, illetve intézményben elhelyezett Természettudományi Múzeum anyagának a túlzsúfoltsága volt. A múzeum saját bevallása szerint is képtelen volt betartani például a legelemibb tűzrendészeti előírásokat. A gyűjteményanyagot a lehető legszorosabban egymásra, valamint egymás mellé halmozták, és a szekrények ajtóit is alig lehetett kinyitni. Saját dolgozószobája szinte egyetlen alkalmazottnak sem volt. A múzeum több beadványban, például 1956 februárjában egy terjedelmes feljegyzésben tárta fel a méltatlan körülményeket, azonban a forradalomig nem történt változás. Eszerint a legnagyobb veszélyben a Baross utcai padláson ömlesztve elhelyezett értékes emlősgyűjtemény volt. Az emlősgyűjtemény egy másik részét az Iparművészeti Múzeum manzárd-helyiségében zsúfolták össze. Hasonlóképpen súlyosnak ítélték a könyvtár helyzetét is, amelynek gyűjteményét, főleg a különnyomatokat már ekkor, 1956 elején beszerezhetetlennek minősítették. Állításuk szerint a legtöbb könyvüket már antikváriumi forgalomban sem lehet beszerezni - külföldön sem. Ebben a beadványukban javasolták azt is, hogy a Baross utcai épületet új emelettel bővítsék ki.

A Magyar Nemzeti Múzeum - Történeti Múzeum tetőszerkezetének nagy része elpusztult, főként a Múzeum utca és a Puskin utca sarkánál. Kiégett a III. emeleti padlástér, és ezzel az Afrika kiállítás. Mivel itt a Természettudományi Múzeum anyagai voltak elhelyezve, a Történeti Múzeumot nem érte jelentősebb gyűjteményi kár.

A harmadik súlyos veszteséget szenvedett intézmény az Iparművészeti Múzeum volt. Az Üllői úton, a Kilián György laktanya közvetlen közelében fekvő múzeumot a forradalom teljes időszaka alatt folyamatosan belövések érték, és épülete, valamint tárgyi anyaga nagy mértékű károsodást szenvedett. A múzeum tetőzete szinte teljesen megsemmisült, kupolája beomlott. Az öt nagy és számos kisebb belövés következtében az aktuális kiállítások mellett az üveg- és a kerámia-gyűjtemény nagy része, a könyvállomány 10, és a folyóirat-állomány 50%-a elpusztult. Szerencsére, a múzeum dolgozói több értékes gyűjteményt biztonságba tudtak helyezni.

A Magyar Nemzeti Múzeum épületébe rövid időre egy szovjet katonai parancsnokság költözött, és csak a távozásuk után kezdődhetett meg a fizikai veszteségek felmérése. Itt az 1957 elejei összesítés szerint - akkori értéken számolva - 2,8 millió, az Iparművészeti Múzeumban 2 millió, míg a Természettudományi Múzeum épületeiben 1,5 millió forintot kitevő kár keletkezett. Kisebb, 10 ezer forintnyi veszteség érte a Műcsarnok állóeszköz készletét, a Vármúzeumban (Budapesti Történeti Múzeumban) pedig belövés miatt szintén 10 ezer forintos sérülés keletkezett. Az összevetések szerint egyes múzeumoknál a kár nagyobb volt a második világháborús veszteségeknél is.

A helyreállítás igen hamar megkezdődött: már 1957 elején gondot fordítottak az épületkárok helyreállítására. Kiemelten fontosnak tartották - politikailag is - a kiállítások minél hamarabbi megnyitását, és a marxista szemléletű szakmai munka megindítását. A múzeumoknak az antiklerikális harcban szántak főbb szerepet: nekik kellett átvenniük bizonyos templomi és ezzel egyetemben szellemi-spirituális élményt nyújtó funkciókat.

A helyreállításra és korszerűsítésre jelentős összegeket szántak. A három említett múzeumra 1957-ben összesen 7,2 millió forintot fordítottak. 1958-ban például az erre a célra szánt beruházási összeg a népművelési terület hitelkeretének 23%-át tette ki. A Magyar Nemzeti Múzeum - Történeti Múzeum épületeinek helyreállítása 1957 tavaszán-nyarán kezdődött. A munkát - jellemzően - olyan viszonyok akadályozták: mint az építő cég nehézkes hozzáállása, a tervezés, a nem megfelelő építőanyagok, ezen kívül a pénzhiány és az eltérő kivitelezési szándékok. Mindezek ellenére a múzeum helyreállítása 1960-ra befejeződött, és csak a kisebb munkák maradtak a következő évekre.

A Természettudományi Múzeum újjáépítése 1956 decemberében kezdődött meg, és több éven keresztül zajlott. Az újjáépítés során a múzeum egyes részlegeit más helyekre telepítették át, és megkezdték a megfelelő elhelyezéshez szükséges, eddig más célra használt épületek felszabadítását is. A mentés, a romeltakarítás és az újjáépítés eleinte egymással párhuzamosan haladt, a helyzet csak a '60-as évekre konszolidálódott. A Baross utcai épületre egy új, negyedik emeletet húztak, és a múzeum új épületrészekkel is gyarapodott: megkapta az Irodalmi Múzeum egykori Bajza utcai épületét. Minderre a zsúfoltság megszüntetése mellett azért is szükség volt, mert időközben a Nemzeti Múzeum bejelentette igényét a saját épületében lévő, eddig a Természettudományi Múzeum által használt helyiségekre. A két - folyamatosan helyhiánnyal küszködő - múzeum vitáját végül egyéb épületek átadásával oldották meg.

Az újjáépítés mellett az elpusztult anyag pótlásáról, és annak megfelelő szintű feldolgozásáról is gondoskodni kellett. A rendkívül gazdag, más világrészekből is származó természettudományi tárgyak és leletek mennyisége nemzetközi viszonylatban is számottevőnek számított. A belföldi anyagot egyrészt külföldi múzeumok adományaiból, másrészt újbóli hazai gyűjtésből igyekeztek pótolni. A külföldről származó gyűjteményi anyag helyreállítására már 1957-1958-ban expedíciókat szerveztek, többek között Egyiptomba, illetve a Távol-Keletre. Mind a hazai, mind a külföldi gyűjtő utak révén sikerült pótolni az elpusztult anyagot.
Az Iparművészeti Múzeum épületében keletkezett hatalmas kár helyreállítása szintén éveken keresztül tartott, és sok nehézség után fejeződött be. A múzeum vezetősége számos elképzeléssel lépett elő. Ilyen volt, például a József, a Ferenc körút és az Üllői út kereszteződésének oktogon-szerű átépítésének a terve. Ezáltal remélték, hogy a múzeum kiszabadul a szűk mellékutcák fogságából, és nagyobb térhez, illetve épületrészekhez jut. A közelben fekvő Kilián György laktanyát bérházzá kívánták átalakítani, indokaik szerint ezt a lépést már régen meg kellett volna tenni, és így elkerülhető lett volna a pusztulás. Az új úgynevezett oktogon-térre parkot, illetve körülötte alacsony bérházak építését javasolták. Bár az oktogon-tér és más egyéb elképzelések nem valósultak meg, a múzeum újjáépítése - némi csúszást követően - a hatvanas évek elejére sikeresen befejeződött. Minden évben több millió forintból gazdálkodtak, és ennek révén mind az épület külső, mind a belső része megújult. Megváltozott a homlokzat, az épület teteje, illetve kupolája is felépült. Ez utóbbi - nagy nehézségek után - a pécsi Zsolnay porcelángyárban készült pyrogránit felhasználásával megújult külsőt kapott. A keleti és magyar motívumokkal díszített pyrogránittal, valamint szobrokkal ékesített épület műemléki jelleget öltött.

Az ország múzeumainak minden évben be kellett számolniuk felügyelő szervüknek, a Népművelési Minisztériumnak. Az 1956-os évről szóló jelentéseket 1957 januárja és márciusa között küldték be, azonban néhány múzeum korábban is adott  részjelentést a minisztériumnak.

Az éves munkabeszámolók igen szűkszavúak az októberi-novemberi eseményeket illetően, és csak a leglényegesebbre szorítkoznak. Néhányan semmit sem jelentettek a forradalom idején történtekről, több más múzeum pedig csak annyit közölt, hogy az intézményben semmilyen különös esemény nem fordult elő. A múzeumok nagy többsége csak programok és némi szakmai munka elmaradásáról jelentett, valamint a látogatók számának csökkenéséről, elmaradásáról. A minisztérium illetékesei sem véleményezték e szűkszavú beszámolókat.
Gyakran csak egyetlen lényegesnek tartott dologról tájékoztattak, a fegyverek és az értékesebb tárgyi anyag biztonságba helyezéséről. Néhány múzeum azonban már ekkor gyűjteni kezdte a forradalom alatt készült tárgyi emlékeket is (röpiratok, újságok stb.).
Érdemes megjegyezni, hogy a legritkább esetben használták az ellenforradalom kifejezést. Így jelennek meg a beszámolókban olyan körülírások, mint „bekövetkezett események", „sajnálatos októberi események", „az elmúlt idők eseményei", „hóvégi zavaros események", „rendkívüli idő", „az év utolsó negyedében történő események", „október 23. után bekövetkező helyzet" stb. Voltak olyan múzeumok, amelyek 1957. januárfebruárban is a forradalom kifejezést használták.

A források közé azok a múzeumi jelentések, illetve munkabeszámolók kerültek be, amelyek érdemi mondanivalót vagy közlésre érdemes érdekességet tartalmaznak az 1956-os forradalommal kapcsolatban, akár helyi, akár országos viszonylatban. A beszámolók vagy azok részletei a Magyar Országos Levéltárban őrzött Népművelési Minisztérium általános irataiból származnak, és jórészt a beküldők által tisztázott, eredeti iratok minisztériumi iktatmányai.

Tartalomjegyzék

Tartalomjegyzék

Ezen a napon történt január 26.

1935

A Nobel-díjas Thomas Mann Budapestre látogatott.Tovább

1958

Kádár János vezette első Kádár-kormány, hivatalos szóhasználattal „magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány” kormányfőjének és kormánya...Tovább

1989

A Kossuth Rádióban elhangzik Pozsgay Imre bejelentése, hogy 1956 népfelkelésnek tekinthető, ezzel megkérdőjelezi a Kádár-rendszer...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban

„Menni vagy maradni” ‒ ez volt Sándor Pál „Szerencsés Dániel” című filmje két fiatal főhősének dilemmája 1956 decemberében. Dani és Gyuri végül a maradás mellett döntöttek, ezért a határállomáson nem szálltak fel a teherautóra, amely a többi menekülővel együtt Ausztriába csempészte volna őket. A film valós történelmi helyzetet ábrázol: a forradalom és szabadságharc leverése után ugyanis sokak számára valóban sorsdöntő kérdéssé vált, hogy a szabad élet reményében, akár életüket is kockáztatva, illegálisan elhagyják-e hazájukat, vagy pedig otthon maradjanak, és ezzel a biztonságosabbnak tűnő, ám szürkébb és kilátástalanabb jövőt válasszák. Részben a megtorlások elől is menekülve, akkor több mint 200 ezren távoztak külföldre, közülük mintegy 170 ezren nem tértek haza. 

Alig több mint egy évtizeden belül ez már a harmadik nagy exodus volt. Az első 1944‒1945-ben következett be, amikor is több tízezer katonatiszt, csendőr, nyilas távozott Nyugatra. Ezt az ún. „nemzeti” emigrációt az 1947-es „demokratikus” emigráció követte, amelynek tagjai ‒ mint például Nagy Ferenc miniszterelnök vagy Varga Béla, az országgyűlés elnöke ‒ a kommunizmus elől menekültek. Egy évvel később Márai Sándor is elhagyta az országot, és soha többé nem tért vissza. Meggyőződése volt, hogy a kommunizmus nem a magyar társadalom, hanem „a szovjet imperializmus gyarmatosító céljait” szolgálja, és attól félt, ha itthon marad, belesorvad „az agresszív butaságba”, ami körülveszi. Az országból való ki- és beutazást ekkor már szigorúan szabályozták. Az útlevélkérelmeket a Belügyminisztérium önkényesen bírálta el, és sokszor indoklás nélkül elutasította azokat. 

1948-ban szovjet kezdeményezésre a magyar pártvezetés az ország nyugati és déli határainak hermetikus lezárásáról döntött. Kiépítették a vasfüggönynek nevezett, drótakadályokból és magasfigyelőkből álló műszaki zárat, a határ mentén letarolták az erdőket, aknamező telepítésébe kezdtek, a határőrséget pedig beolvasztották az Államvédelmi Hatóságba. Ettől kezdve az, aki a zöldhatáron keresztül próbált az országból távozni, nagy kockázatot vállalt: menekülés közben könnyen életét veszthette, ha pedig elfogták, súlyos börtönbüntetés várt rá. 1951 és 1953 között még így is összesen mintegy 12 ezer határsértést követtek el, ebből több mint 1700 sikeres volt. A Sztálin halálát követő „olvadásnak” és az első Nagy Imre-kormány új politikai irányvonalának köszönhetően nekiláttak a több mint ezer kilométer hosszú aknamező felszámolásának, a déli határszakaszon pedig a drótakadályokat is megszüntették.

A forradalom leverése utáni megtorlás légkörében ‒ egy rövid időszakot leszámítva, amikor is lehetőség nyílt Nyugatra menekülni ‒ továbbra is szinte lehetetlen volt elhagyni az országot: kevesen kaptak útlevelet és a határokat szigorúan őrizték. A sportolók az átlagembereknél jóval könnyebben utazhattak külföldre, közülük sokan nem tértek vissza. Az 1956-os melbourne-i olimpiai játékokon résztvevő magyar csapat tagjai például tömegesen disszidáltak, köztük az olimpián három aranyérmet elnyert Keleti Ágnes tornásznő is. Az 1957 elején dél-amerikai turnén tartózkodó Honvéd futballcsapatából végleg külföldön maradt a válogatottban is játszó Puskás, Kocsis és Czibor, így ezzel minden idők legjobb magyar futballválogatottja, az Aranycsapat is szétesett.  

A kádári konszolidációs politika részeként az ötvenes-hatvanas évek fordulójától kezdve apró lépésekben ugyan, de enyhíteni kezdték a be- és kiutazásra vonatkozó szabályokat. Az állambiztonság szempontjai azonban továbbra is elsőbbséget élveztek, és a hatóságok szigorúan ellenőrizték az útlevelet kérelmező személyt. Új illegális határátlépési módszerek terjedtek el: többen útlevelet hamisítottak, mások vonaton, személygépkocsiban, teherautóban vagy mikrobuszban elrejtőzve próbáltak kijutni az országból, de olyanok is akadtak, akik járművükkel próbálták áttörni a határsorompót. Nagy port vert fel a későbbi neves borász, Szeremlei Huba disszidálása, aki családjával 1967-ben regénybe illő módon, egy Ausztriából érkező sportrepülővel távozott illegálisan Nyugatra.  

Az 1972-ben bevezetett piros útlevéllel a „baráti” szocialista országokba már korlátozás nélkül el lehetett jutni. A nyugati államokba való utazáshoz kék útlevelet adtak ki, ehhez viszont külön egyedi kiutazási engedélyt kellett beszerezni. A minden országba érvényes egységes kék útlevelet 1984-ben vezették be, a világútlevelet négy évvel később lehetett igényelni. A teljesen szabad utazás lehetősége azonban csak a rendszerváltással egyidőben, 1989-ben vált valóra a külföldre utazásról és az útlevélről szóló törvény elfogadásával.

Az ArchívNet idei utolsó, 6. számának fő témája tehát: „Tiltott határátlépés, disszidálás a Rákosi- és Kádár-korszakban”. Összeállításunkban öt írást közlünk, ezek közül három kapcsolódik szorosan a témához. Bencsik Péter az 1950-es és 1960-as évek tiltott határátlépéseit vizsgálja, Krahulcsán Zsolt pedig egy 1966-os állambiztonsági jelentés alapján az ún. „hazatérés-megtagadási” ügyeket elemzi. Seres Attila egy különösen izgalmas disszidálás történetét mutatja be, melynek főszereplője ellopta a budapesti szovjet nagykövetség autóbuszát, majd azzal Hegyeshalomnál áttörte a határt és Ausztriába távozott. Vallasek Júlia két református diáklány 1940‒1944 közötti levelezéséből közöl részleteket, míg Bakonyi Péter Csány József „nyilas számonkérő” naplóját publikálja.

 

Budapest, 2021. december 20.

L. Balogh Béni
főszerkesztő