Vissza az iskolapadba?

A politikai rendőrség megjelenése az iskolákban

„A pestszenterzsébeti áll. fiúgimnáziumban éppen személyesen vezettem magánvizsgálatot, amikor az igazgató jelentette, hogy a politikai rendőrség két kiküldötte be akar menni a tanórákra. Az illetőket hozzám utasította. Két feltűnően fiatal férfi jelent meg előttem s kijelentette, hogy a politikai rendőrség nyomozói és a tanórákat ellenőrizni jöttek. Kérdésemre, hogy milyen célból, azt válaszolták, hogy a reakciót kell nyomozniuk. Figyelmükbe ajánlottam, hogy az iskolai tanórákon csak a tanügyi hatóság kiküldöttei jelenhetnek meg. Erre eltávoztak és írásbeli paranccsal jöttek vissza.”

Bevezetés

A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumba 1945. november 12-én érkezett a budapestvidéki tankerület főigazgatójának november 9-én kelt felterjesztése. A levélből - mai szemmel - komikusnak ható kép bontakozik ki arra nézve, hogy milyen "súlyos" ügyekkel foglalkozott a kerület rendőrségének politikai osztálya. 1945. november 5-7. közt három intézményben is látogatást tettek az osztály nyomozói, s tájékoztatást kértek arról: van-e faliújság az iskolákban, hogyan állnak tankönyvek, tüzelő dolgában, s végül - ami végképp nem a politikai rendőrségre tartozik -, hogy írnak-e óravázlatot a tanárok. Persze a nyomozókat nem annyira az oktatás tárgyi és szakmai feltételeinek megléte izgatta, sokkal inkább az iskolában uralkodó ideológiai állapotokat kívánták ellenőrizni. Ez már a minden iskolában feszegetett falújságra vonatkozó kérdésből is látható, még nyilvánvalóbb azonban a fiúgimnázium igazgatójának pártállására vonatkozó kérdésből, valamint abból, hogy még véletlenül sem a matematika vagy a természettan órákra voltak kíváncsiak - mindenütt a történelem órákat látogatták.

Azt, hogy már ekkor is bizonyos "hírnévre" tettek szert a politikai rendőrség tagjai, érzékelhetően jelzi az a körülmény, hogy a három iskola vezetője közül egyedül a fiúgimnázium igazgatója merte megtagadni az engedélyt a tanórák látogatására, a vonatkozó tanügyi szabályzatokra hivatkozva. Természetesen nem sok sikerrel járt ez a próbálkozása, mert a nyomozók a következő alkalommal már írásos parancsot hoztak magukkal, s ez már - a gimnáziumban éppen jelenlévő - tankerületi főigazgatót is meghátrálásra késztette, akinek kérdésére, hogy mi a célja a látogatásnak azt felelték, hogy a "reakciót nyomozzák".

A reakció elleni harcban egyébként jól láthatóan valóban élen járt a kerület rendőrségének politikai osztálya, ugyanis a szolgálati jegyen található a "Magyar rendőrség budapesti főkapitányságának pestszenterzsébeti ker. kapitányságának politikai osztálya" feliratú körbélyegző ellenére a kiállítás helyeként már Pesterzsébetet írtak, ezzel demonstrálva a klerikális reakció elleni harcot. A politikai rendőrségnek ez az eljárása a minisztérium tisztviselőiben vélhetően ugyanolyan ellenérzéseket váltott ki, mint a tankerületi főigazgatóban, hiszen egy rövid belső feljegyzés után rögtön minisztertanácsi előterjesztést fogalmaztak, s nem a Belügyminisztériumtól kértek tájékoztatást az ügyről.

Az előterjesztést természetesen minden minisztérium - így a Belügyminisztérium is - megkapta, s rögtön reagált rá: november 29-én leiratot küldtek a Magyar Államrendőrség Budapesti Főkapitánysága Politikai rendészeti Osztályának, magyarázatot kérve a történtekre. Az osztály vezetője, Péter Gábor kissé hevesen reagált a leiratra: az ügyet a politikai rendőrség elleni provokációnak tekintette, és kétségbe vonta a minisztertanácsi előterjesztésben foglaltak igazságtartalmát. A Belügyminisztérium átiratban kérte a kultusztárcától az ügy pontos részleteinek és a rendelkezésre álló bizonyítékoknak az ismertetését. A Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium december 7-én kelt - Keresztury Dezső által aláírt - válaszának iktatását csak december 27-én végezték el - az, hogy a Belügyminisztérium átiratát miniszteri osztályfőnök írta alá, a választ mégis a belügyminiszternek címezték, jelzi, milyen fontosságot tulajdonított e nemkívánatos jelenségnek a kulturális vezetés, amit a belügyben úgy látszik nem toleráltak, hiszen a választ csak húsz nappal később iktatták. A budapesti főkapitányhoz, Sólyom László altábornagyhoz 1946. január 28-án küldtek, "bizalmas, saját kezébe" jelzéssel ellátott leiratot - amelyet a kézbesítési ív tanúsága szerint másnap kapott meg -, amelyben utasítják, hogy indítson "tüzetes és szigorú vizsgálatot" az ügy pontos részleteinek felderítésére. A belügyminisztérium aktájából kiderül, hogy a politikai rendőrség eljárása, valamint a Péter Gábor által küldött - a felelősséget elhárító, illetve a kultusztárca állítását kétségbe vonó - jelentés hangneme a belügyi tisztviselőt is felháborította, és ezért a főkapitánynak küldött levéltervezetben még szerepel az, hogy Péter Gábort utasítsa: tartózkodjék a minisztereket bíráló kitételek alkalmazásától. Az említett kitételt azonban a leirat aláírója - Szebenyi Endre, a Belügyminisztérium Közrendészeti Főosztályának vezetője - kihúzta, mivel már ekkor tisztában lehetett azzal, hogy Péter Gáborral nem tanácsos ujjat húzni. Mindenesetre Sólyom László nem Pétert, hanem helyettesét, Fehér Lajost bízta meg az ügy kivizsgálásával. Ebben a döntésében szerepet játszhatott, hogy másolatban megkapta Péter jelentését, és persze az sem zárható ki, hogy informális úton kérték: ne az osztályvezető vezesse a vizsgálatot. A vizsgálat dokumentumai megerősítik a kultusztárca állításait. Az összefoglaló jelentéshez mellékelt három dokumentum tovább árnyalja a képet. Az 1945. november 13-án kelt jelentés összefoglalja az egyik iskolai ellenőrzés tapasztalatait, a faliújság kérdésétől a tüzelőhiányon át a tankönyvek tartalmi kérdéséig - mint látható ezek "valóban" a politikai rendőrségre tartozó dolgok. A legmeghatóbb azonban az az aggodalom, amivel a nyomozó a gyerekek szociális helyzetét ábrázolja - megállapítása szerint a "tüzellő hiány a hidegbeköszöntével a tanítást teljessen megfogja akadájozni" és ez idővel a gyerekek erkölcsi és szellemi zülléséhez vezet. Ez utóbbi aggodalom jogosságát mi sem bizonyítja jobban, mint ez a jelentés, amit forrásértéke miatt betűhív átírásban közlünk. A február 14-én készült tanúvallomási jegyzőkönyv már pontosabban világítja meg az események okát. A tanúként meghallgatott nyomozó szerint a kerületi rendőrség politikai osztályának egy része külön munkára lett beállítva, nevezetesen, hogy kiépítsék a gyárakban, iskolákban és egyéb munkahelyeken a "B" hálózatot, akik a demokráciaellenes egyéneket megfigyelik. Az eljárásra utasító tiszt 1946. február 15-én kelt jelentéséből kiderül, hogy a "látogatásoknak" azért érezte szükségét, mert bizalmas értesülés alapján tudomására jutott, hogy az ifjúságot "nem olyan szellemben tanítják, amelyet demokratikus fejlődésünk megkövetel". Ebben az antidemokratikus eljárásban természetesen a klerikális reakció, nevezetesen az iskola katolikus hitoktatója járt az élen. Persze ha már ott voltak nem mulaszthatták el, hogy - természetesen szigorúan a demokratikus nevelés jegyében - hálózatot építsenek ki a tanulókból, akik tanáraik politikai beállítottságáról informálják a rendőrséget, ezzel is megakadályozva őket abban, hogy az erkölcsi züllés útjára térjenek. A vizsgálatot lefolytató nyomozók február 16-án készült jelentése alapján Fehér Lajos összefoglaló jelentést készített a budapesti főkapitányság felügyeleti és fegyelmi osztálya számára, amelyben tájékoztatást ad arról, hogy az ügyben eljáró vezetőt szigorú megrovásban részesítette. A jelentés alapján Sólyom László március 21-én küldte meg a Nagy Imre belügyminiszternek a vizsgálat eredményét és az ügyhöz kapcsolódó dokumentumokat. A Belügyminisztériumba március 30-án érkezett dokumentumok alapján a Vallás és Közoktatásügyi miniszterhez április 11-én küldtek levelet a vizsgálat eredményéről és az ügyet ad acta tették.

A történethez még egy hozzáfűzni való adalék kínálkozik: mind a főigazgató levelében, mind a minisztertanácsi előterjesztésben nagy hangsúllyal szerepel, hogy a nyomozók feltűnően fiatalok. Ezt támasztja alá a Belügyminisztérium Elnöki főosztályának irataiban található 1945. július 20-án - a budapesti rendőrség kerületi kapitányságainak politikai osztályairól - készült kimutatás, mely szerint az ügyben szereplő egyik nyomozó 1945-ben 23 éves volt. Sokkal érdekesebb azonban, amit a tankerületi főigazgató és a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium apparátusa sem tudhatott, hogy iskolai végzettsége 3 kereskedelmi volt (tehát még érettségivel sem rendelkezett), azonban még ez is több, mint az ugyancsak nyomozó beosztásban szereplő másik rendőré, aki 8 elemit végzett, vagy a harmadik, ügyben érintett személyé, akinek legmagasabb iskolai végzettsége 4 polgári volt. Az tehát ebből a kimutatásból megállapítható, hogy a rendőröknek talán valóban az iskolában volt a helyük, persze nem olyan szerepben, mint amilyet az ügyben betöltöttek.

Ezen a napon történt augusztus 11.

1914

Franciaország hadat üzen az Osztrák–Magyar Monarchiának.Tovább

1920

A Lett Köztársaság függetlenségének elismerése.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők