„Éljen a király, éljen a haza!”

Források az utolsó magyar királykoronázás történetéhez

„Amidőn az ég kegyelmét és áldását kérném magamra, házamra és szeretett népeimre, a Mindenható színe előtt fogadom, hogy az őseim által reám hagyott örökségnek hű sáfárja leszek. Mindent meg akarok tenni, hogy mielőbb elmúljanak a háború áldozatai és borzalmai; újból meg kívánom népemnek szerezni a béke áldásait, amint ezt fegyvereink becsülete, államaimnak és hű szövetségeseimnek létérdeke és ellenségeink dacza megengedi."

Bevezető 

1916. november 21-én meghalt Ferenc József császár és király, a monarchia egyszemélyes szimbóluma, akinek a trónra léptére a legöregebbek is alig emlékeztek. A világháború harmadik évében járunk, szükségesnek látszott, hogy a kijelölt utódból mielőbb új király legyen. Maga Károly trónörökös is a mielőbbi koronázás híve volt, nem akarta uralkodását törvényen kívüli (exlex) kormányzással kezdeni, ugyanis a következő évi

elfogadásához az ország koronázott királyának a szentesítésére volt szükség. (Lásd az 1. és 2. sz. forrást!)

Bánffy Miklós

December elsején ült össze az országház épületében a Koronázási Ünnepélyt Rendező Bizottság, Jekelfalussy Zoltán császári és királyi kamarás elnöklete alatt. Ezen belül négy albizottságot szerveztek, mégpedig forgalmi, rendészeti, tribünjegyeket kiosztó, valamint művészeti és műszaki albizottságot, ez utóbbi elnöke lett gróf

, aki az ünnepségek tényleges „főrendezőjének" mondható. A színházi ember, Bánffy volt az, aki a szervezést kézi vezérléssel irányítva az eseményt igen emelkedetté és ünnepélyessé tette. A bizottságok tagja volt továbbá különböző státuszban a magyar művészi és közélet színe-java. Bánffy a művészeti tervezéshez építészeket kért fel, a koronázási templom dekorálásával Lechner Jenőt, az esküemelvény elkészítésével Pogány Móricot, a kardvágási domb elkészítésével Kós Károlyt bízta meg, akiknek az előkészítő csapat többi tagjával együtt a rendkívül szűkre szabott határidőn belül kellett teljesíteniük. A bizottság egyhangúlag egyetértett abban, hogy az ünnepségeket a budai Várban kell megtartani, hiszen a háborús időszak a költségek kímélését indokolta.

 

Ferenc József búcsúszavai - Budapesti Közlöny 1916. november 23.
Jelzet: MOL K26 1916-I-3882 (1054.cs.)

Az országgyűlés december 6-án bizottságot állított fel a királyi

szövegének megszerkesztésére, ennek elnöke Csernoch János hercegprímás lett. Az eredeti tervezet szerint a szöveg csaknem azonos volt a Ferenc József által kiadott hitlevéllel, végül különböző módosítások után egy kiegészített tervezetet fogadott el a képviselőház, majd a felsőház. A koronázás három kiemelkedő elemének a hitlevél, maga a koronázási ceremónia és a koronázási eskü tekinthető. A hitlevél és az eskü szorosan összefüggenek egymással, mindkettő egy ünnepélyes fogadalomtétel, azonban lényeges szempont az, hogy időrendben a hitlevél kiadása megelőzte a koronázási aktust és az eskü felolvasását is. Ennek alkotmányjogi oka az, hogy a hitlevélnek az országgyűlés által elfogadott és a miniszterelnök által ellenjegyzett példányának a megléte a koronázás előfeltétele volt. A megkoronázott király ebben felesküszik az alkotmány megtartására, a hitlevél körvonalazza a nemzet alkotmányos jogait.

A koronázási ceremónia eseménytörténetéhez szerencsére korabeli források, valamint videó- és képfelvételek sora áll rendelkezésre. Míg Ferenc József koronázásakor 1867-ben többek között Székely Bertalan készített rajzokat, grafikákat, most Benczúr Gyulát érte a megtiszteltetés a jeles esemény művészi tolmácsolására, minisztériumi megfogalmazás szerint „csak a nemzet legnagyobb művészének ecsetje [...] lehet

" az ünnepély megörökítésének. Rajta kívül persze művészek, grafikusok és fényképészek hada rögzítette az ünnepi alkalmat. Az Érdekes Újság által kiadott díszes kivitelezésű Koronázási Album a következő évben jelent meg, és részletekbe menően, természetesen a megfelelő pátosszal írja le az aznapi eseményeket. A kötetben Apponyi Albert, Heltai Jenő, Krúdy Gyula, Molnár Ferenc, Móricz Zsigmond és mások eredeti közleményei mellett neves művészek (Pór Bertalan, Rippl-Rónai József, Rudnay Gyula) szövegközti művei, illusztrációi, valamint a királyi pár  kapott helyet. (Lásd az 5. sz. forrást!)

1916. december 30-án reggel báró Jósika Samu, a főrendiház elnöke megnyitotta a képviselőház és a főrendiház együttes koronázó országgyűlését, majd a képviselők és a főrendek hosszú sorban a Várba hajtattak. Károly és felesége, Bourbon-pármai Zita, valamint Ottó trónörökös reggel 9 körül huszárok sorfala között érkezett a Mátyás-templomba. A koronázási ceremóniával kapcsolatban az egykorú források egyike sem mulasztja el megemlíteni a négyéves Habsburg Ottót, aki lelkesedésével és szőke fürtjeivel mindenkit levett a lábáról. Az új királyt felkenték a szent olajjal, majd felöltötte a koronázási palástot, Csernoch hercegprímás és Tisza István mint nádorhelyettes a fejére helyezték a koronát. Az országgyűlésben megelőzőleg nagy felháborodást keltett a terv, hogy egy protestáns töltse be a nádori tisztségnek kijáró pozíciót a római katolikus szertartáson, ezt az ellenzék mindenképp megpróbálta megakadályozni, és számos egyéb javaslatot tett Tisza mellőzésére. A vitát végül a hercegprímás döntötte el, aki állítólag ezt

: „Én jobbán tudom, én vágyok kárdinális".

A Szent Koronát a Magyar Nemzeti Múzeum (MNM) részéről még a ceremónia előtt tudományos szempontból megvizsgálták azért, hogy kiderüljön, hogy van-e szükség a belső bélelés bármilyen átalakítására. Még két nappal korábban, december 28-án a Várpalotában Károly felpróbálta a koronát, és miként azt az MNM

megállapítja: a „korona tetemes bősége eleve kizárja annak bélés nélkül lehető használatát s a belső rész nyers kidolgozottsága is arra vall, hogy ahhoz kezdettől fogva sapka alakú bélést szántak." Az 1867-es koronázáskor beletett bélelést, amely egy aranyszövetből készült bélésből és egy selyembevonatú parafa abroncsból állt, ekkor eltávolították. Az utólagos pótlás nem sikerült tökéletesen, és a ceremónia során a nem megfelelő illeszkedés következtében a korona többször is instabilnak tűnt a frissen koronázott király fején, ezt később többen baljós előjelként értelmezték.

Az Unsere Krieger (többnyelvű, képes magazin) koronázási kiadása

Jelzet: MOL I 60 1916 - IV. Károly koronázása (20.d.)

Az egész koronázási szertartást talán leginkább jelképező pillanat az, amikor Károly a Szentháromság téri emlékmű tövében felállított, balusztrádos királyi esküemelvényen kezét esküre emeli. Habár az eredeti elképzelések szerint az eskü letétele a Halászbástyán zajlott volna, azonban ezt az ötletet biztonsági okokból végül is elvetették. Az esküszöveg kapcsolódott a hitlevélben megfogalmazottakhoz, amelyben a király kijelenti, hogy Magyarország és Horvát-Szlavón-Dalmátország jogait, alkotmányát, törvényes függetlenségét és területi épségét sértetlenül fenntartja. (Lásd a 3. sz. forrást!) Az eskü után a menet az ország összes megyéjének földjeit is magába foglaló, Kós Károly által tervezett koronázási dombhoz vonult. Itt a király Krőzosz, a fehér arab mén hátán, a domb tetején kardjával szimbolikusan a négy égtáj felé suhintott. Amikor azonban a dombról levágtatott, mintha megbillent volna a fején a korona...

A koronázás szertartásának utolsó pontja a koronázási ebéd volt a királyi palotában, ez a korona levételével indult. Maga az ebéd szimbolikus jelentőségű, a díszmagyaros főurak által némán felhordott tálakhoz senki sem nyúlt, azokból senki sem evett. Végül az „Éljen a király!" felhangzásakor Károly „Éljen a haza!" felkiáltással válaszolt.

 
Belépőjegy a budavári koronázó főtemplomba
Jelzet: MOL K 26 1917-I-2 (305.) (1094.cs.)

A szertartás befejeztével a tömeg egy kis „szuvenír" reményében megrohamozta a különböző helyszíneket, a koronázási domb földjének és a templombelső díszítései elszállításától megkímélve a szervezőséget. A széles nyilvánosság számára már nem látható defilier-cour, azaz udvari felvonulás és bemutatkozás a királyi családnak a palotában zajlott. Mivel a frissen koronázott uralkodó és családja már este vonattal vissza szándékozott térni Bécsbe, így a jelenlévő urak és hölgyek nagy létszámára való tekintettel a felvonulást a végén fel kellett gyorsítani, és a tömeges bemutatkozásra kellett szorítkozni. A magyar fővárosból való hirtelen távozást a közvélemény zokon is vette.

A koronázás alkalmából a minisztertanács

ahhoz, hogy a magyar közélet egynéhány kiváló egyénisége legfelső szintű kitüntetést kapjon, amelyeket a következő évben, az egyéves évforduló kapcsán továbbiak követtek, elsősorban a tagjai munkájának elismeréseként. Többek között titkos tanácsosi méltóságot,a Lipót-rend nagykeresztjét és lovagkeresztjét, Vaskorona-rendet és a Ferenc József-rend nagykeresztjét adományozták összesen mintegy 40-50 fő részére. A díjazottak közt volt például Bethlen István gróf és Klebelsberg Kunó, ők valóságos belső titkos tanácsosi (titkos tanácsos) címet . A császárné és királyné nevében pedig „emberbaráti és közegészségügyi téren kiváló érdemeket " hölgyek kapták meg az Erzsébet-rend kitüntetését. Ugyanakkor, mint a koronázások történetében évszázadok óta mindig, vitézeket is avattak. A korábban kosztümtervező Bánffy színpadias mozzanatként rendezte meg az avatási jelenetet. A frontkatonák mindennapi egyenruhájukban való megjelenésével a harctér és a lövészárkok elevenedtek meg a koronázótemplomban, ez a jelenlévőket és magát a királyt is megrendítette. Így vissza a főrendező: „Valóban a Divina Comediába illő fordulat! Csak más sorrendben: A Paradiso előbb, azután az Inferno."  Ezen momentum azonban nem aratott osztatlan sikert az úri világ szemében, az udvarmesteri tisztségből való felmentés lett később a jutalma.

Az Érdekes Újság koronázási számának címlapja (Forrás: képkönyvtár.hu)

A magyar közélet egynehány tagja a történelmi múltra és a vagyoni helyzetre való hivatkozással rangemelésben

, a mindannyiukat megillető örökös főrendiházi tagsággal egybekötve. Érdekességként megemlítendő, hogy a címadományozási értesítések kiküldésekor valamiféle porszem csúszhatott a gépezetbe, hiszen a honti nagybirtokos Ivánka László helyett egy másik, draskóczi és jordánföldi Ivánka László címére érkezett értesítés a Nógrád megyei Szirákra. A megyei főispánnak, Degenfeld Lajosnak gyanús lett a dolog, ezért Tisza István miniszterelnök véleményfét kérte ki az ügyben, aki azonnali válaszában kérte ezen „sületlen tévedés" helyesbítését. (Lásd a 4. sz. forrást!)

Törcsvár

Az új uralkodót és családját trónra lépésük alkalmából az ország minden részéből érkező hódoló feliratokkal és ajándékokkal halmozták el. A lelkes ajándékozási kedv szemléletes példája Brassó városa, amelynek polgárai a törcsvári várkastély

igyekeztek biztosítani a királyt tántoríthatatlan hűségükről. A vár 1498 óta a város zálogbirtoka, majd 1651-től szabad tulajdona volt mindeddig, és általában igen jó karban tartották. Károly - előzetes tájékozódás után - a felajánlást elfogadta, majd a várat Zita királynénak ajándékozta. (Lásd a 6. sz. forrást!) Aztán hamarosan Mária román királyné birtoka lett. A vár ma Románia egyik jelentős turisztikai nevezetessége, népszerűségét annak köszönheti, hogy a legendás , azaz Drakula gróf egyik kastélyaként tartják számon.

 A forrásokat a ma érvényes helyesírásnak megfelelően közöljük, de a korjelző kifejezéseket meghagytuk.

Ezen a napon történt december 09.

1917

Románia fegyverszünetet köt a központi hatalmakkal.Tovább

1941

Kína hadat üzen Japánnak, Németországnak és Olaszországnak.Tovább

1948

A kecskeméti Bethlen Kata Tanítónőképzőben – központi utasításra – Mindszenty ellenes tüntetést szerveztek, amire öt III. éves leány nem...Tovább

1967

Nicolae Ceaușescu Románia elnöke lesz.Tovább

1980

A PB jelentést fogadott el a belső ellenzéki, ellenséges tevékenységről. Megállapították, hogy a hetvenes évek második felében, a korábban...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Sport, társadalom, politika a 20. században

„A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: /és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben” ‒ írta Pierre de Coubertin báró 1912-ben az Óda a sporthoz című versében. Coubertin a modern olimpiai eszme egyik legkiválóbb képviselője volt: mélyen hitt abban, hogy a sport, a tisztességes versengés önbizalmat ad, erkölcsös jellemet formál, megnemesíti az embereket, és hozzájárul a népek megbékéléséhez. Az ókori olimpiák példája nyomán azt szerette volna, ha a játékok idejére szünetelnének a háborúk, és béke honolna a földön. Meg volt győződve arról, hogy az emberiség harmonikus fejlődéséhez elengedhetetlen a világbéke, és ezt leginkább a sport segítségével lehet megvalósítani. Szép és tiszta elgondolása azonban illúziónak bizonyult. Ha ugyanis visszatekintünk a 20. század történelmére, azt látjuk, hogy a politikai, gazdasági, ideológiai megfontolások a legtöbb esetben felülírták az olimpiai eszmét. A két pusztító erejű világháború, az 1945 utáni évtizedek nagyhatalmi szembenállása, vagy a harmadik világban lezajlott számos helyi fegyveres konfliktus mind azt bizonyítja, hogy az elmúlt évszázadban a politikusok többsége az együttműködés, a megbékélés helyett inkább a nyers érdekérvényesítés eszközeit választotta.

Magyarországon a sport a 19. század végén, a 20. század elején vált egyre népszerűbbé: az úszás, az evezés, a korcsolyázás, az atlétika, a kerékpározás mellett elsősorban a labdarúgás. A Magyar Labdarúgó Szövetség 1901-ben alakult meg, ekkor indult el az első hazai bajnokság is. Az első kettőt az ország legrégebbi futballcsapata, az 1897-ben létrejött BTC (Budapesti Torna Club) nyerte, ezt követően több mint két évtizedig az FTC (Ferencvárosi Torna Club) és az MTK (Magyar Testgyakorlók Köre) versenyzett az első helyért. Rivalizálásuk ‒ sokszoros áttételen keresztül ‒ a magyar társadalom keresztény‒zsidó ellentétét is kifejezte. A két világháború közötti időszakban a sport tömeges méretű időtöltéssé vált, a versenysportok terén pedig Magyarország nagyhatalom lett. Ugyanakkor a testnevelés ‒ amelyet már 1921-ben kötelezővé tettek az iskolákban ‒ egyre nyíltabban kapcsolódott össze a militarista szellemű neveléssel. 1947 és 1951 között szovjet mintára a sportot is állami ellenőrzés alá vonták. Mivel továbbra is a labdarúgás volt az egyik legnépszerűbb sportág, az 1950-es években leginkább ezt politizálták át. Az Aranycsapat kiugró nemzetközi sikereiből a hatalom is igyekezett profitálni, és a sikereket saját diadalaként könyvelte el. A diktatúra nyomásának enyhülésével a politika a sportból is kezdett visszavonulni. E folyamat azonban korántsem volt teljes, ezt az 1984-es Los Angeles-i olimpia bojkottja is bizonyítja. A Magyar Olimpiai Bizottság ugyanis kénytelen volt elfogadni a pártvezetés azon „ajánlatát”, hogy a Szovjetunió iránti szolidaritásból a magyar sportolók se vegyenek részt ezen az olimpián. A politikának ez a durva és közvetlen beavatkozása komoly törést okozott a magyar sportban, ami a későbbi eredményekben is megmutatkozott.

Az ArchívNet idei 4‒5. összevont számának fő témája tehát: „Sport, társadalom, politika a 20. században”. A témaválasztás azért is aktuális, mert a világjárvány miatt 2020 helyett az idén rendezték meg a labdarúgó-Európa-bajnokságot és a XXXII. nyári olimpiai játékokat. Összeállításunkban tizenegy írást közlünk, ezek közül hét kapcsolódik szorosan a témához. Sipos-Onyestyák Nikoletta a politika és a sport kapcsolatát vizsgálja az ún. kis-hidegháború korszakában, külön-külön részletezve a moszkvai, a Los Angeles-i és a szöuli olimpiát. Koós Levente egy 1963-as labdarúgó-mérkőzés kapcsán elemzi a Kádár-korszak legproblémásabb egyesületének számító FTC és a diktatúra irányítóinak viszonyrendszerét. Kántás Balázs és Szerényi Ildikó az egykor világhírű, de mára elfeledett sakkfeladvány-szerző, Neukomm Gyula eseménydús életét eleveníti fel személyes dokumentumok segítségével. Kiss András írása arról szól, miként kapcsolódott össze a két világháború között a testedzés a militarista neveléssel, és milyen szerepet játszottak ebben a vállalatok. Sáfár Gyula az 1950-es évek, míg Szabó Csaba Gábor a Kádár-korszak tömegsportját taglalja a Békés megyei spartakiádok, illetve a Komáromi Állami Gazdaság sportkörei vizsgálata alapján. Bubik Gyöngyi és Garadnai Zoltán a százéves korában nemrég elhunyt Fülöp edinburgh-i herceg és Magyarország sportkapcsolatairól ír annak kapcsán, hogy a herceg a múlt század hetvenes éveiben sportemberként többször megfordult Magyarországon, részt vett a Magyar Lovassport Szövetség által szervezett bajnokságokon, és a nemzetközi versenyeken is a magyar csapat riválisának számított. Négy további forrásközlést is olvashatunk. Völgyesi Zoltán a gyermekvasút építését és az ehhez kapcsolódó korabeli kommunista propagandát mutatja be. Csikós Gábor és Ö. Kovács József Varga Zsuzsanna közelmúltban megjelent, a magyar mezőgazdaság szocialista korszakát kelet-európai kontextusban tárgyaló angol nyelvű könyve kapcsán készít mérleget a jelenkortörténeti források feltárásának és értelmezésének módszertani kérdéseiről. Összeállításunk zárásaként Veres Emese-Gyöngyvér a székelyföldi evangélikus missziós egyház történetéről ír, Somorjai Ádám OSB pedig Angelo Rotta budapesti apostoli nuncius utolsó magyarországi jelentéseit közli és beszámol a nuncius 1945-ös távozásáról is.

Budapest, 2021. november 26.

L. Balogh Béni

főszerkesztő