a.
Jelentések felvidéki magyarok helyzetéről

Komárom Város Nemzeti Bizottságától.

Magyar Köztársaság Miniszterelnökségének.

Komárom Város Nemzeti Bizottsága 1946. év. november 28-án tartott rendkívüli ülésén foglalkozott a Szlovákia területén élni kényszerült több mint 600 000 főnyi magyarság szomorú helyzetével. A Duna másik oldaláról naponta érkező jelentések egybehangzóan megerősítik, hogy az ott élő magyarságot dúvad módjára üldözik, megfosztják legelemibb emberi jogaitól és az embernek vele született jogától, vagyonából kiforgatják és elkobozzák, és a középkori állapotokat megcsúfoló rabszolgasorsra ítélik.

Szlovákiai magyar véreinkkel szemben, osztály, felekezet és pártkülönbség nélkül elkövetett brutalitások minden magyar részéről a legélesebb tiltakozását váltja ki: embertelennek, a civilizáció és demokrácia legsúlyosabb arcul csapásának minősíti.

Komárom Város Nemzeti Bizottsága, amidőn a legélesebben elítéli a szlovákiai magyarság ellen elkövetett brutalitásokat és üldözést, a kormányhoz fordul, hogy a szlovákiai magyarsággal szemben elkövetett gyalázatos események megszüntetése tárgyában, minden rendelkezésére álló eszköz igénybe vételével hasson oda, hogy ezek az állapotok mielőbb megszűnjenek. A magyar kormányt ebben a törekvésében az egész nemzet osztatlan támogatása kíséri.

Komárom, 1946. november hó 28.

Kiadmány hiteléül:
Lepsényi Erzsébet

MOL-XIX-A-1-j-1947-XXXIV-23 859 (1904-1947) Géppel írt tisztázat Komárom Város Nemzeti Bizottságának körpecsétjével és Lepsényi Erzsébet sajátkezű aláírásával.

* * *

Magyar Belügyminiszter
281 576/1947

Tárgy: Szabolcs vármegyei körzeti szemlélő jelentése szlovák területen lakó magyar nemzetiségűek meneküléséről.

Miniszterelnök Úr!

További intézkedés céljából értesítem Miniszterelnök Urat, hogy a Magyar Államrendőrség Szabolcs vármegyei körzeti szemlélője 1947. január hó 24-én rádió útján az alábbiakat jelentette:

„Jelentem, hogy az éj folyamán szlovák területről Záhonyba 8 család, Zemplénagárdra /Zemplén vm./ kb. 25 család érkezett kevés holmival. A menekültek Nagytarcány és Kistarcány községekbe valók.

Györöskénél 8 férfi jött át a Tiszán, de visszamentek azzal, hogy a családjukat is át fogják hozni.

A menekültek átszivárgását nem lehet megakadályozni, mert a Tisza végig be van fagyva, és ott jönnek át, ahol akarnak. Különben olyan kijelentéseket is tesznek, hogy inkább lőjék őket agyon magyar területen, de nem hagyják magukat deportálni.

Kihallgatásuk során előadták, hogy a deportálásokat Lelles, Dérn, Dobrony, Prbenyik és Királyhelmec helyiségekben a cseh anyaországból érkezett cseh csendőrök és katonák végzik."

A Miniszter rendeletéből:

Zehenyi Endre
miniszteri osztályfőnök

MOL XIX-A-1-j-1947-XXXIV-1627. Gépelt tisztázat, a Belügyminisztérium körbélyegzőjével és Zehenyi Endre miniszteri osztályfőnök sajátkezű aláírásával.

* * *

Abaúj vármegye főispánja.
Szám: 76/1947.fp.

Magyar Miniszterelnök Úr!
Budapest

Jelentem, hogy f. hó 22-én csehszlovák területen a járás határszéli községeiben megkezdődött a magyar lakosság egy részének áttelepítése Csehország belsejébe.

F. hó 22-én Torna és Szepsi községeket csehszlovák csendőrség és katonaság zárta körül, e helyekre kb. 70 teherautó érkezett és kb. 70 vasúti vagon.

A szomszédos Szádalmás, Tornagörgő községekben is megindult, és vagy 23 vagy 24-ére várható Bódvavendégi és a többi határszéli községekben is ezen intézkedés.

F. hó 22-én éjjel Hidvégardó községbe nagyobb számú menekült érkezett és főleg kisgyermekeiket mentették át és egyes ingóságaikat. Elhelyezésükről gondoskodás történt.

Teljes és részletes jelentésem később megteszem.

Szikszó, 1947. január 27.

Szekeres
/Szekeres Sándor/
főispán

MOL XIX-A-1-j-1947-XXXIV-1319. Gépelt tisztázat Szekeres Sándor főispán sajátkezű aláírásával.

b.
Sütti József Morvaországba deportált paraszt kérése, hogy Magyarországra költözhessen.

Magyar Kommunista Párt Központi Iroda

1947. február 15-én

[popup title="[...]" format="Default click" activate="click" close text="Levelének első részében saját életútját ismertette: 1919-től előbb a magyar, majd a csehszlovák kommunista párt aktív tagja volt, többször is letartóztatták. Ezért különösen sérelmezte kitelepítését. "]

Panaszaim a következők: most

Minden évben, ami munkát csak tudtam, megkaptam, mert 13 családot hozott a feleségem a világra, de abból 8 meghalt, 5 él. Így kellett a világgal küzdeni, hogy megélhessek. Nem lehet kifogás, hogy én rovott múltú vagyok vagy munkakerülő vagy tyúktolvaj vagy feketéző vagy ehhez hasonló. És most mi történt, mikor elhurcoltak bennünket, két hold búzámnak a szalmáját és amit részaratásban kaptam szalmát 8 mázsát, volt körülbelül 30 mázsa szalmám, volt pelyva is sok és 4 hold[ról] kukoricaszár, meg vagy 10 mázsa takarmány, ezt másnap mind elhurcolták vidéki kocsik. Nem tudom, ki fogja megfizetni, vagy ez így is jól van [?] Leltárt az én jelenlétemben nem vettek fel és én pedig úgy gondolom, hogy mind a két fél jelenlétében kellett volna leltárt venni, hogy körülbelül mennyit is tehet ki az otthon maradt holmi, mert így akkor engem, mint egy munkásembert irgalom nélkül kiraboltak.

Tisztelt Elvtársak, kérnék felvilágosítást, hogy hát mégis mi különbség van a szlovák és a magyar kommunista párt között. Egy különbséget tudok, a nemzeti különbséget, de politikai különbségtől még nem adott információt senki. Csehszlovákiában élünk egy pár ezren magyar kommunisták jog nélkül, ez annyit jelent, hogy a Csehszlovák Kommunista Párt az itt élő magyar kommunistákkal lerakatta a fegyvert a reakció előtt. Ezt látván a reakció is erőre kapott, és irgalom nélkül börtönözték, és elhurcolták munkára az összes magyar kommunistákat, és odakiabálják, hogy a kommunisták viszik a kommunistákat rabszolgaként dolgozni. Gyűlöli a nép vagyis a nemzet egymást, mert össze van uszítva, de mi öntudatosok nem veszítjük el a harcunkat, csak egy kicsit az idegeinket rongálja és egy kicsit nehezünkre esik, hogy nem mi estünk elsőnek a magyar hazánk hazaszállítására. Bízunk benne és reméljük, hogy mi is viszont láthatjuk egymást, és dolgozunk a hazánkban, mint ahogy Bacilek megírta körlevelében, hogy nekünk csak odaát van lehetőség a szervezésre vagyis munkára. Az összes körlevél megvan, összegyűjtöttem.

Tisztelt elvtársak én nem szeretnék itt maradni Csehszlovákiában. Ahogy lesz rá lehetőség valahogy [a] párt útján szállítsatok Magyarországra, valamelyik községbe, hogy ha lehetséges, mert itt nagyon rosszul érzem magam, mert nincs rádióm, nincs újságom, nem tudok velük beszélni, hogy milyen rosszul esik, ha üzletbe megy az ember, és kérünk valamit, és nem tudjuk hogy, hogy is hívják, csak kinevetnek bennünket.

Fizetésünk elég kevés, 7.30 [korona] egy órára, és még abból mindent megvenni: tüzelőt, villanyt fizetni. Nem elég a havi kereset élelemre, már ruházatra nem jut.

Tisztelt Elvtársak, 50 éves létemre nem hittem volna, hogy annyi szenvedés és küzdelem után 18 éves koromtól fogva, hogy ez a sors jut rám. Bízom benne, hogy meg fogtok érteni mindent soraimból. Írásom nem jó, mert már a kezem nehéz és a munka megrongálta Iskoláim nincsenek, csak egy munkásember vagyok.

Tisztelt Elvtársak, kérnénk választ, hogy mi fog velünk történni és hogy önként jelentkezhetünk-e Magyarországba és hogy hogyan, akkor mit vihetünk. Elvtársak közlöm a családom névsorát is, a következő:

Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár (PIL) 274. f. 10. cs. 57. ő. e. Kézzel, tintával írt tisztázat. A levél mellett nem található más irat.

c.
Református missziós lelkész jelentése Csehországba hurcolt magyar hívekről

Beszámoló

A Csehországba elvitt

Az ekeli református egyház megbízásából 1947. január 1-től 5-ig meglátogattam az onnan Csehországba gazdasági munkára elvitt híveket s erről az utamról a következőkben számolhatok be. Adataimat személyes tapasztalatból, vagy szemtanúk elbeszéléséből vettem, amennyiben 9 családot lakásán látogattam meg, a többiekkel pedig az istentisztelet alkalmával beszéltem. A 24 családból alig volt egy-kettő, akivel ne találkoztam volna.

Utazásuk. Ekelből 24 református családot vittek el. 1946. december 4-én szombaton indultak el teherkocsiban, és hétfőn értek rendeltetési helyükre Chocen-ba, ill. Vysoké Nytoba. Útjuk elég kellemetlen volt, amennyiben eleinte sokat vesztegelt velük a vonat, később pedig olyan gyorsan ment, hogy minden mozgott a vagonban. Útközben meleg ételt és kenyeret kaptak. Vysoké Nytoba érkezve megkezdődött szétosztásuk, vagy ahogyan ők mondták: az embervásár. Bár a behívó cédulákon fel volt tüntetve a munkaadó neve is, az elhelyezés mégsem e szerint történt, hanem ott a vonatokból válogatták ki az igénylők a nekik megfelelő családokat. Megtörtént az is, hogy azok a családok, ahol sok volt az apró gyermek és így kevés a munkaerő, napokig a vagonban vesztegeltek, míg valaki elvitte őket. Egyik családban pl. van 5 gyermek, a legidősebb 10 éves a legfiatalabb 3 hónapos, e mellett a szülők betegesek is. Mikor ott voltam, tehát egy hónap múlva még mindig csak ideiglenes helyen voltak egy gazdánál. Véglegesen nem volt hajlandó alkalmazni, mivel 7 tagú családban csak egy a kereső, s ennek fizetéséből nem tud megélni a nagy család. A járási munkahivatal vezetője hazaszállításuk érdekében tett lépéseket a minisztériumban. Az elhelyezett családok holmiját kocsival, vagy teherautóval vitték el a vagonokból, és mindenüket megtarthatták.

1. Elhelyezésük. Az ekelieket a Vysoké Nyto-i járás községeiben helyezték el. A 24 család 18 községben van alkalmazva, legfeljebb 2 család van egy faluban. Nagyobb gazdaságokban, kizárólag mezőgazdasági munkára, cselédeknek vannak beosztva. Ezt viselik el a legnehezebben, mert itthon mind a 24 család önálló volt.

A munkaadókról általában rosszat mondani nem lehet. Egy-két kirívó esettől eltekintve jól bánnak velük. Ott nincs meg a nemzetiségi gyűlölködés a magyarokkal szemben, mint Szlovákiában. Egyik legnagyobb nehézség az, hogy nem tudnak beszélni a munkaadóval. A munkára való kihelyezést és az ellenőrzést a járási munkahivatal végzi, melynek vezetője Vysoké Nyto-ban egy hívő meleg szívű ember, aki együtt érez szegény, árva véreinkkel és amiben csak tud segítségünkre van. Sajnos a legtöbben vele sem tudnak beszélni, elmondani panaszukat. Én jártam nála közben két család jobb helyre való áttétele ügyében.

Fizetés tekintetében semmi különbség nincs a magyar és a cseh munkás között. A konvenciós kap kb. 1000 kor[ona] készpénzt, 90 kg kenyérgabonát, 80 kg burgonyát, 150-200 kg szenet havonta, 1 liter tejet naponta és 3 hónapra 1 m³ tüzifát. Aki órabérre dolgozik 7,50 körül kap. Ez nem a hivatalos bérlista, csak a mieink bemondása alapján közlöm. Lakás tekintetében több helyen volt kifogás, amit jelentettem a munkahivatalnak.

2. Munkabeosztásuk. Amint említettem, minden hívünk kivétel nélkül cseléd. Férfiak, asszonyok, leányok egyaránt. A munka általában nehéz, és eléggé kihasználják őket. Különösen a leányok és asszonyok számára nehéz a munka, mert ők itthon nem szokták a gazdasági munkát. Egyik kétgyermekes özvegyasszonyt pl. olyan gazdaságba vitték, ahol férfi nincs és 22 drb szarvasmarhát kell gondoznia. Reggel 5-től este 8-ig csak annyi ideje van, hogy az ebédet megeszi. De sem főzni, sem mosni, sem varrni, sem gyermekeivel foglalkozni nincs ideje, még fűteni sem tudott rájuk. Este fáradtan fekszik le, reggelre megdagadnak kezei az erős munkától. Az ő érdekében is közbenjárt[am], 1-2 napon belül ígérték jobb helyre helyezését. Azoknak a családoknak helyzete nehéz, ahol nincs férfi, mert itt minden a nőkre marad. Megjegyzendő, hogy a cseheknél az a szokás, hogy az állatok körül minden munkát a nők végeznek. Több helyen most csépelnek és csaknem kizárólag asszonyok végzik ezt a munkát is, zsákolnak, kévét hánynak, a gépet etetik stb.

3. Lelkiállapotuk. Mikor a munkahivatal vezetője érdeklődött tőlük, hogyan érzik magukat híveink új helyükön, maga adta meg rá a választ mondván: akármit adnánk nekik, nem tudnák velük feledtetni az otthont, amelyből erőszakkal tépték ki őket. Még az erősebb szívűeknek is ki-kicsordul a könnye, ha átgondolja szomorú, árva helyzetét. Erőszakos elvitelük olyan mély sebet ütött lelkükön, ami nehezen, vagy egyáltalában nem fog begyógyulni. Elsősorban teljes bizonytalanságban vannak sorsuk felől, ami még súlyosbítja megaláztatásuk okozta fájdalmukat. Mindegyik hagyott otthon valami vagyonkát. Legtöbben maguk gazdálkodnak otthon /volt olyan, aki 20 holdon/, meg volt hozzá mindene, állatai, felszerelése s most ez mind prédára ment, pedig idegenben, szolgasorsban, egyelőre a visszatérés reménye nélkül gyötrődők, árvák, elhagyottak, kesergő szívűek szegény véreink.

Ezért a legelső teendő, amit érdekükben meg kell tennünk, hogy ebben az árvaságukban meglátogassuk őket. Micsoda öröm volt, amikor megtudták, hogy otthonról érkezett valaki hozzájuk. Milyen örömmel és buzgón jöttek az istentiszteletre, amit részükre tartottam a drága anyanyelven Vysoké-Nyto-ban az evangéliumi cseh testvéregyház szívesen átengedett imatermében. Ezután a munkahivatalok útján kell megtennünk, amit lehet, hogy lehetőleg mindegyik megfelelő helyre jusson. Ezen első segély után meg kell szervezni rendszeres látogatásukat, személyes lelki gondozásban kell részesíteni, mert lelki téren van legnagyobb szükség segítségre és csak így tudnak úrrá lenni nehéz helyzetükön. Egyedül Isten Igéje adhatja meg nekik azt a lelki egyensúlyt, amire nekik szükségük van és csak így tudnak a reménységgel tekintetni a jövendő felé. Megoldásra vár mielőbb a hitoktatás kérdése, gondozás /konfirmációi oktatás/ stb.

A komáromi egyházmegye határozata, hogy egy külön lelkészt állított be ennek a munkának a végzésére, csak az első lépés ezen a téren, amit kell követni a többinek, hogy megtarthassuk idegenbe szakadt véreinket mindaddig, míg majd visszatérhetnek édes otthonukba!

Tóth Kálmán e[gyház] m[egyei] misszió lelkész
Komárom, 1947. január 16.

MOL XIX-A-1-j-1947-XXXIV-2844. Gépelt karbonpapírral készített másolat. Az irat első oldalának felső szélére feltehetőleg a miniszterelnökségen gumibélyegzővel a „Bizalmas tudomásulvételül!" feliratot vezették.

d.
Ravasz László református püspök tiltakozó levele Nagy Ferenc a miniszterelnökhöz a felvidéki magyarok deportálása ellen.

697/1947 sz.

Magyar Miniszterelnök Úrnak
Budapest

Miniszterelnök Úr!

Egyházunk többször kifejezte azt a nézetét, hogy a kényszerű népcserét az isteni és emberi törvényekkel homlokegyenest ellenkezőnek tartja.

Állásfoglalását sírnivalóan igazolják azok az elevenbe vágó sérelmek és bírhatatlan szenvedések, amelyeket felvidéki magyar véreink kénytelenek elhordozni.

Munkás, békés magyar emberek - akik hagyományos ellenzői voltak a német katonai uralomnak - máról-holnapra törvényen kívüli állapotba kerültek. Idegenekké, zsellérekké, üldözött vadakká váltak atyáik földjén, amelyet ezer év viszontagságai között örökségül bírtak és jogos tulajdonaikul megőriztek.

Első fázisként annyi sokukat vagyonuktól megfosztva, kezükben koldusbottal dobták át a határon a szlovák hatóságok egy rosszul értelmezett és igazságtalanul alkalmazott jogelv: a kollektív felelősség áldozataiként.

Eljárásuk isteni és emberi törvényeket sért. A korunkat végzetesen intő példa dacára, hogy a nagy politikai bűnök a végén is nem maradnak megtorlatlanul. Hinnünk kell, hogy az időben itt sem maradhat az el. De nem marad el még talán azokkal szemben sem, akik az elhárítás elpróbálását [sic!] meg nem kísérelik és akik az ilyen nyers katasztrófák felelősségét viselik.

A magyar kormány attól a szándéktól vezéreltetve, hogy az ártatlanul szenvedő véreink nyomorúságán valahogy enyhítsen, az ismeretes egyezményt kötötte a csehszlovák kormánnyal, a két állam közötti lakosságcserére.

Az egyezmény megszületését követőleg nyomban - és nem is egy helyen - reámutattunk arra, hogy ez a magunk jóváhagyásával készült egyezmény könnyen törvényes ürügyévé válik a felvidéki magyarság földönfutóvá tételének.

Mert amikor a csehszlovák állam - az egyezmény szerint - szinte maga válogatja össze, hogy kik menjenek hozzá Szlovákiába, s egyoldalúlag maga dönt afelől is, hogy kik legyenek onnan a kitelepítendő magyarok, ezzel kirívó módon biztosította azt, hogy Magyarországról elmennek a szegény tótok és Szlovákiából útra kelnek ide az ott jómódú, kifosztott magyarok. És ezzel a formulával a csehszlovák állam - a magyar kormány hozzájárulásával, - tulajdonképpen minden ellenszolgáltatás nélkül lép birtokába a szlovákiai magyar lakosság ősi birtokállományának.

Mindezt betetőzte az egyezmény 8.§-a, amely szerint a csehszlovák állam - létszám felett is - kiutasíthat, minden kárpótlás nélkül mindenkit, aki a Szlovák Nemzeti Tanács 33. sz. 1946. május 5-én kihirdetett rendeletének 1-4. §-aiban meghatározott bűncselekményt követte el.

Alig indult meg ennek az egyezménynek a végrehajtása - második fázisként - a magyar kormányzat keserű tapasztalatokkal győződött meg arról, hogy a csehszlovák állam - az egyezmény célzatával és tartalmával durván visszaélve - szlovákiai magyar népünk tízezreit hajszolta bűnvádi eljárásokba és részeltette a vagyonelkobzások kimondott következményeiben.

A magyar kormányzat az egyezmény végrehajtását felfüggesztette, és a kérdést - egyezmény szerint - a vegyes bizottság döntése elé terelte.

És anélkül, hogy ez a kérdés végső döntő elbírálást nyert volna - a szlovák kormányzat megkezdette a magyar övezetbeli lakosság „deportálását." Ezt ma is olyan embertelen és könyörtelen módszerrel folytatja, hogy a magyar falvakat katonai kordonnal veszi körül. Statáriumot hirdet. A lakosságnak a külvilággal való minden érintkezését egyszerre lehetetlenné teszi. Aztán sebtében, százszámra kézbesítteti a végzetüket reszketve váró magyar családoknak a deportálási végzést. Egy-egy családnak 20 perc időt ad rakodásra. Aztán 20-25 fokos csikorgó hidegben szerencsétlen fajtestvéreinket, betegeket, gyermekeket teherautókra rak. Ezt is olyan könyörtelen kivitellel, hogy még 91 éves fekvő beteg öreg nőt is ágyastól dobnak fel /Garamszentgyörgy/. Aztán viszik az autók a deportáltakat Prágán túl 160 kilométernyire, megcsúfolva, koldusan, kötelékeiktől széttépve. Elszórványosítva, valósággal szétporlasztva. Kultúrközösségükből, egyházi kereteikből kitépve, a legártatlanabb előzmények után.

A deportáltakat szudéta vidéken, két-három családonként úgy szétszórják, hogy etikai életről, gyülekezeti szervezettségről, lelki gondozásról irányukban - és szinte örökre - többé már szó sem lehet. De ez tilos is. Gyermekeik még az elemi iskoláztatástól is elzáratnak. Középiskolába felvételük éppenséggel kizárt. Sorsuk lelkileg a pusztulás, gazdaságilag a tökéletes tönk. Eredményeiben egy ezeréves, történelmi sorsot viselt, ebben [sic!]kultúr- és gazdasági eredményeket kivívott fajnak könyörtelen kipusztítása, illetve elmagyartalanítása.

És mindezt ellentmondás nélkül.

Az elhárítás legkisebb lehetőségével.

Halálos örvénybe jutott hittestvéreink tragikus sorsa megrázza porig alázott népünket. S a legelemibb isteni, emberi, népi jogok védelmében meg kell, hogy indítsa a győzelmes hatalmakat is.

Eddig a keserves negatívumból csak azt kellett látnunk, hogy a világ egyre halmozódó, új problémái között a nagy népek védő figyelme ide erőteljesen nem fordul. Ennek az eltipró, elporlasztó sorsnak az elhárítására esengett külső beavatkozás sietősen föl nem vonul.

Miután pedig ennek a beavatkozásnak minden percnyi késedelme is szerencsétlen szlovákiai magyar népünk tragikus felprédálását sietteti amiben nyílván felismerhető a csehszlovák kormányzatnak az a törekvése is, hogy még a külhatalmi beavatkozás érvényesülése előtt a kérdésben olyan befejezett tényeket teremtsen, amiből az előzményekre való visszatérés már a lehetetlenségek közé tartozzék, miután a szlovákiai rabszolgaszerű deportálás és a zárt magyar határ között sorsával kétségbeesetten viaskodó népünk irtózatos tragikuma gyors beavatkozást s mentő segítő irányvágást igényel, attól a felelősségtől indíttatva, ami Konventünk Elnöki Tanácsát a kebeléhez tartozott szerencsétlen hittestvérei sorsának az alakulásában is olyan nyomasztó súllyal vezérli, és abban a megítélésben, hogy a jobb meggyőződésre rábírhatatlan, féktelenül tobzódó csehszlovák kormányzattól türelmi ellágyulások már alig várhatók, s hogy minden további keserű kísérletezés százezres magyar tömegeinket teszi ki a szétszóratás gyorsan lepergő néptragédiájának, amivel fölöttük, a világ szeme láttára, egy olyan népsírt hantol föl, amiből csakugyan nincs többé feltámadás.

Azzal az előterjesztéssel élünk Miniszterelnök Úrhoz, hogy még egy utolsó kísérletként is, a hatalmak gyors beavatkozásának ideirányításával törje meg a további útját ennek a népjogilag semmivel nem menthető hihetetlen erőszakosságnak.

Ennek eredménytelensége esetén találja meg kormányzatunk mindenképen módját annak, hogy végső esetben is a megkötött egyezmény végrehajtásával a csehszlovák állam területén szétporlasztásra ítélt, üldözött fajunk - szerencsétlen hittestvéreink - a megnyitott magyar határon át, a gondjaival túlterhelt, de őket mégis csak magához ölelő fajunk nagy tömbjéhez visszatérhessenek, hozzánk zárkózhassanak - nemzetünk testéhez forradhassanak és a ma szívósan munkált jövő remélt felemelkedésében velünk egyek lehessenek. [Kiemelés az eredetiben.] Vagy, ha a kegyetlen sors úgy akarja, fajunk jövő sorsában, de akkor is velünk pusztuljanak.

A kérdés politikai és gazdasági jelentőségét, hihetetlen nehézségeit, a felelős kormány-elhatározás nagy horderejő következményeit, teljes mértékben átérezzük. Tudjuk, hogy a megnyitandó határokon átzúdulható százezrek a csak kevésbé rosszul megoldható feladatok egész tömkelegét idézik fel.

De ha ezt a kisebb rosszat nem választjuk, ha a hozzánk minden segítség, védelem, nemzetközi segély nélkül visszatérni kívánókat vissza nem fogadjuk, ha határaink - talán még a legmegokoltabb politikai állásfoglalással is, előttük zárva maradnak - Csehszlovákiában szemünk előtt, a legdrasztikusabb kegyetlenséggel keresztülvitt olyan kisebbségmegsemmisítő deportálási akció zajlik le, amelynek feljajduló, rimánkodó hangja végzetesen megzavarja hittestvéri érzéseinket, vérig sérti nemzeti becsületünket és isteni s emberi törvényekbe bízó nemzeti szolidaritásunkat.

Miután ez a kérdés egyházunkra és népünkre égetően sürgős, tisztelettel kérjük, hogy Miniszterelnök Úr állásfoglalását velünk is mielőbb közölni szíveskedjék.

Fogadja Miniszterelnök Úr tiszteletünk kifejezését.

Budapest, 1947. január 31.
A református egyetemes konvent elnöksége nevében:

MOL XIX-A-1-j-1947-XXXIV-2918. Gépelt tisztázat Ravasz László püspök, dr. Balogh Jenő főgondnok sajátkezű aláírásával és a Magyarországi Református Egyház Egyetemes Konventjének körbélyegzőjével.

e.
A Külügyminisztérium feljegyzései a deportálások kirívó eseteiről.

1./ 1947. február 7-én Hidaskürt /galántai járás/ községből este 10 órakor 8 teherautó indult el a magyar családokkal a diószegi vasútállomásra. Az autókaraván Vízkelet és Kossuth között a hatalmas hótorlaszokban elakadt. Az elhurcoltak másnap reggel 5 óráig, tehát 7 órán keresztül -24 fokos, szeles hidegben nyílt úttesten voltak s a katonák még a gyermekeknek sem engedték meg, hogy az alig 150 méter távolságban levő házakban tölthessék az éjszakát. A hótorlaszokat február 8-án távolította el Vízkelet lakossága. Az elhurcoltakat Diószegen fűtetlen vagonokba rakták.

2./ Nagy Lajos 72 éves vízkeleti /galántai járás/ gazdát 1947. febr[uár] 8-án elhurcolták. Előzőleg a csehszlovák deportáló bizottság egyik tisztje azt az ajánlatot tette neki, hogy nem deportálják, ha odaadja a cséplőgép-garnitúráját.

3./ Vízkeleten /galántai járás/ a katonák feltörték özv. Rózsinger Dánielné, 52 éves özvegy lakását, a bútorát elszállították.

4./ Deákiról /vágsellyei járás/ súlyosan bántalmazták a katonák, és végül megkötözve hurcolták el folyó év február 13-án Csimma Géza és Molnár Ernő ottani lakosokat, mert beteg családjukat magukkal vinni nem akarták.

5./ Az elhurcolások során egyre gyakrabban történik meg, hogy szellemi foglalkozású egyént mezőgazdasági cselédnek osztanak be. Kishonti István református kántor-tanítót 1947. febr[uár] 3-án elvitték Hanvárról családjával együtt. 59 éves anyósa súlyos beteg, és a hatósági orvos a vonat indulás előtt 2 injekciót adott be neki, hogy a vonaton meg ne haljon.

6./ Hasonlóképpen béresnek vitték el Zolnai Irén és Danyi Jolán tanítónőket és Danyi Ernő tanítót Gortvakisfaludról.

7./ Bertalan Sándor 50 éves doborgazi /dunaszerdahelyi járás/ lakost a szlovák katonák súlyosan bántalmazták, úgyhogy eszméletét vesztette. Dr. Tomasek somorjai orvos a szerencsétlent orvosi segélyben részesíteni nem merte.

Betegek elhurcolása.

1./ Eskoli József /Vajka, dunaszerdahelyi járás/. Két hónappal ezelőtt operálták; ágyból felállni nem tudott s ezért ágyastól akarták elvinni. Ágya azonban az ajtón nem fért ki, s ezért a katonák otthagyták.

2./ Barnai Andor Vajka /dunaszerdahelyi járás/, idősebbik leánya ágyban fekvő súlyos beteg volt. Az ágyát a katonák szétszedték, s a beteget elhurcolták.

3./ Oros István, Oros Istvánné és 2 hónapos csecsemője /Vajka, dunaszerdahelyi járás/ ágyban fekvő beteg volt. A katonák az ágyat szétszedték, s az asszonyt 3 gyermekével deportálták. A férj, Oros István munkában volt, s amikor hazaérkezett, lakását üresen találta.

4./ Ambrus Aladár /Zsigárd, vágsellyei járás/ járni nem tud.

5./ Szabó Józsefné /Szentmihályfa, dunaszerdahelyi járás/ ágybanfekvő beteg. Magas lázzal, 3 kisgyermekével együtt elvitték.

6./ Bugár Béla 68 éves, felesége 61. /Dióspatony, dunaszerdahelyi járás/. Állandó orvosi kezelés alatt állottak. A hatóságoknak előttük tett kijelentése szerint elhurcolásukra azért került sor, mert 140 hold földjükre szükség van.

7./ Horváth János /Vízkelet, galántai járás/, 67 éves. A katonák ágyastól rakták fel a súlyos beteget az autóra azzal, hogy ha meghal, egy magyarral kevesebb lesz.

8./ Kis Dénesnét /Szimő, érsekújvári járás/ 51 éves, február 9-én a szlovák katonák elhurcolták annak ellenére, hogy súlyos beteg. Az érsekújvári állomáson eszméletét vesztette, úgyhogy kórházba kellett szállítani.

A szlovák hatóságok nincsenek tekintettel a magyarok egészségügyi állapotára és munkaképteleneket is nagy számmal elvisznek.

1./ Kis Péter /Vajka, dunaszerdahelyi járás/, tehetetlen nyomorék. Mivel munkaképtelen volt, Csehországban egy gazdának sem kellett, és ezért a vagonban hagyták, ahol kisgyermeke megfagyott.

2./ Iván László /Szentmihályfa, dunaszerdahelyi járás/. 60 éves. Fia József 5 éves, csont-tuberkolózisban szenved. A hatóságok azonban elhurcolták.

3./ özv. Viderman Józsefné /Szentmihályfa, dunaszerdahelyi járás/ 68 éves. Egy éve ágyban fekszik, mégis elhurcolták.

4./ Hervai Ferenc 75 éves, felesége 73 éves /Szentmihályfa, dunaszerdahelyi járás/. Elhurcolták.

5./ Puskás András, 70 éves korcsmáros /Szentmihályfa, dunaszerdahelyi járás/, elhurcolták.

6./ Gyurkovics János /Szentmihályfa, dunaszerdahelyi járás/ szül. 1876. A dunaszerdahelyi járási hivatalban kijelentették előtte: magas kora ellenére is el kell mennie, mert házára és gazdaságára szükség van. 12 szarvasmarhája, 15 hold földje volt.

7./ Vizi Lajos /Nagysalló, zselizi járás/. 21 éves púpos, nyomorék, teljesen munkaképtelen.

8./ Salga János /Újbars, lévai járás/. 75%-os rokkantsága ellenére is 1947. február 11-én elhurcolták.

Annak a ténynek az igazolására, hogy nem felesleges munkaerők mozgósítását hajtják végre a szlovák hatóságok, hanem a magyarokat telepítik szét, mutat az is, hogy nagy számban visznek el parasztokat, akik saját földjükön dolgoznak.

Így Pozsonypüspökiből 1947. január 29-én elhurcolt magyarok között az alábbi gazdák voltak:

MOL XIX-J-25-a-119. res. 1947. Értesítő, szerkeszti a Magyar Külügyminisztérium politikai osztálya. I. évf. 2-3. sz. 1947. március-április. Géppel írt tisztázat sokszorosított másolata. A deportáltakkal kapcsolatos szélsőséges esetekről szóló feljegyzés melléklete.