A kubai rakétaválság

A világ egy nukleáris háború küszöbén

„A háborús félelem azonban főleg a nők között erős. Szentesen arról beszélnek, hogy 16-18 éves fiúkat behívják katonának, elviszik Szovjetunióba, ott kiképzik őket, és onnan viszik Kubába. A hatvani járásban elterjedt, hogy már sok fiatalt be is hívtak katonának. Elszórtan találkozni a munkafegyelem lazulásával. Csomós és Pusztaföldvár községekben a tsz-tagság mintegy fele nem dolgozott, mondván, háború lesz."

6.

Mányik Pál moszkvai ideiglenes magyar ügyvivő jelentése a kubai helyzettel kapcsolatos véleményekről

 

1962. november 3.

 

A Magyar Népköztársaság Nagykövetsége                          Szigorúan titkos!

Moszkva, 1962. november 3. Tárgy: Vélemények a Kubával kapcsolatos helyzetről

583/ Szt./1962.                                                                                 

Készült: 3 példányban

2 példány: Központnak

1     "        Nagykövetségen

 

Moszkvában a Kuba körül kialakult helyzetről hivatalos személyektől, a társadalomtudományokkal foglalkozó körökben, a sajtó képviselőivel és diplomatákkal folytatott beszélgetéseken számos értékelést lehetett hallani. Ezek közül csupán néhány legjellemzőbb véleményt alapul véve, a legáltalánosabb értékelés az, hogy a legnagyobb veszélyt, a világháborúval fenyegető fegyveres konfliktust sikerült elkerülni, ez ismét csak a Szovjetunió és személyesen Hruscsov elvtárs vezetésének köszönhető. Ez jellemezte általában a semleges diplomaták többségének, sőt egyes kapitalista diplomatáknak a véleményét is.

Ha van is különbség abból a szempontból, ki melyik fél sikerét tarja döntőnek, abban a legtöbben megegyeznek, hogy a legnagyobb eredmény a békés megoldás győzelme, s ez elsősorban Hruscsov nevéhez fűződik. Néhány fontosabb kérdéssel kapcsolatban az alábbi értékeléseket tartom legjellemzőbbeknek:

A válság kirobbantását természetesen az USA kezdeményezte, s ennek okai túlmennek Kennedy pártjának választási érdekein, habár ez is fontos szerepet játszik. A tények azt mutatják, hogy az Egyesült Államok valóban felkészült Kuba lerohanására. Adzsubej, az Izvesztyija főszerkesztője szerint az amerikai imperializmus szemében Kuba egyaránt jelenti az egész földrészt fenyegető ideológiai veszélyt, valamint a szovjet fegyverek jelenlétéből származó katonai veszélyt.

Az események áttekintéséből kitűnik, hogy az amerikai vezető személyiségek már augusztus elejétől kezdve számos nyilatkozatban készítették elő a közvéleményt Kuba megszállására. Ebben az időben utazott Moszkvába a Che Guevara vezette kubai kormányküldöttség és a tárgyalások eredményeképpen nyilatkozatban tették közzé, hogy a Szovjetunió milyen segítséget nyújt Kubának.

Már ebből kiindulva is képmutató az az imperialista propaganda, amely szenzációs tálalásban fedte fel azt az ellentmondást, amely állítólag

ENSZ-beli cáfolata és Hruscsov levele között volt a kubai szovjet stratégiai fegyvereket illetően. Az említett kubai-szovjet nyilatkozatból kitűnik, hogy a Szovjetunió minden eszközzel segíti Kubát az imperialista veszéllyel szemben.

A világsajtóból kitűnik, hogy a blokád bevezetése előtt a vezető amerikai körökben milyen viták folytak arról, hogy nem kellene-e Kubát minden figyelmeztetés és tárgyalás nélkül egyszerűen lerohanni, a szovjet fegyvereket elpusztítani, stb. Ebben az esetben a világ az előtt a perspektíva előtt állott volna, hogy a Szovjetunió vagy csupán erőteljesen tiltakozik, vagy kitör a világháború. A Pentagon legszélsőségesebb militaristáinak nyomása ellenére Kennedy kénytelen volt kompromisszumos megoldást keresni és a kisebb kockázattal járó agresszió mellett foglalt állást.

Ismeretes, hogy az események további menetét ezek után a szovjet diplomácia kezdeményezései befolyásolták, s ennek során a világ tanúja lehetett annak, hogy a béke ügyét elszántan védelmező szovjet kormányfő milyen hidegvérrel járt el, és tárgyalókészségének bizonyításával lehetőséget adott arra, hogy az amerikai vezető körökben is a valamivel megfontoltabb politikát követő álláspont alakuljon ki, és a béke szempontjából kedvező kompromisszum jöhessen létre. Az eddig megállapodások eredménye a szocialista tábor szempontjából feltétlenül kedvező. A pártfőiskola egyik, a diplomáciatörténettel foglalkozó tanára ezeket az eredményeket az alábbiakban foglalta össze egy beszélgetés során:

1) A krízis elején minden előkészület megtörtént Kuba megtámadására, s ez a veszély Kennedy nyilatkozata után lényegesen csökkent.

2) A blokádot az imperialistáknak különböző okok miatt meg kellett szüntetniök.

3) Mint a két kormányfő levelezéséből kitűnik, most először mutatkozik reális lehetőség a varsói paktumhoz, illetőleg a NATO-hoz tartozó országok két csoportja közötti tárgyalásokra. Hogy ennek milyen hatása lesz a világhelyzetre és a nemzetközi munkásmozgalom fejlődésére, azt ma még nehéz előre látni.

Adzsubej az eddigi megállapodást olyan kompromisszumnak tekinti, amely mindkét fél szempontjából előnyös.

Kennedy most már biztosan számít sikerre a választásokon. A helyzet lényegében Kuba szempontjából is kedvezően alakult, hiszen Kuba meg lett mentve az amerikai invázió veszélyétől, elkerülte a pusztításokat, s nem fenyegeti a partraszállás veszélye sem. Előbb-utóbb meg fog szabadulni a blokádtól is. Persze a helyzet még nagyon bonyolult, és sok reális veszély áll fenn. Idetartozik az is, hogy Kubában most sok fegyver van felhalmozva, köztük elhárító rakéták, melyeket a kubaiak önállóan kezelnek, s ez adott esetben nehézségeket okozhat. Adzsubej szerint Mikojan elsősorban ezért utazott Kubába. Másrészről az Egyesült Államok vezető köreiben jelentkező ellentétek jelentenek reális veszélyt. Az USA-ban hatalmas propaganda apparátus szítja a háborús őrületet, megindult a hadigépezet, vezető politikusok, szenátorok erélyesen követelik Castro rendszerének felszámolását és többek között azzal érvelnek, hogy a Szovjetunió visszavonulása most erre kedvező alkalmat jelent.

Felmerül a kérdés, mi a biztosíték, hogy Kennedy, aki nem teljesen ura a helyzetnek, be fogja, vagy be tudja tartani az adott garanciákat. A Kuba elleni inváziós terveket nemcsak államilag készítik elő, hanem nagyhatalmú monopolista körök is támogatják, akik saját kezdeményezésükre is szerveznek akciókat Kuba ellen.

Több olyan véleményt lehet hallani, hogy természetesen nincsen arra biztosíték, hogy az USA nem támadja meg Kubát. A legfőbb garancia mégis az, hogy ma a Szovjetunió összehasonlíthatatlanul nagyobb erőt tud mozgósítani a háború, vagy az agresszor ellen és nagyobb erővel támaszkodik a szocialista tábor és a semleges országok erejére, mint korábban. Nem kétséges, hogy ha az Egyesült Államok megtámadná Kubát, az könnyen ennek az országnak a pusztulásához vezethet.

A világsajtó széleskörűen kommentálta Castro első nyilatkozatát, amelyben további biztosítékot kér Kuba szuverenitásának védelmére. Amikor a hírekben a kubai és a szovjet álláspont közötti ellentételről lehetett olvasni, a kubai nagykövetség egyik vezető diplomatája beszélgetésben határozottan cáfolta ezeket a híreket, és hangsúlyozta, hogy Castro csupán Kuba helyzetéből kiindulva, konkrét pontokkal egészítette ki azt a követelést, amelyet Hruscsov Kennedyhez intézett levelében leszögezett. Castro második nyilatkozatával kapcsolatban a nyugati sajtó ezt az ellentmondást még inkább hangsúlyozta.

A Szovjet Külügyminisztérium amerikai osztályának vezetői azonban a kubai miniszterelnök nyilatkozatát általában jónak tartják, és cáfolják ilyen ellentmondás létezését. Utalnak Castro nyilatkozatának azon részeire, amelynek hangsúlyozza a Szovjetunióval való barátságot, és általában jogosnak tartják azokat a követeléseket, amelyeket Castro az USA-val szemben támaszt. Tény azonban, hogy a szovjet sajtó Castro legutóbbi beszédét nem ismerteti, ami először fordul elő Castróval kapcsolatban. Figyelemreméltó továbbá, hogy a TASZSZ híreiből kitűnően a pekingi lapok rendkívül hangsúlyozottan támogatják Castro álláspontját, hangoztatják, hogy Kuba sorsa a kubai nép kezében és nem valami más ország kezében van, és hogy semmiképpen sem szabad Kuba jogaival és szabadságával kereskedni.

Moszkvai diplomáciai körökben élénk érdeklődéssel kísérik Mikojan elvtárs kubai látogatásának fejleményeit. A semleges diplomaták élénken érdeklődnek, mivel függ össze, és milyen célokat takar ez a látogatás, sőt ezzel összefüggésben is igyekeznek választ kapni arra a problémájukra, miért került sor közvetlenül egymás után az NDK, illetve Csehszlovákia magas vezetőinek látogatására Moszkvában.

Általánosságban tehát a kubai amerikai agresszió következtében kialakult válság enyhülése a fő benyomás, emellett azonban továbbra is hangsúlyozzák a helyzet veszélyes voltát és újabb provokációk, illetve konfliktusok lehetőségét. Az egész válság folyamán sem az itteni hivatalos körökben, sem egyéb alkalmakkor nem lehetett tapasztalni Moszkvában különös nyugtalanságot. A blokád első napjaiban a moszkvai lakosok spontánul is, szervezetten is, de higgadtan és nyugodtan tüntettek az amerikai követség előtt, a Kubát fenyegető imperialista agresszió ellen. A helyzet értékelésére tehát legjellemzőbben az a vélemény világít rá, hogy ma az imperialista agressziónak összehasonlíthatatlanul kisebb lehetőségei vannak, és perspektívában semmilyen esélyei nincsenek, mert elég, ha összehasonlítjuk az a helyzetet, amikor a Szovjetunió, az első szocialista nagyhatalom megszületett, azzal a világgal, amelyben a szocialista világrendszer születése és megerősödése a legdöntőbb jelenség.

 

Mányik Pál

id[eiglenes] ügyvivő

 

Jelzet: MNL OL XIX-J-1-j-TÜK-Szovjetunió (1945-64) 14. d. 48/b tétel. 008392/1962. - Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. - Eredeti, gépelt, aláírt példány.

Ezen a napon történt július 27.

1901

A közsegélyre szoruló hét éven felüli gyermekek gondozásáról szóló 1901:XXI. törvénycikket az uralkodó szentesítette, majd augusztus 10-én...Tovább

1944

A brit és amerikai légierő pusztító bombatámadása a csepeli Weiss Manfréd Művek ellen.Tovább

1944

A zugligeti Szép Ilona villamos kocsiszín melletti a Nagy Béla-féle cukrászdában a detektívekkel folytatott tűzpárbajban életét vesztette...Tovább

1949

Az első sikeres szovjet kísérleti atomrobbantás.Tovább

1955

A szovjet csapatok kivonulnak Ausztriából.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

 

Megjelent forrásközlő folyóiratunk, az ArchívNet idei harmadik száma. Friss lapszámunkban négy forrásismertetést olvashatnak, amelyek témájukat és keletkezési helyüket is tekintve meglehetősen széttartóak: utóbbira példa, hogy a bemutatott források közül egyet Melbourne-ben, egyet pedig Rómában vetettek papírra – s ezek tematikailag is eltérnek egymástól. Előbbi egy résztvevő visszaemlékezése az 1933-as gödöllői világjamboree-ra, a másik pedig egy beszámoló olaszországi magyar kolónia helyzetéről.

 

Az időrendet tekintve Kosztyó Gyula (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Szabolcs-Szatmár-Bereg Vármegyei Levéltára, történész, kutató, Erőszakkutató Intézet) publikációja az első, amelyben az akkor zajló országos események helyi lecsapódását mutatja be levéltári források segítségével: az 1918–1919-es impériumváltások okozta, finoman szólva is turbulens időszakának tiszadobi eseményeit – külön kiemelve az Andrássy-kastély feldúlását – prezentálja írásában.

 

Várdai Levente (történész muzeológus, Janus Pannonius Múzeum) különleges forrásra hívja fel a figyelmét ismertetésében: ausztráliai kutatóútja során bukkant rá egy eseményen elhangzott beszéd leiratára, amelyben az 1933-as gödöllői cserkész világtalálkozó egy Victoria állambeli résztvevője tekintett vissza az eseményre. A közölt forrás nemcsak a jamboree mindennapjait, vagy épp az európai út állomásait írja le, hanem az is kiolvasható belőle, hogy az 1930-as évek ausztrál fiataljai számára milyen „kultúrsokkot” jelenhetett a magyarországi tartózkodás.

 

Már a hidegháborús időszakból közöl forrást Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus), amely azonban kötődik a második világháború lezárását közvetlenül követő időszakhoz. Kada Lajos 1952-ben az Amerikai Magyar Katolikus Liga kérésére állította össze jelentését, amelyben az olaszországi magyarok helyzetéről számolt be, akik között még nagy számban voltak olyanok, akik menekültként érkeztek az országba, és még ekkor is különböző táborokban éltek.

 

Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) ismertetésében olyan forrásokat mutat be, amelyek új információkkal szolgálhatnak Mindszenty József édesanyja, Kovács Borbála 1960-ben bekövetkezett halálával és temetésével kapcsolatban. Utóbbi esemény hozadéka volt, hogy a magyar külügyminisztérium fenyegető fellépése miatt az Associated Press és a Reuters tudósítói végül nem utaztak el a temetésre, amelyen amerikai követség tagjai nem, de francia és olasz diplomaták jelen voltak.

 

Szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet szerkesztősége továbbra is várja a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2025. július 23.

Miklós Dániel

főszerkesztő