A kubai rakétaválság

7.

Beck János havannai magyar nagykövet jelentése a Kuba és a Szovjetunió közötti nézeteltérések keletkezéséről

1962. november 29.

 

A Magyar Népköztársaság Nagykövetsége                          Szigorúan titkos!

Embajada de la Republica Popular Hungara                        Készült: 4 példányban

La Habana                                                    

Kapja: 3 Központ

1  Köv[etségi] Irattár

436/1962/szig.titk.                                                                Havanna, 1962. november 29.

Gépelte: Kissné                                                                       Tárgy: Kuba és a Szovjetunió közötti nézeteltérések keletkezése

 

Még ma sem tudom, hogy Kuba és a Szovjetunió között milyen megállapodás alapján kerültek október folyamán az ún. „stratégiai fegyverek" Kubába. Következésképpen arról sincsen tudomásom, hogy a stratégiai fegyvereknek Kubába szállításával kapcsolatosan szovjet és kubai részről milyen következményekkel számoltak. Nyilvánvaló azonban, hogy a várható következményeket igyekeztek mindkét részről kiszámítani és azokkal kapcsolatosan az állásfoglalást, a teendőket előre meghatározni

még október 23-án délután a nála tett látogatás folyamán elmondotta, hogy véleménye, azaz a kubai vezetők véleménye szerint nem csupán háborús lehetőség van, hanem megtörténhet a keletkezett kubai krízisnek más módon való megoldása is. Az ő kifejezése szerint tárgyalni lehet esetleg arról, hogy a kubai hadsereg fegyverzetét a közismert meghatározás szerinti védekező fegyverekre csökkentsék. A közismert meghatározás alatt az Egyesült Államok Elnöke, az Egyesült Államok kormánya részéről fogalmazott meghatározást értette. Ebbe azonban a kubai kormány akkor tud belemenni, ha Kuba területi sérthetetlenségét és normális életlehetőségét nemcsak az Egyesült Államok biztosítják valamilyen kijelentéssel, hanem a biztosítékok adásában valamilyen formában a Szovjetunió is részes.

A lengyel nagykövettől arról értesültem, hogy a Szovjetunió és Kuba között pontos terv volt azzal kapcsolatban, hogy mit fognak tenni az Egyesült Államok részéről várható és kiszámítható reagálás esetén. Az Egyesült Államok kormánya olyan módon reagált, amely nem szerepelt az előrelátott lehetőségek között. Következésképpen a Szovjetunió részéről olyan lépések és olyan formában való megtételére volt szükség, ami nem volt kiszámítva. Ennek az információnak a helyességét a lengyel nagykövet, vagy én nem tudtuk ellenőrizni.

Sem én, sem pedig a Havannában dolgozó szocialista követek mindmáig nem tudtunk magunknak tiszta képet alkotni arról, hogy mi történt 1962. október 27-ének reggelétől 28-ának reggeléig. Előttünk csak a következő tények ismeretesek:

Október 27-én, szombaton délelőtt 10 óra körül Nyugat-Kuba fölé a Pinar del Rio megye fölé egyszerre igen erős amerikai lökhajtásos bombázó kötelék repült be. Nem tudtam megállapítani, hogy ez az igen erősnek nevezett kötelék hány repülőgépből állt, de egyes hírek szerint több száz volt az amerikai bombavető repülőgépek száma. A berepülő bombavető kötelékre egy pontból egyszerre 600 légelhárító ágyú nyitott tüzet, a bombavető repülőgépek azonnal megfordultak, és nagy sebességgel az USA felé távoztak. Egy negyed órával később egy U-2 típusú repülőgép repült be igen magasan Nyugat-Kuba fölé és ezt egy rakétával lelőtték. (Annakidején küldött jelentésemben téves volt az, hogy az U-2-es repülőgépet Kelet-Kubában, a guantanamói bázis közelében lőtték le). E két berepülés után egészen vasárnapra virradóra hajnalig semmiféle légitevékenység Amerika részéről Kuba fölött nem volt tapasztalható. Sőt, a Kubában működő radarberendezések azt mutatták, hogy Floridában lényegében e két berepülés után megszűnt minden légitevékenység. Szombat délután hangzott el Kennedy amerikai elnöknek ultimátum-jellegű követelése, amire szombatról vasárnapra virradó éjjel következett Hruscsov elvtárs levele, amelyben Kennedy ígéretére, hogy biztosítani fogja Kuba meg nem támadását, bejelenti a rakétafegyvereknek a leszerelését és Kubából való elszállítását. Míg Hruscsov elvtárs előző levelében, amikor a rakétafegyverek elszállításával törökországi amerikai rakétafegyverek eltávolítását helyezte szembe, megemlíti Kubát, mint olyan országot, amelynek kormánya beleegyezését kell adja az ellenőrzéshez ahhoz, hogy végrehajtható legyen, ezen újabb levélben a kubai kormány, vagy a kubai kormány beleegyezésének szükségessége nem szerepel. Legalábbis nem szerepel abban a szövegben, amelyet itten Kubában a kubai szervek, a kubai sajtó és én magam is megkaptunk.

Mindnyájunk előtt is Havannában ismert tény, hogy Hruscsov elvtársnak erről a leveléről sem a kubai kormány, sem az itteni szovjet nagykövet, Alekszejev elvtárs nem értesült előre, hanem mindnyájan a sajtóból, illetve a rádióból szereztünk arról tudomást.

Hruscsov elvtársnak ez a két levele Kennedyhez, tehát az október 27-i levél, amelyben a rakétafegyverek elvitelét a törökországi amerikai fegyverek visszavonásához, majd a 28-i levél, amelyben Kennedy ígéretét tudomásul veszi, s megígéri a rakétafegyverek azonnali leszerelését és eltávolítását mind a kubai vezetőkre, mind a kubai néptömegekre hidegzuhanyként hatott. Megbízható forrásból értesültem pl. a következő apró tényről: Ernesto Guevara, az iparügyi miniszter, az egyik legfőbb kubai vezető, október 27-én szombaton Pinar del Rio megyében tartózkodott és az ott felvonult katonai egységeket szemlélte. Közben érkezett hozzá az a hír, hogy a rádió Hruscsov elvtárs levelét ismerteti, amelyben vállalja a rakétafegyvereknek a kivonását, amennyiben az USA Törökországból kivonja hasonló fegyvereit. Dühösen földhöz csapta a sapkáját, és magán kívül ismételte, hogy ez micsoda hitszegés, hisz ő maga tárgyalt Moszkvában, és egészen másról volt szó. Teljesen hitelt érdemlőnek tartom azt az értesülésemet is, amely szerint Fidel Castro miniszterelnök is többé-kevésbé hasonlóan reagált. Teljesen összetörten mondta Dorticós köztársasági elnöknek, vegye át egy időre ő az ügyek vitelét, legalább egy hónapra vissza kell vonulnia ahhoz, hogy ki tudja heverni ezt a súlyos csapást, magánember akar addig lenni.

Másokkal együtt nekem is az a meggyőződésem, hogy talán sehol másutt az egész világon nem volt a széles néptömegekben a Szovjetunió és személyesen Hruscsov elvtárs iránt olyan szeretet, olyan lelkes tisztelet, mint amilyen itt Kubában volt tapasztalható, egészen múlt október 27-ig. 27-ről 28-ra, tehát 24 óra alatt azonban a tömeghangulat az egyik végletből a másikba csapott át. A tömérdek közül itt csak néhány jellemző jelenséget kívánok megemlíteni.

Egyes katonai egységekben a következőképpen fejezték ki véleményüket: mindegy, akárki jön, jönnek az amerikaiak, jönnek az oroszok, lőni fogunk, védekezni fogunk, akkor is, ha mind egy szálig elpusztulunk. Telefonon, levélben számosan fordultak a szovjet nagykövetséghez és kérdezték, most mi lesz, magukra hagyja őket a Szovjetunió, ki lesznek szolgáltatva az amerikaiaknak és így tovább. Az emberek az utcán, az autóbuszokban, de a különböző minisztériumokban a tisztviselők, akikkel beszéltünk, mind kétségbeesésüknek, magárahagyatottságuknak és elkeseredésüknek adtak hangot. Különböző szovjetellenes nézeteket lehetett hallani, mint például, hogy a Szovjetunió is csak nagyhatalom, mint az USA, s hatalmi politikát folytat, vagy, hogy Kubát csak az Egyesült Államokkal való viszályában az elintézés egyik eszközének használja fel, és így tovább. Számosan azon háborodtak fel, hogy a rakétafegyvereknek Kubából való kivonását törökországi amerikai fegyverek eltávolításával hozta kapcsolatba, azaz Kubát és Törökországot egyenlőségi jellel kötötte össze, és mint a Szovjetunió és az Egyesült Államok közötti alku tárgyait, vagy eszközeit használta. Többen kifogásolták, hogy nem a guantanamói amerikai bázisról, hanem Törökországról volt szó. Ezek a hangok és ezek a megjegyzések távolról sem korlátozódtak az utcán járókelőkre, vagy különböző hivatalok kisebb tisztviselőire, hanem alkalmam volt meggyőződni arról, hogy magában a kubai kormányon és a kubai párt országos vezetőségén belül is igen sokan egyik vagy másik idézett véleményen, és fordultak a Szovjetunióval kisebb, vagy nagyobb fokban szembe.

A kormánytagok és a párt országos vezetősége tagjainak, s természetesen igen gyakran alacsonyabb beosztásban lévő emberek részéről hallani lehetett olyan elkeseredett megjegyzéseket, hogy a Szovjetunió ezzel a lépésével egyszer s mindenkorra aláásta Kuba nemzetközi tekintélyét, lehetetlenné tette a latin-amerikai politikának a folytatását, sőt ezzel tulajdonképpen hosszú időre visszavetette a latin-amerikai forradalmak győzelmi esélyeit.

A Szovjetunióban való csalódás érzete egyrészt demoralizálta, másrészt pedig demobilizálta a kubai tömegeket. Ezekben a napokban a kubai sajtó és a kubai rádió ezt a tömeghangulatot tükrözte, és minthogy ez a tömeghangulat tulajdonképpen a vezetők között is megvolt, nem tudott azzal szembeszállni, hanem az állás nem foglalásával, a nem jól válogatott hírek és értesülések közlésével, fontos híreknek az elhallgatásával hozzájárult a zűrzavarnak, a keletkező szovjetellenes, nacionalista hangulatnak az okozásához.

Fidel Castro látva ezt az egyre élesebbé váló hangulatot, elhatározta, hogy rádió- és televíziós beszédben fog azokkal szembeszállni. Így került sor a november 1-i beszédre. Ezzel a beszéddel kapcsolatban az a véleményem, hogy szükségszerű volt és abban a formában, ahogy Fidel Castro elmondta, jó volt, és megtette a maga hatását. Ezzel azonban nem szeretném azt állítani, hogy minthogyha egyetértenék a beszédet megelőző napokban történtekkel, tehát azzal, ami a beszédet ilyen formában szükségessé tette, sem pedig azzal, ami a beszéd elhangzását követő hetek alatt magának a miniszterelnöknek a részéről is történt. Többen vitatják itten Kubában, kubaiak is, de elsősorban külföldiek, hogy szükséges volt-e, helyes volt-e, hogy Fidel Castro ebben a beszédében ország-világ előtt bejelentette, hogy a Szovjetunió és Kuba között nézeteltérés van. Szerintem a bejelentés szükséges volt, mert a tömeghangulat olyan volt, hogy ezeknek a nézeteltéréseknek a tagadása a hangulatot nem megszüntette, hanem fokozta volna. November 1-én Fidel Castro nem mondhatott volna többet és melegebb hangon a Szovjetunióról és a szovjet emberekről, mint amit mondott, mert többet és melegebb hangút abban a pillanatban az emberek nem fogadtak volna el. Hozzá kell ehhez azonban fűzni, hogy azok, akik ekkor Fidel Castrót a televízióban néztük, olyan benyomást szereztünk, hogy saját maga számára is bizonyos nehézséget jelentett az a kijelentés, hogy bízik a Szovjetunió kormányában, a Szovjetunió pártjában és a Szovjetunió politikai vezetésében. Volt olyan érzésünk, hogy nem egész meggyőződéséből mondta. Ezt nála különösképpen észre lehetett venni, mert ahhoz volt szokva, hogy rádióban, televízióban, vagy a különböző beszélgetésekben és beszédeiben mindig elmondja azt, ami a szívén van, akkor is, ha az nem politikus, vagy taktikus.

 

Beck János

nagykövet

 

Péter János külügyminiszter elvtársnak

B u d a p e s t

Jelzet: MNL OL XIX-J-1-j-TÜK-Kuba (1945-64) 11/f 009037/1962. - Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. - Eredeti, gépelt, aláírt példány. - A dokumentumot angol nyelven közölte Békés, Csaba-Kalmár, Melinda: Hungary and the Cuban Missile Crisis. Selected Documents. 1961-1963. Cold War International History Project, Bulletin, Issue 17/18, Fall 2012. 439-441.