Anasztaz I. Mikojan a KGST élén

A KGST központi Iroda 1949. januári létrehozása után a szervezet a gyors iparosítás érdekében a tagországok terveinek, műszaki fejlesztéseinek, termelésük egy részének, egymás közötti és a tőkés országokkal való kereskedelmük összehangolására törekedett. Sztálin és vezetőtársai a katonai logika szerint gondolkodtak: minden egyes tagország építse ki hadi-, azaz nehéziparát, ennek rendelje alá gazdaságpolitikáját. Kereskedelmét pedig két szempont szerint szervezze: csökkentse függőségét a tőkés országoktól, eközben növelje importját és exportját a KGST keretén belül és Kínával.

Mielőtt a beszámolókról és azok körülményeiről néhány mondatot megjegyeznék, emlékezzünk meg az erről az időszakról szóló első történeti vitáról. Berend T. Iván 1964-ben jelentette meg Gazdaságpolitika az első ötéves terv megindulásakor 1948-1950 című . Mondandójának lényege az volt, hogy a hibás magyar gazdaságpolitika nem 1951-től datálható, hanem már az 1949-től. Friss Istvánnak, e politika egyik bűnös alakítójának és a hatvanas években még mindig egyik meghatározó irányítójának ez persze nem tetszett, és bírálatot gyakorolt a könyv . A mi szempontunkból az érdekes most az, hogy Berend T. Iván nemcsak a belgazdasági környezetváltozásról, hanem a negyvenes évek nemzetközi együttműködési kísérletéről, a jugoszláv-bolgár tengelyen a kialakulás állapotában lévő vámunióról és gazdasági kooperációs kísérletről, illetve annak bukásáról is beszélt. Mondandójának lényege az volt, hogy több országban megjelent a későbbi KGST országok együttműködésének szándéka és nemcsak a kereskedelemben, hanem az ipari termelési kooperációban is szemben az autark modellel. Berend természetesen nemcsak Jugoszlávia kiközösítését ítélte el, de ennek nyomán az ilyen együttműködés is. Szerinte a KGST kapcsolatok kereskedelmi vonalra terelése ennek kárhoztatott eszköze volt. Friss István - aki 1949-ben az első magyar KGST képviselő volt, majd idehaza is pontosan tudta mi történik Moszkvában - cáfolta Berend T. Iván megállapítását. Így érvelt:

„Itt egyébként egy kis ténybeli tévedése is van. Azt írja [Berend T. Iván - F. I.], hogy az 1949-ben létrehozott Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa kezdetben elsősorban a külkereskedelem összehangolása és fejlesztése, műszaki tapasztalatok cseréje, szakemberképzés stb. formájában tevékenykedett. Ezzel szemben tevékenységének legelső szakaszában, első háromnegyed évében a KGST központi szervezetében éppen arra törekedtek, amiről Berend azt írja, hogy nem szerepelt tevékenységében: a szocialista országok iparosításának nemzetközi koordinálására. Csak amikor kitűnt, hogy ez az út az adott körülmények közt járhatatlan, akkor tértek át arra, hogy főként a külkereskedelem útján próbálják a szocialista országok iparosításának összehangolását elérni. Egyébként az újabb kísérlet a tervkoordinációra nem „közel másfél évtized múltán került napirendre", hanem már 1956-1958-ban. Jugoszláviának Bulgáriával és Albániával tervezett rendkívül szoros gazdasági együttműködési terve a Tájékoztató Iroda közleményét követő események nyomán természetesen tárgytalanná vált, és azzá vált Jugoszláviának más szocialista országokkal való együttműködése is. De aki ismeri azt a gazdag irodalmat, amely a szocialista országok nemzetközi együttműködésének nehézségeivel foglalkozik, az semmiképp sem tételezheti fel, hogy a többi szocialista ország közt egy már nagyon megérett nemzetközi együttműködési szükséglet kielégítése a Jugoszláviával való konfliktuson hiúsult

."

Berend T. Iván nem sokkal ez után válaszcikkben és hosszabb tanulmányban tért vissza a nemzetközi együttműködés és a KGST kérdésére. Ismételten bemutatta az 1940-es évek második fele vámuniós kísérleteinek alakulását, majd hozzá

: „Az is nyilvánvaló, hogy az 1949-1950-től mindenhol kiépülő, kötelező utasításokra alapozott gazdaságirányítási rendszer az egyes országokban, s a szocialista országok között nemzetközi kapcsolatokban olyan intézményes keretet teremtett, olyan „nemzetközi mechanizmust" hozott létre, amely határozottan akadályozta az egyes népgazdaságok integrált, összekapcsolt fejlesztését." Frissre hivatkozva jelentette ki, hogy a föderációs-vámuniós tervek Sztálin ellenállásán buktak meg. Kitartott azon álláspontja mellett, hogy nemcsak hiba volt ezeknek a megfojtása Moszkvából, de ezen a nyomon tovább haladva jóval egészségesebb gazdaságfejlődési pályát futhatott volna be a régió. A válaszcikkben már határozottabban fogalmazott: „Ha nem vetítjük vissza jelenünk gondjait, akkor kétségtelennek tűnik, hogy a történelmi jelentőségű kezdemények csírájában való elpusztulásában nem az együttműködés tényleges, akkor is fennálló nehézségei játszották a meghatározó szerepet, hanem igenis a jugoszláv konfliktus, illetve az azzal kapcsolatos politikai konzekvenciák." Friss erre csak azt tudta válaszolni, hogy nacionalista tendenciák akadályozták az együttműködést. Megjegyzem, hogy ennek épp az ellenkezője volt .

Friss pontosítása annyiban helytálló, hogy - mint láttuk - 1950 nyaráig a KGST apparátus valóban a termelési kooperáció megvalósítására törekedett. Abban azonban tévedett, hogy ezt önmaga kudarca miatt adta fel az Iroda. Nem, a háborús hisztéria állt a háttérben és így az sem igaz, hogy a külkereskedelmi együttműködés valamifajta termelési összhang kialakítását szolgálta volna. Nem, az az autark ipari szükségletek enyhítését szolgálta. Végül Friss tárgyi tévedésbe esett. A termelési és tervkoordináció nem 1956-tal, hanem 1953 után indult ismét útjára.

Ma már világos, hogy a tervutasításos rendszer némileg korszerűsített kereteiben 1953 után több évtized alatt sem sikerült a gazdasági kooperációt olyan szintre fejleszteni, hogy az - az energiagazdálkodás néhány területét leszámítva - számottevően segítette volna ezeknek a nemzetgazdaságoknak a modernizációját, szemben a piacgazdaság körülményei között létrejött Közös Piac vagy a multinacionális vállalatkonszernek történetével. A hatvanas évek derekán már sokan látták, hogy mást kell tenni. Meg is születtek 1966 körül azok a reformtervek, amelyek létrejöttéről és sorsáról korábbi dokumentumközlésemben

. Ebben az értelemben Berend T. Iván érvelése még illúziókra épült. Mégis ez a vita az első történészi szembenézés volt a kezdetek problematikájával, és ha nevek nélkül is, de felidézett egy akkor még nem ismert eseménysort, amit nevezhetünk akár „mikojani fordulatnak" is. Az adott körülmények között Berend T. Iván történészi érvekkel cáfolta a változásokkal szemben fellépők táborát, amelynek élén nemzetközi méretekben Románia állt, de idehaza is voltak olyan hívei, például Tallós György, aki a kereskedelem-technikai kérdésekben látta az előrelépés útját. Ezzel szemben Berend T. Iván a sztálini megoldás egészével szemben lépett fel. Ez magába foglalta az autark iparosítást, a kapcsolatok szűk mezsgyén való tartását és a moszkvai diktátumpolitika elutasítását. Kimondva kimondatlan a kelet-európai országok önállóságának és intenzív együttműködésének megteremtése mellett érvelt. Berend tanulmányában összekapcsolódott a desztálinizáció és a kidolgozás alatt álló nemzetközi reform gondolata. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy egyetértően hivatkozott e reform legkövetkezetesebb képviselőjének, Ausch Sándornak a Közgazdasági Szemlében nyilvánossághoz jutó álláspontjára. Berend T. Iván ezzel a KGST-reformerek táborához csatlakozott.

Ezen a napon történt január 28.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők