Anasztaz I. Mikojan a KGST élén

A KGST országok hadiipar-centrikus gazdaságpolitikájának átalakítására csak az 1953-as fordulat után került sor. Ez volt az alapja a külkereskedelemben meglévő KGST autarkia oldódásának is. Amíg a gazdaságpolitika nem fordult az egyoldalú iparcentrikusság felől a kiegyensúlyozott fejlesztés és az életszínvonal emelése felé, a külkereskedelemnek a hadiipar által diktált szükségleteket kellett kielégíteni. Ezért nem változtak a trendek 1953-ig annak ellenére, hogy 1951 őszén a szovjetek nagyszabású - jórészt propaganda célú - kampányba kezdtek a tőkés világgal való kereskedés fellendítése érdekében. 1951. október 27-28-án Koppenhágában létrejött egy 50 fős nemzetközi előkészítő bizottság, amelynek tagjai 30 országot fogtak át. A cél egy nemzetközi szabadkereskedelmi találkozó megszervezése volt. Az 1952. április 3-12-e között Moszkvában lezajlott eseményre 42 országból sikerült képviselőket verbuválni.

A nyugati országokkal folyó kereskedelem témája, a küszöbön álló moszkvai kereskedelmi értekezlet előtt, a KGST Iroda 1952. március 22-ei ülésén is terítékre került. A napirend pontosan nem az értekezlet előkészítése, hanem a nyugati országok diszkriminációs intézkedéseire adandó válasz volt. Az ülésre minden országnak tervet kellett előterjesztenie a témában. A vita ismét a csehszlovák elképzelés miatt robbant ki, amely két változatot is az asztalra tett. Most azonban fordított volt a helyzet. Az első változat az 1948-as négy milliárd rubellel szemben az 1952-1955-ös időszakra 2,4 milliárd, 1956-ra már csak 1,6 milliárd rubel volumenű forgalmat képzeltek el a fejlett világgal, ezen belül a gépek és a felszerelések részesedése 7-8%-ra esett volna vissza. További keletiesítést jelentett, hogy csökkenteni akarták a külkereskedelem nagyságrendjét is, miután azt túlzottnak tartották. A második variációban a nyugati kereskedelem volumenét évi 4,2 milliárd rubelben akarták rögzíteni. A csehszlovákok a KGST autonómia hatékonysága növelése érdekében a tábor nemzetközi kapcsolataival foglalkozó állandó bizottság felállítását is javasolták. Vitatták azt a magyar álláspontot, hogy az embargóval szemben nem szabad ellenintézkedéseket foganatosítani. A csehszlovák álláspont már azért is meglepő volt, mert a nemzetközi konferencia előkészítése érdekében 1952. február 15-ére Moszkvába rendelték a külkereskedelmi minisztereket ajánlategyeztetés érdekében, mégpedig úgy, hogy elvárták a korábbi esztendők erőteljes csökkenése okának, a diszkrimináció hatásának értékelését is.

A vitában a románok a magyarokkal értettek egyet, és nyomatékosították, hogy a nyugati kereskedelmi diszkrimináció megtorlására nincs szükség. A csehszlovákok magatartásával Mikojan sem értett egyet, aki pedig pontosan erre ösztönözte őket 1950-ben. Most a tőkés kereskedelmi forgalom 1948-as volumenének visszaállítását, esetleg emelését ajánlotta. Csehszlovákia szerinte ipari felszereléseket, sőt egész gyárakat szállíthat például Dél-Amerika, Ázsia kevéssé fejlett országaiba nyersanyag ellenében, de Ausztria felé is ki kellene használni a lehetőségeit. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a szocialista országok részesedése Csehszlovákia külkereskedelmében 1952-ben meghaladta a 71%-ot, 1953-ban ez tovább nőtt 78% fölé, 1954-ben közel 75%-on állt és 1955-ben csökkent 70%, majd 1956-ban 65%

. Mikojan egyébként a világkereskedelmi konferencia előestéjén a minden irányú nyugati nyitás pártjára állt. Bíztatta az országokat, hogy törekedjenek szerződések megkötésére a nyugati üzleti körök képviselőivel, hogy ne mondhassák, az egész értekezlet pusztán propaganda célokat szolgál. Szorgalmazta a román ásványolaj export bővítését is, persze magának is ellentmondóan a KGST partnerek igényeinek figyelembe vételével. A lengyel, bolgár, magyar kereskedelembővítő programot ennek megfelelően jónak ítélte. Végül is egyetértés alakult ki az irányvonalat illetően és abban is, hogy nem foganatosítanak megtorló intézkedéseket a diszkrimináció . 

Az előkészítés során a KGST országok teljesítették azt a feladatot, hogy egyöntetűen szorgalmazzák a tőkés világgal való kereskedelmi kapcsolatok fejlesztését, sőt, tegyenek ajánlatokat főként a nyugat-európai országoknak üzletkötésekre. Össze is jött egy nagyságrendben 30 milliárd rubeles ajánlatcsomag (ebben Kína is benne volt), amiből aztán néhány kisebb üzlet meg is valósult.

Ettől az időtől kezdve a tőkés országokkal való kereskedelem „tiltása" lekerült a napirendről.

Jól mutatta ezt a helyzetértékelést az SZKP 1952 októberében lezajlott XIX. kongresszusa. Mikojan október 9-én tartotta meg

. Sztálin „A szocializmus gazdasági problémái a Szovjetunióban" című művére hivatkozva az árutermelés fennmaradásáról, az életszínvonal, az ellátás fejlesztéséről beszélt, az árutermelő viszonyok, ezen belül a külkereskedelem jelentőségét emelte ki. Egyfelől a tőkés országokkal kölcsönös előnyökön alapuló külkereskedelem fejlesztése mellett érvelt. Persze az itt tapasztalt erőteljes csökkenés felelőseként az USA agresszív politikáját jelölte meg. Más, kölcsönös előnyökre építő országok mindig támogatásra találnak a Szovjetunióban - mondta. „Ennek ragyogó példája a Finnországgal folytatott kereskedelmünk." Másfelől hosszan taglalta a tervországokkal folytatott kereskedelem jelentőségét, amelynek a szovjet külkereskedelemből való részesedése 80%-ra rúgott. Sztálin tétele a két, egymástól különálló világpiacról természetesen érvényben maradt. Amíg a szocialista világpiacot segítő, addig a kapitalistát feszültségektől terhesnek kellett bemutatni, ahol az USA az európai országokat, Angliát és Franciaországot kiszorítja a világkereskedelemből, és függővé teszi Dél-Amerika államait. Ez egyet jelentett a szembenállás, a tábor szintű autarkia fenntartásával. Mindez azt mutatta, hogy a kelet-nyugat kereskedelmében megmaradt a szovjet politika kétarcúsága, áttörés nem történt.