Anasztaz I. Mikojan a KGST élén

A KGST központi Iroda 1949. januári létrehozása után a szervezet a gyors iparosítás érdekében a tagországok terveinek, műszaki fejlesztéseinek, termelésük egy részének, egymás közötti és a tőkés országokkal való kereskedelmük összehangolására törekedett. Sztálin és vezetőtársai a katonai logika szerint gondolkodtak: minden egyes tagország építse ki hadi-, azaz nehéziparát, ennek rendelje alá gazdaságpolitikáját. Kereskedelmét pedig két szempont szerint szervezze: csökkentse függőségét a tőkés országoktól, eközben növelje importját és exportját a KGST keretén belül és Kínával.

Visszatérve 1949-1950-hez, a magyar külkereskedelem-politika már korábban beállt a sztálini irányba, részben kényszerből, hiszen a Jugoszláviával való kereskedelmi kapcsolatok teljes felszámolása arra késztette, hogy a tervországokban helyezze el feleslegessé vált termékeit, illetve onnan kompenzálja a kieső importot. Megjegyzem, hogy ezzel megúszta a jóvátételi kötelezettségek további törlesztését is. Másrészt a magyar vezetők, jelesül Gerő Ernő sem látott mást szemellenzőjén keresztül, mint az iparosítás, a hadseregfejlesztés, a Nyugattól való elrugaszkodás és a szovjet, illetve KGST-kapcsolatok erősítését, miközben a tőkés világválság beköszöntét vizionálta.

A váltás már 1949. július 5-én az Államgazdasági Bizottság ülésén bekövetkezett, ahol a külkereskedelem orientációját a következőképp határozták meg: „Egyrészt általános politikai szempontból, másrészt a kezdődő és rövid időn belül nyíltan fellépő gazdasági válsággal kapcsolatban döntő módon meg kell növelni külkereskedelmünket a Szovjetunióval és a népi demokráciákkal. Ennek érdekében - foglalkozva többek között az 1928-1933-as gazdasági válság tapasztalataival - át kell vizsgálnunk összes külkereskedelmi terveinket, és részletesen, országonként ki kell dolgozni külkereskedelmünk továbbvitelének tervét: a tervországok vonalán a külkereskedelem kiszélesítésének lehetőségeit megvizsgálva, a tőkés országok vonalán pedig megvizsgálva azt, hogy milyen árucikkeknél és milyen viszonylatban kell felkészülnünk a közelgő válságra. Jelentősen fokozni kell külkereskedelmünket többek között a németországi szovjet zónával. A beruházási javakat gyártó iparágak azon kapacitását, amelyet a belföldi szükséglet nem köt le, a Szovjetunió és a népi demokráciák számára kell fenntartani: továbbá oda kell irányítani minden olyan exportárut - kölcsönösség alapján - ami a többi tervországokban deficites. Ezen a téren a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa működése kétségtelenül rövidesen eredményre fog vezetni. Emellett figyelembe véve a válság közeledését, a tőkés országokba szánt kiviteli mennyiségek eladását gyorsítani kell és a kapitalista országok körében a svájci frank és dollárért történő eladásainkat kell erőltetni."

Kidolgozandónak ítélték a tőkés országokkal kapcsolatos behozatali politikát, méghozzá egy várható áresésre számítva. Csökkentésre ítélték az árkiegyenlítéssel kapcsolatos kiadásokat, mert ez már 1949 első hónapjaiban 60 millió forintra emelkedett. Szűkítendőnek tekintették a behozatalt, bővítendőnek a kivitelt. Ezt a termelő vállalatok felé kiemelt politikai kérdésként kezelték és premizálást, valamint szigorúbb ellenőrzést és büntetést is kilátásba

. 1949. július 6-án az MDP KV Titkársága megerősítette az Államgazdasági Bizottság .

1950. május 10-én a Titkárság ismét napirendre tűzte a külkereskedelem kérdéseit. Az 1950-es terv 409 millió forint aktívummal számolt. A külkereskedelmi volumen tovább emelkedett, jelentősége a gazdaság egészében is növekedett, ennek megfelelően a Titkárság elé került anyag a terv teljesítését egyre fontosabb feladatként jelölte meg, mi több, még az év folyamán tovább akarta bővíteni a forgalmat a Szovjetunióval, a KGST országokkal, valamint meg kívánta indítani Kínával. Fokozni akarta a kivitelt a tőkés országok felé, ugyanakkor a lehetőségekhez képest szűkíteni az onnan származó behozatalt. A külkereskedelmi politika legfontosabb elveit a következőképp rögzítette:

„Külkereskedelmi forgalmunk további kiszélesítése a Szovjetunió és a népi demokratikus országok felé. Egységes árnívó kialakítása ezekben a viszonylatokban.

A hosszúlejáratú egyezmények rendszerének kiépítése, elsősorban a tervországok felé.

A tőkés országokkal kereskedelmi kapcsolatainkat fenntartjuk és szélesítjük, de nem kívánunk kereskedelmi kapcsolatok Jugoszláviával, Görögországgal és Spanyolországgal fenntartani.

Sem az eladásokat, sem a vásárlásokat nem koncentráljuk egy-egy tőkés piacra, hanem az áruk vételét és eladását igyekszünk különböző piacokra elosztani.

Kereskedelmi kapcsolatokat igyekszünk erősíteni olyan tengerentúli országokkal, ahol a nemzeti burzsoázia ellenállása mutatkozik a nagy imperialista országokkal szemben.

A számunkra nem feltétlenül szükséges jószágok behozatala elől az eddiginél is fokozottabb mértékben igyekszünk kitérni, ilyen árukat csak akkor veszünk fel a kontingenslistába, ha az elutasítás a számunkra fontos egyezmény létrejöttét

."

A koreai háború kitörését követően, 1950. augusztus 24-én zártkörű megbeszélésre került sor

. Ezen nemcsak részt vett a szabadságát idehaza töltő Karádi Gyula, de az írásos előterjesztést is ő készítette. A téma a kapitalista országoktól való függés csökkentésére vonatkozó javaslatok, illetve a „tervországokkal" való többéves külkereskedelmi megállapodások előkészítésének meggyorsítása volt. A megbeszélés valószínűleg a KGST Iroda elé terjesztendő magyar anyag kidolgozását, illetve véglegesítését szolgálta. A szöveg napirendre tűzést a nemzetközi helyzet éleződésével, vagyis a háborús helyzetre való felkészüléssel és a tőkés diszkriminációs intézkedések erősödésével indította, és indokolta Karádi. A nagy háborús felvásárlások szerinte tovább nehezítik egyes árucikkek beszerzését. Az intézkedéseknél első helyre az ötéves terv felülvizsgálata került abból a szempontból, hogy azon iparágak fejlesztése sorolódjon előre, amelyeknek van hazai nyersanyag bázisa, vagy megteremthető, illetve Magyarország csökkentse, vagy szüntesse meg a kizárólag kapitalista piacon eladható termékek gyártását. A második helyre a deficites cikkek felhasználásában a fokozott takarékosságot tette. A külkereskedelem elsődleges feladata a deficites cikkek tervországokból való beszerzésének erőltetése legyen. Növelte volna a javaslatcsomag a külkereskedelem tervszerűségét, ez egyet jelentett azzal, hogy a megállapodásokban nőnie kell a kötelező kontingensek arányának, és rögzíteni kell az árakat. A legfontosabbnak azonban a többéves kereskedelmi megállapodások tető alá hozását tekintette Karádi Gyula. A megállapodások minél nagyobb területen minél több termékre terjedjenek ki és a kooperációs lehetőségeket is vegyék figyelembe. Miután az ilyen megállapodások komoly előkészítést követelnek, ezért Karádi azt javasolta, hogy előkészítő bizottság jöjjön létre a külgazdasággal felső szinten foglalkozó szervezetek, a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Titkársága, a minisztériumok, és az Országos Tervhivatal részvételével. A megállapodásokat évente felül kell vizsgálni, és ha lehet, bővíteni kell őket.

Az értekezlet résztvevői nagyon sok mindent elfogadtak az előterjesztés javaslatai közül. Megállapodtak abban, hogy meg kell állítani a tőkés világtól való függőséget, a csökkentés érdekében felül kell vizsgálni az ötéves tervet, takarékossági intézkedéseket kell bevezetni, és importpótló

felhasználására kell törekedni. További erőfeszítéseket kell tenni a tervországokkal való kereskedelem kiszélesítésére, tartós és egységes árakat kell elérni, és a külkereskedelemben rendszeres, és közvetlen kapcsolatot kell kialakítani. Gyorsítani kell a hosszú lejáratú, azaz többéves megállapodások megkötését. Ennek érdekében előkészítő bizottságot kell létrehozni. Ebben szerepet kell kapnia a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Titkárságának, a Külkereskedelmi Minisztériumnak és az Országos Tervhivatalnak. A legfontosabbnak a szovjetekkel való többéves megállapodás megkötését ítélték, itt az 1951. január 1-jei életbe lépést célozták meg. Ezzel párhuzamosan induljon tárgyalás csehszlovákokkal és a németekkel, illetve a lengyelekkel, utóbbinál a korábbi megállapodás kibővítéséről. A forgalmat viszonylag magasnak ítélték, azt akarták elérni, hogy a kivitel ne haladja meg a nemzeti jövedelem 7%-át.

Még a KGST irodaülés előtt, 1950. október 4-én került a Titkárság elé egy külkereskedelmi anyag, ami súlyos feszültségekre mutatott rá. A forgalom növekedését sikerült elérni, de a behozatal az előzetes elképzelések felett, a kivitel azok alatt teljesült. Aktívum helyett az év első nyolc hónapjában 272 millió forint passzívum, tőkés relációban 330 millió forint passzívum keletkezett. A kiviteli bajok okai között a termelés mennyiségi és minőségi hiányosságait (gyártási kapacitás és áruhiány), valamint a külkereskedelmi vállalatok tehetetlenségét említették, aminek következtében egyre növekedtek az eladatlan készletek. A behozatalnál egyelőre előbbre sorolták az

a devizahiánynál. A helyzetet a testület a már megszokott módon igyekezett kezelni: csökkenteni kívánta a tőkés, növelni a tervországokból való behozatalt, és növelni akarta a tőkés országok felé a kivitelt.

A második dokumentumból kiderül, hogy erről az anyagról és a Titkárság üléséről Karádi nem értesült.

Ezt követően került sor a KGST Iroda október 13-ai ülésére, amelyről Karádi Gyula az itt közölt jelentésben számolt be Friss Istvánnak. (Lásd az 1. számú dokumentumot!) A koreográfia szerint a tagországok kihasználták az alkalmat, hogy kifogásaikat, sérelmeiket a napirenden szereplő országgal szemben megfogalmazzák. Jelen esetben ezt a szerepet a román delegátus játszotta el. Ami meglepő és megnyugtató volt, az Mikojan fellépése a magyarok védelmében. Különösen annak volt jelentősége, amit a tőkés kapcsolatok leépítésével szemben mondott, s ami a szovjet vezetés álláspontját tükrözte a világkereskedelmi politikában. Ez általában a kapcsolatok fenntartása mellett volt, ugyanakkor konkrét kérdésekben azok politikai hasznának mérlegelése alapján ítélte meg a bővítő, szűkítő vagy épp az elszigetelő gyakorlatot. Ahol a tőkés nagyhatalmak, elsősorban az Amerikai Egyesült Államok pozíciójának gyengítésére volt lehetőség, ott kereskedelmi befolyása erősítésére törekedett Moszkva. Ilyen példaként említette a Finnországgal való bővülő viszonyt.

Október 25-én Csehszlovákiával folytatódott a beszámolók és az e feletti viták sora. (Lásd a 2. és a 3. számú dokumentumot!) A vita alaphangja ellentéte volt a Magyarországgal kapcsolatos ülés hangütésének. Csehszlovákia ekkor még jelentősnek mondható tőkés kapcsolatokkal rendelkezett, de terveiben már ezek leépítése szerepelt, ami nem hatotta meg a tagországok nagy részét és igényeik kielégítését, vagyis a csehszlovák külkereskedelem áthangolását követelték. Ezzel egyetértett Mikojan is, az ő hozzászólása azonban minőségében más volt, mint a kisebb tagországoké. Mikojan mélyreható információkkal rendelkezett Csehszlovákia gazdaságáról, így nem egyszerűen a külkereskedelmi orientáció megváltoztatását, hanem belgazdasági fordulatot, a kettősen autark gazdaságpolitikára való áttérést igényelte az országtól. Egyfelől a nyersanyag- és alapanyag-termelés felfuttatását, a fogyasztás visszafogását, másfelől ő is a KGST külkereskedelmi igények kielégítését szorgalmazta. Mikojan most kifejezetten a sztálini felfogással megegyező stratégiát képviselte a katonai követelmények említése nélkül. A csehek elevenébe vágott ezek közül a nyugati határ közelében osztrák és nyugat-német kölcsönnel tervezett erőmű, amelynek megépítésével szemben egyértelműen állást foglalt. Ugyanakkor jelezte, hogy a Szovjetunióval létrejött hosszú távú megállapodás előnyei ellensúlyozzák Csehszlovákia veszteségeit.

Mint a jegyzőkönyvből kiderül, Karádi természetesen felfogta, hogy Mikojan véleménye a többi országnak is szól, a szovjet vezetők információs monopóliumukat, gazdasági potenciáljukat a többéves kereskedelmi megállapodásokon keresztül érvényesíteni akarják, az alkukra ezeken a kereteken belül van lehetőség, a nyugati tőkés kapcsolatok részleges leépítése, az egymás felé fordulás általános követelménnyé vált.

1951 elejétől a munka mindinkább a kereskedelmi egyeztetések felé fordult. Egymás után számoltak be az országok külkapcsolataikról: Románia, majd Bulgária. 1951. március 23-án Mikojan jelenlétében került sor az NDK beszámoltatására. Kereskedelmi forgalmuk a tagországokkal így alakult: az összforgalomban 1948-ban 47%, 1949-ben 55%, 1950-ben 68,7% volt. A beterjesztett terv szerint 1951-re ez 82,5%-ra ment volna fel! A vita éles volt, de Mikojan megvédte a németeket. Tombolt az autarkiára való törekvés. Mindennek a tetőpontja az 1951. május 25-ei irodaülés volt, ahol a delegátusok értékelték a befelé fordulás „eredményeit." Mikojan rendkívül elégedett volt a kapcsolatok 28-30 százalékos növekedését látva, sőt további emelkedést prognosztizált. A Szovjetunió részéről jelentős közszükségleti cikkimportot ígért. Ugyan látta a krónikussá váló szállítási lemaradásokat, de ezt technikai, fegyelmi problémának tekintette. Látta a kielégítetlen igényeket, de ezt a növekedés gyermekbetegségének vélte. Nem sejtette, ami néhány év múlva nyilvánvalóvá lett, hogy sem a többoldalú klíring, sem a szállítási lemaradások, sem az energia gondok, sem a kiemelt területnek tekintett golyóscsapágy szükséglet megoldása nem valósul meg. A bajok csak halmozódni fognak.

Ezen a napon történt január 28.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők