Anasztaz I. Mikojan a KGST élén

A KGST központi Iroda 1949. januári létrehozása után a szervezet a gyors iparosítás érdekében a tagországok terveinek, műszaki fejlesztéseinek, termelésük egy részének, egymás közötti és a tőkés országokkal való kereskedelmük összehangolására törekedett. Sztálin és vezetőtársai a katonai logika szerint gondolkodtak: minden egyes tagország építse ki hadi-, azaz nehéziparát, ennek rendelje alá gazdaságpolitikáját. Kereskedelmét pedig két szempont szerint szervezze: csökkentse függőségét a tőkés országoktól, eközben növelje importját és exportját a KGST keretén belül és Kínával.

A KGST országok hadiipar-centrikus gazdaságpolitikájának átalakítására csak az 1953-as fordulat után került sor. Ez volt az alapja a külkereskedelemben meglévő KGST autarkia oldódásának is. Amíg a gazdaságpolitika nem fordult az egyoldalú iparcentrikusság felől a kiegyensúlyozott fejlesztés és az életszínvonal emelése felé, a külkereskedelemnek a hadiipar által diktált szükségleteket kellett kielégíteni. Ezért nem változtak a trendek 1953-ig annak ellenére, hogy 1951 őszén a szovjetek nagyszabású - jórészt propaganda célú - kampányba kezdtek a tőkés világgal való kereskedés fellendítése érdekében. 1951. október 27-28-án Koppenhágában létrejött egy 50 fős nemzetközi előkészítő bizottság, amelynek tagjai 30 országot fogtak át. A cél egy nemzetközi szabadkereskedelmi találkozó megszervezése volt. Az 1952. április 3-12-e között Moszkvában lezajlott eseményre 42 országból sikerült képviselőket verbuválni.

A nyugati országokkal folyó kereskedelem témája, a küszöbön álló moszkvai kereskedelmi értekezlet előtt, a KGST Iroda 1952. március 22-ei ülésén is terítékre került. A napirend pontosan nem az értekezlet előkészítése, hanem a nyugati országok diszkriminációs intézkedéseire adandó válasz volt. Az ülésre minden országnak tervet kellett előterjesztenie a témában. A vita ismét a csehszlovák elképzelés miatt robbant ki, amely két változatot is az asztalra tett. Most azonban fordított volt a helyzet. Az első változat az 1948-as négy milliárd rubellel szemben az 1952-1955-ös időszakra 2,4 milliárd, 1956-ra már csak 1,6 milliárd rubel volumenű forgalmat képzeltek el a fejlett világgal, ezen belül a gépek és a felszerelések részesedése 7-8%-ra esett volna vissza. További keletiesítést jelentett, hogy csökkenteni akarták a külkereskedelem nagyságrendjét is, miután azt túlzottnak tartották. A második variációban a nyugati kereskedelem volumenét évi 4,2 milliárd rubelben akarták rögzíteni. A csehszlovákok a KGST autonómia hatékonysága növelése érdekében a tábor nemzetközi kapcsolataival foglalkozó állandó bizottság felállítását is javasolták. Vitatták azt a magyar álláspontot, hogy az embargóval szemben nem szabad ellenintézkedéseket foganatosítani. A csehszlovák álláspont már azért is meglepő volt, mert a nemzetközi konferencia előkészítése érdekében 1952. február 15-ére Moszkvába rendelték a külkereskedelmi minisztereket ajánlategyeztetés érdekében, mégpedig úgy, hogy elvárták a korábbi esztendők erőteljes csökkenése okának, a diszkrimináció hatásának értékelését is.

A vitában a románok a magyarokkal értettek egyet, és nyomatékosították, hogy a nyugati kereskedelmi diszkrimináció megtorlására nincs szükség. A csehszlovákok magatartásával Mikojan sem értett egyet, aki pedig pontosan erre ösztönözte őket 1950-ben. Most a tőkés kereskedelmi forgalom 1948-as volumenének visszaállítását, esetleg emelését ajánlotta. Csehszlovákia szerinte ipari felszereléseket, sőt egész gyárakat szállíthat például Dél-Amerika, Ázsia kevéssé fejlett országaiba nyersanyag ellenében, de Ausztria felé is ki kellene használni a lehetőségeit. Közbevetőleg jegyzem meg, hogy a szocialista országok részesedése Csehszlovákia külkereskedelmében 1952-ben meghaladta a 71%-ot, 1953-ban ez tovább nőtt 78% fölé, 1954-ben közel 75%-on állt és 1955-ben csökkent 70%, majd 1956-ban 65%

. Mikojan egyébként a világkereskedelmi konferencia előestéjén a minden irányú nyugati nyitás pártjára állt. Bíztatta az országokat, hogy törekedjenek szerződések megkötésére a nyugati üzleti körök képviselőivel, hogy ne mondhassák, az egész értekezlet pusztán propaganda célokat szolgál. Szorgalmazta a román ásványolaj export bővítését is, persze magának is ellentmondóan a KGST partnerek igényeinek figyelembe vételével. A lengyel, bolgár, magyar kereskedelembővítő programot ennek megfelelően jónak ítélte. Végül is egyetértés alakult ki az irányvonalat illetően és abban is, hogy nem foganatosítanak megtorló intézkedéseket a diszkrimináció

Az előkészítés során a KGST országok teljesítették azt a feladatot, hogy egyöntetűen szorgalmazzák a tőkés világgal való kereskedelmi kapcsolatok fejlesztését, sőt, tegyenek ajánlatokat főként a nyugat-európai országoknak üzletkötésekre. Össze is jött egy nagyságrendben 30 milliárd rubeles ajánlatcsomag (ebben Kína is benne volt), amiből aztán néhány kisebb üzlet meg is valósult.

Ettől az időtől kezdve a tőkés országokkal való kereskedelem „tiltása" lekerült a napirendről.

Jól mutatta ezt a helyzetértékelést az SZKP 1952 októberében lezajlott XIX. kongresszusa. Mikojan október 9-én tartotta meg

. Sztálin „A szocializmus gazdasági problémái a Szovjetunióban" című művére hivatkozva az árutermelés fennmaradásáról, az életszínvonal, az ellátás fejlesztéséről beszélt, az árutermelő viszonyok, ezen belül a külkereskedelem jelentőségét emelte ki. Egyfelől a tőkés országokkal kölcsönös előnyökön alapuló külkereskedelem fejlesztése mellett érvelt. Persze az itt tapasztalt erőteljes csökkenés felelőseként az USA agresszív politikáját jelölte meg. Más, kölcsönös előnyökre építő országok mindig támogatásra találnak a Szovjetunióban - mondta. „Ennek ragyogó példája a Finnországgal folytatott kereskedelmünk." Másfelől hosszan taglalta a tervországokkal folytatott kereskedelem jelentőségét, amelynek a szovjet külkereskedelemből való részesedése 80%-ra rúgott. Sztálin tétele a két, egymástól különálló világpiacról természetesen érvényben maradt. Amíg a szocialista világpiacot segítő, addig a kapitalistát feszültségektől terhesnek kellett bemutatni, ahol az USA az európai országokat, Angliát és Franciaországot kiszorítja a világkereskedelemből, és függővé teszi Dél-Amerika államait. Ez egyet jelentett a szembenállás, a tábor szintű autarkia fenntartásával. Mindez azt mutatta, hogy a kelet-nyugat kereskedelmében megmaradt a szovjet politika kétarcúsága, áttörés nem történt.

Ezen a napon történt január 28.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők