Utójáték

 

1967 első negyedében a magyar javaslat végleges formát öltött, és a politikai vezetés úgy döntött, hogy alacsony szinten véleményezésre 

 a KGST-országoknak. Az elgondolás készítői az anyagot reform értékűnek tekintették. Egyik legfontosabb eleme a tervezés átalakítása volt. Eszerint a közös tervezésnek ki kell térnie fejlesztési koncepciókra, a beruházási elképzelésekre, a kötelező kontingensek vállalatok közötti megállapodásokkal való lazítására. Foglalkozott a hitelrendszer fejlesztésével, a reális kamatok megállapításával, a világpiaci árakhoz való szorosabb igazodással. Multilaterális elszámolási rendszert sürgetett, perspektívában felvetette a rubel és más valuták konvertibilitását. Célul tűzte a gyártásszakosítás, a kooperáció gyártmánycsoportonkénti ténylegessé tételét. Fontosnak tekintette a gazdálkodó egységek közvetlen kapcsolatának megteremtését, számukra a piackutatás (termékbemutatók), vevőszolgálatok, szervízrendszerek kiépítésének lehetővé tételét, vagyis a KGST országhatárok piaci típusú, részleges megnyitását, egyben a közös lehetőségek keresését a tőkés piacokon.

A visszhang vegyes volt, természetesen a románokkal való együttműködés kilátástalansága nem lepett meg senkit, a lengyelek és csehszlovákok sok kérdésben nyitott álláspontja még akkor is bizakodással töltötte el a magyar szakértőket, amikor Inozemcev, a szovjet tervhivatal nemzetközi főosztályvezetője a szovjet reformokat illetően a központi tervezés erősítéséről, a vállalati szint megkötéséről beszélt. A tervezési, pénzügyi elgondolásokat azonban 

 el. 1967. december 10-én szovjet információból , hogy a lengyelek is átfogó javaslattal készülnek, így a magyar tárgyalódelegáció legfelső szintű jóváhagyással két napra rá a KGST budapesti ülésszakán hivatalosan felvetette a szervezet reformjának szükségességét és a reform területeit.

1968 elején intenzív munka kezdődött a nemzetközi gazdasági együttműködésben való részvétel gazdaságpolitikai irányelveinek kidolgozása érdekében, ami a reform nemzetközi vonatkozásainak továbbgondolása mellett érintette a szocialista országok közötti kapcsolatok kérdését is. 1968 márciusára hét munkacsoport állt fel, amely a következő témák kidolgozását vállalta: a gazdasági növekedés és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok összefüggése (Bognár József vezetésével), a külkereskedelmi forgalom cserearányainak és áruszerkezetének jellegzetességei a különböző devizaövezetekben (Karádi Gyula vezetésével), a nemzetközi hitel szerepe a gazdasági növekedésben (Vályi Péter vezetésével), a szellemi termékek cseréjének feltételei (Ajtai Miklós vezetésével), a szocialista gazdaságok együttműködésében rejlő lehetőségek (Csikós Nagy Béla vezetésével), a nemzetközi gazdasági szervezetekkel való kapcsolatból adódó lehetőségek (Szalai Béla vezetésével), a legfejlettebb országok kereskedelempolitikájának elemzése (Vajda Imre vezetésével). Az így kialakított és többször vitatott nagyszabású koncepció 

 a korábbi szándékokat.

A KGST integrációjára vonatkozó javaslatot a lengyel fél 1968. április 3-án 

 nem hivatalos formában. A Gazdaságpolitikai Bizottság erre villámgyorsan reagált és április 17-én nemcsak ezt, de a magyar álláspontot megalapozó előterjesztéseket is . Megerősödött az az álláspont, hogy önálló magyar javaslat kidolgozására van szükség. Alapelvként fogadta el a bizottság, hogy nem politikai, avagy gazdaságpolitikai integrációról van szó. Az önálló nemzeti politika, a nemzeti valuta, tervezés, a költségvetés nem érinthető, vagyis az országok gazdasági szuverenitása nem kérdőjelezhető meg. Maga a KGST ennek megfelelően nem lehet az integráció alanya, ugyan fennmaradhat és továbbra is terepét képezheti a gazdaságpolitikai egyeztetéseknek, de az integrációnak a gazdaság reálvilágában kell végbemennie, vagyis a piaci integrációban gondolkodott, amelyben fontos volt a vállalati szintű együttműködés lehetőségeinek szélesítése, az önállóság erősítése, az érdekeltség megteremtése. A lengyel elképzeléssel szemben elsődlegesnek tekintették a valutareformot, a hitelfeltételek megváltoztatását, ilyen típusú közös bank létrehozását, az árak szabályozását, az áruforgalom liberalizálását illetve a protekcionizmust, a közös vámszabályok megalkotását. A protekcionista vámunióba a Szovjetunió részvételét is beleértették, sőt Ausztria és Finnország esetleges csatlakozásával is számoltak. Megvizsgálandónak ítélték a forint konvertibilissé tételét. Lehetségesnek tartották azt, hogy eleinte csak néhány ország csatlakozzon a „piacibb" integrációhoz.

A magyar javaslat öt nap múlva a bizottság asztalán volt. Az előterjesztést olyan szakemberek jegyezték, mint Csikós-Nagy Béla, Baczoni Jenő, Szita János, Fekete János, Sulyok Béla és Káplár József. Ezen az ülésen megállapodtak abban, hogy az integráció annyit jelent, hogy a benne résztvevő országok gazdasági erőforrásaik egy részét közös célokra fordítják. Ezen belül első helyen szerepelt egy aktív, védelmet nyújtó vámrendszer, miközben a tagállamok közötti vámkorlátok megszűnnének. A második megállapítás a közös valuta volt, a nemzeti valuták terén pedig reális és összehangolt valuta-árfolyamokat képzeltek. Közös pénzalap képzése ugyancsak szerepelt az elgondolások között. Az egésznek a tőkés országokkal szembeni versenyképességet növelő hatására hívták fel a figyelmet. Az integrációba be nem kapcsolódó szocialista és fejlődő országok számára kedvezményeket helyeztek kilátásba. A bizottság újra hangsúlyozta, hogy gazdaságpolitikai kérdésekben, például a fogyasztás és a felhalmozás belső arányában nincs integráció. A tervek kölcsönös figyelembe vétele persze lehetséges.

A lengyel javaslatot ugyan egy nemzetközi tárgyalás alapjául elfogadhatónak ítélték, de csak abban az esetben, ha más tervezet nem készül. Ha valamely más ország is javaslatot nyújt be, akkor az önálló magyar elképzelésnek is szerepelnie kell ezek között. Ami az időrendi ütemezést illeti, a folyamatnak a hetvenes években végbe kell menni, így az alapmegállapodást 1969-1970-ben ki kell dolgozni, és alá kell írni.

Ezt követően Vályi Péter pénzügyminiszter vezetésével 

 kezdtek a témában a lengyel féllel. Hamarosan azonban a csehszlovákok is bejelentkeztek önálló javaslattal, majd követték őket a többiek. 1968 ősze a kölcsönös egyeztetésekkel telt el. A három reformország legalább annyit elért, hogy javaslataik - amelyek azért fontos kérdésekben eltértek egymásról - legfelső szinten napirendre kerüljenek. A Szovjetunió egyelőre nem foglalt állást. Az MSZMP 1969. január 22-én Nyers Rezső politikai akadémiai előadásával  a magyar álláspontot. A nyugati sajtóvisszhang nem maradt el. A magyarok szocialista Közös Piacot akarnak - hozták a lapok odaát és Jugoszláviában.

Végül is a KGST legmagasabb szintű értekezletére csak 1969. április 23-26-a között került sor. A csúcson hosszas tárgyalások eredményeként egyhangú határozatot fogadtak el a részvevők. A Politikai Bizottság 1969. május 6-án 

 a döntés eredményeit és kudarcait. Magyar szempontból a legfontosabb eredménynek azt tekintették, hogy politikai jóváhagyást kapott az integrációra irányuló program kollektív kidolgozása, mégpedig úgy, hogy elvileg olyan intézkedések is életbe léptethetők lettek, amelyekben nem minden ország vesz részt. A kapuk nyílni látszottak. Az ezt követő egy év, azonban megmutatta, hogy nincs esély sem az áttörésre, sem a kis lépések taktikájára.

1970. május 12-14. sor került a KGST XXIV. ülésszakára. Ekkorra Lengyelország és Csehszlovákia is elállt eredeti elképzeléseitől. Mi tartottunk ki legtovább. A magyar fél persze magára maradt. Fock Jenő keserűen 

 Alekszej Koszigin szovjet miniszterelnök pökhendi magatartásáról és megaláztatásairól az MSZMP Politikai Bizottsága előtt. Örökre lezárult a KGST „reformkorszaka".