Pesthidegkút lovai és a szovjet Vörös Hadsereg

„Az orosz megszállást megelőzően (kettő) 2 drb lovam volt [...]. Az orosz katonaság mind a kettő lovamat elvette és elvitte. Községházán annak idején azt a felvilágosítást kaptam, hogy menjek el a lómészároshoz, és ott válasszak magamnak lovat - ha egyáltalán van olyan, amelyet érdemes gyógyítani. Kettő heti utánjárás után a Bő[h]le András mészárosnál találtam ezt a lovat. Éppen le akarták vágni. Kértem az ott lévőket [...] adják nekem ezt a lovat. Bő[h]le mészárosnál jelen lévő segédek örömmel adták oda, s a következőket mondották, vigye csak ezt a gennyes gamot."

Bevezető

Dokumentum-válogatásunk Pesthidegkút község sorsdöntő hónapjait öleli fel, amikor a második világháború befejeződésekor, a szovjet csapatok kivonulása után az élet újra kezdése, indítása, a megmaradás volt a tét.

A budai hegyektől körülölelt Pesthidegkút 1944 karácsonyáig nem szenvedett közvetlenül a háborús pusztítástól, a bombázások okozta károktól. A Vörös Hadsereg csapatai 1944. december 25-én vonultak be a faluba, s ettől kezdve a civil lakosság életét a Budapest ostromára készülő szovjet hadsereg érdekei alá

. A faluban állomásozó csapatok parancsnoka egyik első rendelkezésével a helyi gazdák lovait Lesántult, beteg, kimerült állatait egyszerűen lecseréltette az egészséges állatokkal. Az ostrom után pedig az a gyakorlat alakult ki, hogy a lovakat szabályosan kiállított járlat-levéllel hosszabb időre kiadták a gazdáknak munkára. A saját lovuktól (lovaiktól) megfosztott helyiek kénytelen voltak élni a lehetőséggel, de előbb meg kellett gyógyítaniuk, fel kellett táplálniuk, majd pihentetniük kellett az állatokat. Eladni, mint a szovjet hadsereg tulajdonát, nem volt szabad, jóllehet a dokumentumok tanúsága szerint a Vörös Hadsereg nemcsak orosz, hanem magyar lovakat is hozott magával. Előfordult, hogy amikor az állat munkára alkalmassá vált, a helyi parancsnok egyszerűen visszavette vagy másnak adta tovább az addigra már

 

 Pesthidegkút legrégebbi utcája a '40-es évek elején

 A lóra pedig egyre inkább szükség volt az élet minden területén, s ezért, meg a tisztázandó tulajdonjogok végett, a Nemzeti Bizottság május közepén megtiltotta a faluból a lókivitelt. (Lásd a 6/b. dokumentumot!). A szántás, a betakarítási munka, a helyi fuvarozás mellett a bizottság hidegkúti gazdákat indított vidékre, hogy a fenyegető éhínség elé néző lakosság számára élelmiszert szerezzenek (Lásd a 6/c. dokumentumot!). A szomszédos Nagykovácsi nemzeti bizottságától is - sikertelenül - megpróbált segítséget kérni, hogy terményeiket szállítani tudják. Szükség volt a lovakra akkor is, amikor a falut elhagyó szovjet csapatok parancsnoka fuvarozásra - leginkább sebesültek szállítására - rendelte ki a község férfi lakosságának egy részét. Napokig, hetekig voltak távol otthonuktól, majd megérkeztek ló és szekér nélkül, mert útközben elvették, elkobozták tőlük, hiába kaptak megfelelő - orosz nyelvre lefordított - kísérő iratokat. (Lásd az 1/a., b., c., d. dokumentumot!)

A szovjet csapatok kivonulása után az élet visszatérni látszott a normális kerékvágásba, ekkor azonban jelentkeztek igényeikkel a különböző fővárosi hivatalok, minisztériumok, társadalmi szervek, pártok (Lásd a 3/a., b., c., d. dokumentumot!). Lovat és kocsit kértek saját, jól megindokolt szükségletükre. Az igényeket a Nemzeti Bizottság ekkor már a helyi volksbundistáktól elkobzott lovakkal

, bár a pénzügyminisztérium ilyen értelmű, kifejezetten az „ország érdekeit veszélyeztető nemzetellenes magatartást" tanúsítottak lovaira vonatkozó megkeresését elutasította a helyi testület. (Lásd a 2/a. és b. dokumentumot!) Berán Antal, a Nemzeti Bizottság elnöke, kínosan ügyelt arra, hogy a pártok közötti ló-elosztás „paritásos" legyen, hogy minden pártnak jusson egy-egy ló. Ki kellett elégíteni a helyi lakosok igényét is: az orvosét (Lásd a 4/a. dokumentumot!), a mészárosét (Lásd a 4/d. dokumentumot!), a temetkezési vállalkozóét (Lásd a 4/e. dokumentumot!), a kútmesterét (Lásd a 4/f. dokumentumot!), de más lakosokét is (Lásd a 4/c. dokumentumot!), A lóhiány miatt azonban többségük kérvényét elutasították. A források e csoportján belül különösen megrázó özvegy Stach Józsefné fuvaros kérvénye, akinek mindkét lovát elvették az oroszok, majd nagy nehezen szerzett a mészárostól egy levágásra ítélt beteg lovat. Miután meggyógyította, a községnek dolgozott vele, ekkor azonban a helyi rendőrparancsnok elvette, és átadta egy solymári személynek, aki magának követelte a lovat. A forrásokból sajnos nem deríthető ki, hogy kérelme alapján sikerült-e az állatot visszaszereznie. (Lásd a 4/b. dokumentumot!)

 

 Pesthidegkúti utcarészlet az '50-es években

A források külön csoportját képezik a helyi Közellátási Hivatal ügyei. A hivatalnak ugyan voltak lovai, de az első időszakban nem kaptak szekeret hozzájuk, így a szállítás meglehetősen nehézkes volt. (Lásd az 5/b. dokumentumot!) Mindezt tetézték a lovak betegségei, ezért egyiküket, amelyik „inkább táncol és rúg és fél szemére vak, fazonja gebe benyomását kelti", bikára vagy tehénre kívánták kicserélni. (Lásd az 5/c. dokumentumot!) A források azt sejtetik, hogy a hivatal sem kapta meg mindig a neki járó lovakat, s Pesthidegkúti Nemzeti Bizottságnak is segíteni kellett abban, hogy két lovát a szekérrel együtt visszakapja a rendőrségtől. (Lásd az 5/a. és d. dokumentumot!)

A juttatott állatok számos esetben okoztak további bonyodalmakat, amelyek elsimítása, megoldása nem kis erőfeszítésébe került a Pesthidegkúti Nemzeti Bizottságnak. Előfordult a juttatott állat elkobzása is, amennyiben nem bántak vele megfelelően, azaz a gazda nem vigyázott a „nemzeti vagyon"-ra. (Lásd az 5/a. dokumentumot!) A „lóhiány" Pesthidegkúton csak 1946-ban, a kitelepítés után mérséklődött, midőn a kitelepítettek elkobzott állatállománya is a Nemzeti Bizottság rendelkezésére állt.

 

Pesthidegkúti utcarészlet az általános iskolával az '50-es évek elején

Az iratok lelőhelye:

Budapest Főváros Levéltára. V. Megyei városok és községek. 708. c. Pesthidegkút nagyközség iratai. Általános közigazgatási iratok. 1875-1949.

Budapest Főváros Levéltára. XVII. 38. Néphatalmi és különleges feladatokra alakult bizottságok. Pesthidegkúti Nemzeti Bizottság iratai 1945-1949

Ezen a napon történt április 13.

1913

I. Ferenc József császár és magyar király „legkegyelmesebben” szen-tesítette a Lex Gerendayt, az Országos Testnevelési Alapról szóló tör-...Tovább

1941

A Szovjetunió megnemtámadási egyezményt köt a Japán Birodalommal. Ezzel a SZU biztosította – a japán követ véleménye szerint – legalább 18...Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Rákosi- és Kádár-korszak: társadalom, életmód, diplomácia

 

A 20. századi magyar történelem egyik meghatározó fejezete a mintegy 40 évig tartó államszocialista időszak, a szovjet típusú totalitarianizmus, azaz a Rákosi- és a Kádár-korszak. A pártállami diktatúra legfőbb jellemzője az élet minden területén végrehajtott szovjetizálás volt: a politikai hatalom centralizálása, a szocialista tervgazdálkodás bevezetése, az állami monopólium megteremtése az oktatásban, a kulturális pluralizmus felszámolása, a marxista-leninista világnézet kizárólagossá tétele, továbbá a szovjet blokkba való betagozódás és a külpolitika feltétlen szovjetbarátsága.

Történelmietlen látásmódra vallana azonban, ha nem tennénk éles különbséget a diktatúra különböző szakaszai között, és összemosnánk a Rákosi-korszakot a Kádár-korszakkal, illetve azokon belül is a különböző periódusokat. A Rákosi-korszakot vizsgálva ki kell hangsúlyoznunk például, hogy a „klasszikus” sztálinizmus időszakát (1949‒1953) legfőképpen az intézményesített terror és a mérhetetlen személyi kultusz, míg az ezt követő két évet (a Nagy Imre-kormány időszakát) a rendszer elviselhetővé tételének szándéka jellemezte.

A rendszerváltás óta eltelt 30 év alatt számos olyan történeti munka született, amelyek alapján ma már a Kádár-rendszert is megbízható pontossággal korszakolhatjuk. Erre itt nem áll módunkban részletesen kitérni, csupán jelezzük, hogy az 1956-os forradalom leverését követő tömeges megtorlások időszaka 1958-tól egyben a rendszer konszolidációját is jelentette. Néhány év alatt befejeződött a mezőgazdaság kollektivizálása, 1963-ban pedig általános amnesztiát hirdettek. Fokozatosan oldódott az ország addig nyomasztó nemzetközi elszigeteltsége, számos nyugati állammal nagyköveti szinten helyreállt a diplomáciai kapcsolat. A magyar külpolitika viszonylagos mozgástérre tett szert annak ellenére, hogy a Szovjetunióhoz és a Varsói Szerződéshez való szövetségesi hűségéhez egy pillanatig sem férhetett kétség. Az 1960-as évektől emelkedett a lakosság életszínvonala („gulyáskommunizmus”), megszűnt a terrorrendszer, a párt hegemóniájának elfogadásáért cserében depolitizálták a mindennapi életet, a korábbiaknál jóval nagyobb utazási szabadságot biztosítottak, és egyre inkább a szakértelemre helyezték a hangsúlyt a származással, illetve a politikai megbízhatósággal szemben. Mindez azonban nem feledteti, hogy a rendszer egészen a bukásáig államszocialista diktatúra maradt ‒ igaz, elvesztette totális jellegét ‒, Magyarország pedig korlátozott szuverenitással a szovjet világbirodalom részét képezte még akkor is, ha a „legvidámabb barakk” volt.

Az ArchívNet idei utolsó, 5‒6. összevont számának fő témája tehát a Rákosi- és a Kádár-korszak. Öt írás vizsgálja különböző szempontok szerint e két időszakot. Szó esik a felsőoktatás helyzetéről, az egészségügyről, a mezőgazdaságról és a diplomáciáról is. A krakkói francia konzul például az 1955-ös magyarországi útja során szerzett tapasztalatait osztja meg érdekfeszítő beszámolójában, és összeveti az itteni állapotokat a lengyelországi viszonyokkal. Különösen aktuális a nemrég elnökké választott Joe Biden és George McGovern amerikai szenátorok 1977-ben tett hivatalos magyarországi látogatásait ismertető írás. Ez nemcsak arról szól, hogyan látták az Egyesült Államokból Magyarországot, hanem arról is, miként próbálta kihasználni a korabeli magyar diplomácia az enyhülés, a kelet‒nyugati kapcsolatok megélénkülése nyomán adódott lehetőségeket. Összeállításunkban ezenkívül számos egyéb olyan témával is találkozhat a tisztelt Olvasó, amely felkeltheti érdeklődését.

Budapest, 2020. december 16.

 

A szerkesztők