Bevezetés

1950 júniusában és júliusában számos magyarországi kolostort és szálltak meg az Államvédelmi Hatóság emberei, köztük június 18-ának éjszakáján a piaristák tatai rendházát is. A szobáikból összegyűjtött szerzeteseknek egy-egy névre szóló kilakoltatási határozatot adtak át, majd teherautóra rakták őket és még az éjszaka folyamán új kényszertartózkodási helyükre szállították őket. A tatai és a mosonmagyaróvári piaristák az újhatvani ferences kolostorba kerültek, ahol másnap, június 19-én, a magyarországi szerzetesrendek 1950. évi fölszámolásának legvéresebb eseményeire került sor. A hatvaniak ugyanis a piaristák megérkezése után (joggal) féltek attól, hogy az ottani ferenceseket is el fogják hurcolni. Ezért a spontán összeverődött, illetve tudatosan provokált tüntetők egész nap, sőt éjszaka is a rendház előtt virrasztottak. Végül éjfél után a Budapestről és Miskolcról érkezett ávósok Péter Gábor személyes irányításával megrohanták és szétoszlatták a tömeget, majd betörtek a rendházba. A ferenceseket kegyetlen módon az Andrássy út 60-ba hurcolták, a piaristákat pedig helyben verték meg. Utóbbiak közül a legtöbb ütést a debreceni kereskedelmi szakközépiskola egykori igazgatója, dr. Hegyi Ferenc kapta, aki Magyar István rendtársával együtt a bejárat melletti könyvtárszoba földjén aludt, ott, ahová a ferenceseket összegyűjtötték. Hegyi Ferencnek többek között egyik veséjét is leverték, úgyhogy még aznap meg kellett őt műteni a budapesti Szabolcs utcai kórházban (akkori nevén Pesti Izraelita Hitközségi Kórház).

Hegyi Ferenc 1912-ben született (az 1947-ben Tatabányához csatolt) Felsőgallán, Gorenz Ferenc néven. (Nevét 1935-ben változtatta meg.) Apja, aki a tatabányai szénbányák iszapoló és lőmestereként dolgozott, szlovén, anyja pedig lengyel származású volt. A család fiai közül ketten szintén bányászok lettek, a harmadik pedig érettségi után a piarista rend tagjai közé lépett. Piarista növendékként végezte el a Pázmány Péter Tudományegyetemet, ahol 1938-ban magyar és német szakos tanári diplomát szerzett és ettől az évtől már a debreceni piarista gimnáziumban és annak éppen akkor alapított kereskedelmi tagozatán tanított. A debreceni egyetemen szerezte meg a doktori címet is 1939-ben Pálóczi Horváth Ádámról írott munkájával. Miután 1939/1940-ben a budapesti Műegyetemen gazdasági szaktanári képesítést szerzett, ismét Debrecenbe került, de immár csak a kereskedelmi iskolában működött, amelynek 1947-ben igazgatója is lett, igaz mindössze egy évre, mert 1948-ban az iskolát államosították. 1948. június 19-én ugyan a Kereskedelmi Minisztérium újból kinevezte őt az immár állami iskola igazgatójának, de ő a megbízást szerzetesi fogadalmára hivatkozva visszautasította. 1948 szeptemberében tehát visszakerült szülőföldjére, a tatai rendházba, ahol a győri püspök a szomszédos Környére nevezte ki káplánnak és általános iskolai hitoktatónak. (Hitoktatói működését azonban az iskola minisztériumi rendeletre hivatkozva már november 19-én megszüntette).

Hegyi Ferenc egész életében szívesen motorozott és a tatai rendháztól 10 km-re fekvő Környére is motorral járt lelkipásztorkodni. Ezért vett 1949. augusztus 3-án Győrben 2000 forintért egy NSU motorkerékpárt, amely föltehetően egy NSU Quick típusú, 97 cm3-es, kétütemű jármű volt. Ezt a típust 1936-1940 és 1945-1953 között is gyártották a németországi Neckar-Sulm-ban, mivel azonban ez a nyugati megszállási zónában feküdt, Hegyi Ferenc motorkerékpárja föltehetően még 1940 előtt készült. Ez a motor lesz tehát a továbbiakban történetünk egyik főszereplője. 1950-ben ugyanis, amikor Hegyi Ferencet az ávó Hatvanba, majd a Szabolcs utcai kórházba vitette, a motorkerékpár a szerzetesek többi ingóságaival együtt a tatai rendházban maradt.

Hegyi Ferenc 1950. szeptember 26-án hagyhatta el a Szabolcs utcai kórházat. Eközben került sor az állam és egyház közötti megegyezésre, amelynek értelmében a piarista rend visszakapta, illetve megtarthatta budapesti és kecskeméti iskoláját és ehhez tartozó rendházait. A két iskolában a mintegy háromszáz piaristának azonban csak kevesebb, mint harmada kapott munkát, a többieknek el kellett hagyniuk a hivatalos rendi keretet. Hegyi Ferenc azok közé tartozott, akik a budapesti piarista gimnázium tanárai lehettek, azonban - mivel jól tudott lengyelül is - eredeti szakjai mellett az orosz nyelvet is tanítania kellett. 1955-ben tehát megszerezte az orosz tanári diplomát is és - a hittudományi akadémiai némettanítás mellett -1975-ig a budapesti Piarista Gimnázium - a diákok körében szigorúságáról híres - nyelvtanára volt. 1983-ban hunyt el Budapesten.

Amikor 1950. június 18-án éjszaka a piaristák elhagyták a tatai rendházat, mindenki csak legföljebb 20 kg, sebtében összecsomagolt holmit vihetett magával. Az állam és egyház közötti, 1950. augusztusi és szeptemberi tárgyalások eredményeképpen azonban a szerzetesek elvileg visszakaphatták személyi ingóságaikat. A gyakorlatban azonban a lefoglalt kolostorokból kevés érték került vissza a tulajdonosokhoz, többek között Hegyi Ferenc NSU motorja sem.

A többi, többnyire örökre eltűnt jószággal szemben azonban Hegyi Ferencnek - minden bizonnyal Tatabányán élő testvérei révén - 1953 nyarán sikerült megtudnia, hogy a motor Weber János tatabányai lakosnál található, aki azt a tatai rendház ingóságainak kezelésével megbízott megyei Munkaerőgazdálkodási Osztály egyik alkalmazottjától vásárolta 1600 forintért. Hegyi Ferenc figyelmeztette Webert, hogy a motornak nem tiszta az eredete, mert forgalmi engedélye és igazolólapja még mindig nála található. Weber tehát, hogy ne veszítsen az üzleten, továbbadta a motort, majd a hasonló helyzetbe került új tulajdonosok is hasonlóképpen cselekedtek. Végül a papírok nélküli jármű rendszámtábláját 1954 júliusában a közlekedési rendőrség bevonta és a tulajdonjog tisztázása érdekében Hegyi Ferencet többször is kihallgatta. A kihallgatások során a közlekedési rendőrség jóvoltából Hegyi Ferenc még ahhoz az adásvételi szerződéshez is hozzájutott, amellyel a tatai volt rendház javait kezelő Megyei Tanács Végrehajtóbizottsága (VB) Munkaerőgazdálkodási Osztálya 1951 nyarán a motort eladta.

A bűnügyi rendőrség azonban Hegyi Ferenc 1954. július 14-én kelt beadványa ellenére sem akart az ügyben nyomozást indítani. Hegyi ezért 1954 novemberében újabb panaszt nyújtott be, méghozzá ezúttal párhuzamosan a Tatai Járási Ügyészséghez, a Legfőbb Államügyészséghez és a Minisztertanács Elnökéhez. Ennek hatására végre elindult a nyomozás, majd a büntetőper a Hegyi Ferenc motorjának eladásáért felelős tanácsi alkalmazott, Z. X. munkaerőgazdálkodási osztályvezető ellen. (Aki egyébként 1950-1952 között az akkor létrejött osztály első vezetője volt. ) A per során Hegyi Ferencnek és a Megyei Tanács VB-nak sikerült megegyeznie 3000 Ft kártérítésnek, valamint ezen összeg öt és fél évi kamatainak, tehát összesen 3825 forintnak a kifizetéséről. A kártérítés egy jelentős részét, 1200 Ft-ot Z. X. vállalta, aki azonban a bírósági ítélettől így sem menekült meg. 1956. január 18-án hivatali sikkasztásért féléves börtönbüntetésre ítélték, igaz úgy, hogy az 1953-ban hozott közkegyelmi rendelet révén ennek minden következményétől mentesült.

A történet különlegességét végső soron az adja, hogy hasonló eset, tehát hogy egy "közveszélyesnek" nyilvánított, deportált és megvert szerzetes kártérítést kapjon az állami hatóságok által elherdált vagyonából, aligha esett meg még egyszer az 1950-es években Magyarországon. Talán ennek az ügynek is voltak Hegyi Ferenc (és jogi tanácsadója, aki föltehetően a 21. sz. iratban említett és tanúként is föltűnő Kovács Lajos ügyvéd lehetett) bátorságánál és szívósságánál fontosabb mozgatórugói. Ezeket azonban egyelőre csak találgathatjuk. Bizonyosan közrejátszott például Hegyi Ferenc ügyében az a körülmény, hogy az 1950-es években az ügyészségeknek és az állami ellenőrzési szerveknek különös hangsúlyt kellett fektetnie a tanácsi dolgozók gazdasági visszaéléseire. Részben emiatt kellett 1954-től a lakossági bejelentésekről szóló törvénynek megfelelően a Komárom Megyei Tanácsnál is panaszirodát fölállítani. Hegyi Ferencnek pedig azáltal, hogy saját ügye egyúttal a közvagyon elleni vétségnek is minősült, sikerült olyan húrokat is megpengetnie, amelyre a kommunista apparátus is érzékeny volt.

Az itt közölt iratokat a Magyar Piarista Rendtartomány Központi Levéltára (MPRKL), valamint a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára (KEMÖL) őrizte meg. Az utóbbi iratok kutatásában nyújtott segítségért Csombor Erzsébetnek és Erdélyi Szabolcsnak tartozok köszönettel.