Béres Lajos naplója

„Utász előtt nincs akadály..."

1. rész. A bevonulástól Erdély visszatéréséig

„a késő délutáni órákban érkeztünk uticélunk határába. E helység is félreesik a bevonulási útvonaltól, de azért ők is várták tegnap a honvédeket. Mivel ma már visszatértek a soros munkához, annál nagyobb meglepetés volt a számunkra a mi ma délutáni megjelenésünk, ami megelőzött ugyan bennünket, mert mire odaértünk, a lakosság egy része a határból futott össze – munkáját otthagyva- fogadtatásunkra. Az egész falun látszott, hogy várta a honvédeket, mert a községbe vezető út két oldalán rögtönzött fenyők vannak ültetve, a község bejáratánál pedig diadalkapu áll.”

November 23-án

A munkálatok befejezést nyernek. A civil munkásoknak ma fizetünk utoljára.

 

24-én (vasárnap)

A távoli munkahelyekről is bevonulnak az embereink, és pihenő van. Mivel századunk életéről, tevékenységéről sok fotóim vannak, október hónapban egy gyergyószentmiklósi utamkor egy fotóalbumot vettem, amelybe szabadidőmben elhelyeztem a fotóimat, feliratokkal ellátva. A kétnapi pihenőt kihasználva elbúcsúzunk falubeli ismerőseinktől, mert holnapután indulunk haza. Nem is baj már, mert bármennyire szépek itt a hegyek változatosságai, az aratási szabadságunk óta nem láttunk végeláthatatlan síkságot, mely után mindnyájan vágyunk. Itt bármilyen magas hegyre mentünk, mindig magasabbak akadályozták a végtelenbe való látásunkat. Az idő is hideg, téliesre fordult, még szerencse, hogy a munkálatok végeztéig kellemes időjárás volt.

 

25-én

Változékony időben készülődtünk hazafelé. Délben megérkeztek a Botond gépkocsik, mert kerékpár helyett ezeken indultunk útnak.

 

26-án

4h-kor ébresztő, reggelizés és 5h-kor indulás hazafelé. Egy darabig azon az úton, amelyen idejöttünk. Útközben itt-ott egy-egy felvételt még csináltam. Egész nap hideg időben vonultunk, gépkocsikkal, és Désre beérkezve Szamosújvárnak fordultunk, és este 10h-kor érkeztünk az újvári pályaudvarra. Itt azonnal hozzáfogtunk a bevagonírozáshoz, mely hamar meg is történt. Aztán tüzet gyújtva a kályhákkal ellátott vagonokban, egész éjjel melegedtünk.

 

27-én

Hajnali 2h-kor elindult a szerelvény, reggelre Kolozsvárra érünk, ahol huzamosabb ideig vesztegeltünk. Az idő itt napos, enyhe volt. Innen Nagyváradra indultunk, szép, enyhe időben, szép tájakon, hol a művelhető területeken már zöldelltek az őszi vetések. Igen sokat állunk egy-egy állomáson, és lassan haladunk. Délután 2h körül áthaladunk Bánffyhunyadon, és kevéssel naplemente előtt, nagy erőfeszítés árán kapaszkodik szerelvényünk fel a Királyhágóra, amely során egyik kocsi fél tengelye begyulladt, és rettenetesen füstölt. Emiatt a szerelvény leállt, míg megjavították. Az emelkedőnek kapaszkodva nehéz az indulás, és a hosszú szerelvény a rángatás miatt a dereka táján kettészakadt. A mozdony nélküli rész megindult visszafelé a lejtőn és csak az elszabadult részen lévő fékezők lélekjelenlétének köszönhető, hogy sikerült idejében lefékezni, mielőtt nagyobb lendületet kapott volna. A katonák már így is sokan leugráltak róla. Később Bánffyhunyadról jött két mozdony, és tolták fel a szerelvényig, és az összekapcsolás után segítettek áttolni a hágón, mely után szerencsésen érkeztünk be a nagyváradi pályaudvarra, amelyet 28-án hajnalban hagytunk el, és a szép őszi időjárású Erdélyből a ködös, esős Alföldre értünk. Utunk mentén végig - főleg Berettyóújfalu környékén - a legelők hajlataiban mindenütt áll a víz a sok őszi eső miatt. A pályaudvarok és vasútállomásokon való veszteglések miatt csak este érkezünk a szolnoki teherpályaudvarra és megkezdtük a kirakodást, mely után ismét a fűrésztelepre mentünk, hol szállásunk már el volt készítve.

 

29-én

Egész nap szerelvény karbahelyezés, zsoldfizetés és előkészületek a tartalékosok leszerelésére.

 

30-án

Leszereljük a tartalékosokat, és a búcsúpoharak kiürítése után elbúcsúzunk tőlük, mely mindnyájunkban érzékenységet vált ki, ennyi hosszú ideig tartó együttlét után, melyben igen sok szép és emlékekben gazdag, felejthetetlen napjaink is voltak. A század tényleges állományú tagjai december 10-ig a felszerelések karbahelyezésével, és a hadianyagraktárakba való behelyezésével foglalkozunk, én pedig a kimutatásokat készítem. Ezt a tíz napot, amennyire lehet, kihasználjuk, mert a laktanyában már a szabad mozgás lehetősége korlátozott lesz. Közben századparancsnokom naponként jár be a laktanyába. Egyik nap megkérdi tőlem, szeretnék-e a zászlóalj irodán dolgozni, mert írnokot keresnek. Mivel én nemigen szeretem az irodai munkát, meg szerettem volna maradni a századnál, kifejtettem neki ebbeli nézetem. Erre ő közli velem, hogy ő lesz a zászlóalj segédtisztje, és így együtt maradunk. Így már én is vállaltam az újabb beosztásomat. A december 10-én megjelenő VI. honvéd utász zászlóalj napiparancsa értelmében Veress hadnagyot, engem és tényleges társaim különböző képzettséggel bíró részét a 154. kerékpáros utászszázadtól a VI. utász zászlóaljtörzshöz vezényelték.

 

11-én

Bevonultunk a laktanyába, és a zászlóaljtörzs szálláshelyén helyet foglalva én 12-én reggel jelentkezem - mint zászlóalj írnok - szolgálattételre. Irodafőnököm 

 törzsőrmester régi ismerős, aki örömmel fogadott. ezzel lezárult a kerékpáros századi tevékenységem, és megkezdődött egy újabb szakasza katonai szolgálatomnak. Hazakerülve anyazászlóaljunkhoz, Veress hadnagy és tiszttársainak beszámolót kellett tartaniuk távollétük alatti életünkről, tevékenységünkről. Hogy beszámolójukat alá is támaszthassák, megkértek, adjam kölcsön arra az időre fotóalbumomat, amit nagy érdeklődéssel lapozgattak végig, melyben a fotók és feliratok elhelyezése nyerte meg tetszésüket. A látottak után kissé irigyeltek is bennünket a sok szép élményünkért.

A laktanyában nagy változást tapasztaltunk. Az előttünk lévő korosztálybeliek szpt. hó végén leszereltek, helyükre októberben újoncok jöttek. Kiképzésüket a szokásos formában végezték a korosztályom-beliekből tisztesi rangban lévők. A hosszú ideig tartó távollét alatt megszokott mindig változó, szabad, tág környezet után furcsa érzés ismét a zárt laktanyai élet. Idő kell, amíg megszokjuk újra.

Új beosztásomban irodavezetőm ismertette velem az irodai rendtartásokat és alapismereteket. Meg kellett tanulnom az írógép kezelését és használatát, amely nem is volt olyan nehéz számomra. Egy hét elteltével már egész jól gépeltem, de csak két ujjal volt szabad megtanulnom, mert így biztosabb a hiba nélküli gépírás. Itt pedig hibajavítást a jelentéseken nem szabad eszközölni. Habár írnivalónk fogalmazványát készen kaptuk, voltak ügydarabok, melyekre nekünk kellett a választ elkészíteni. Ennek minél rövidebb, érthető, katonás hangvételűnek kellett lennie. Mindezekbe hamar begyakorlódtam, mivel századírnokként már volt némi ismeretem. Pár hét múlva már diktálásra is gépelek. Irodafőnökömmel jól megérjük egymást, és így összedolgozva sikerrel végezzük az egyébként elég sok adminisztrációs munkát. Idejövetelem első hétvégén eltávozást kértem, mivel aratási szabadságom óta nem voltam odahaza. Karácsonyra és újévre 4-4 napi szabadságot kaptunk. ezzel bezárult az 1940-es esztendő.

Ezen a napon történt július 07.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők