XXXVII. fejezet

22-én délelőtt kihirdették a táborban Sztálin parancsát. Az volt a marsall parancsának a lényege, hogy minden magyar hadifoglyot, aki még nem tartózkodik a Szovjetunió területén, haza kell vinni, hogy otthon rész tudjon venni a háborús károk helyreállításában. Aki már kinn van a Szovjetunióban azok egyelőre, kinn maradnak. Őket majd később

. Óriási örömujjongás tört ki közöttünk. Mindenki élénken tárgyalta az újságot, a jó hírt. Mi körűiek összeálltunk és egymás szavába vágva beszéltünk. Volt, aki sírt örömében. Megígérték az oroszok, hogy azonnal hozzáfognak a hazaszállításunkhoz.

23-án délelőtt megkezdődött az orosz tisztek által végzett kihallgatásunk és az adatok összeírása. Ez a munka egész nap folytatódott. Még a vízosztásról is megfeledkeztek. Ezt nem bántuk most, csak minél előbb mehessünk hazafelé. Mondták az oroszok, mi utazunk haza az első szerelvénnyel. Először Szegedre megyünk, ott kapunk igazolványt, ezzel aztán mindenki hazamehet a saját falujába. Estefelé névsorolvasás volt, utána összepakolás, este már búcsút is mondtunk a tábornak. De szépen hangzott mostan a búcsúztató zene a tábor kapujában. Kiértünk az állomásra, már várt ránk az elkészített szerelvény, azonnal felszálltunk rá. Elhelyezkedtünk, ahogyan tudtunk, és vártuk az indulást.

24-én reggel elindultunk hazafelé. Ezt nem hittük volna el, ha valaki mondta volna, hogy így lesz. A vonatunk nagyon lassan kódorog, sokszor megáll, különösen Ploesti állomáson várakozott sokat. Persze mi repülni szeretnénk hazafelé. Most van időnk tanakodni a szerencsénken, amiért valami oknál fogva nem indítottak útba minket az oroszok 16-án a Szovjetunió felé, az előző napi egészségügyi zárlat feloldása után. Tegnap nagy eső volt. Nekünk már ez sem árt. Utazunk haza. 26-án átléptük az ezeréves határt. Erdélybe érkeztünk, estig Ágostonfalváig értünk.

A foksányi fogolytáborból elindulva hazafelé ugyanazon az útvonalon haladtunk, mint kifelé menet, egészen Ceglédig, mivel a Tiszán keresztül csak a szolnoki vasúti hídon lehetett közlekedni, attól délre nem, a háborús pusztítás miatt.

27-én reggelre befutottunk Medgyesre. Nem győztünk hálát adni a sorsunknak, hogy így alakult. Milyen más most a szabadság felé tartva utazni, mint kifelé a rabságba. Az orosz kísérő őrség most már nem zárja ránk a vagon ajtaját, mint kifelé menetkor. Nem nagyon foglalkoznak velünk. Mi ezt ki is használjuk, ha megáll velünk a vonat, leugrálunk a szerelvényről és beszélgetünk a civilekkel. Nem tartózkodtunk bent a vagonokban, legfeljebb éjszaka alváskor. Nappal felmentünk a vagonok tetejére, ott utaztunk, mert itt jobb volt a levegő és szebb volt a kilátás a gyönyörű erdélyi vidéken keresztül.

28-án délelőtt 8 órakor érkeztünk Aradra. Eddig végig a kanyargós Maros folyó mellett haladtunk. 29-én reggel Ceglédre érkeztünk. Szatymazon a vöröskeresztes aktivisták jól megvendégeltek bennünket. Estére Szegedre értünk.

30-án a Rókus állomásról átmentünk a szegedi gyűjtőtáborba. Az éjszakát a szegedi paprikamalom emeleti helyiségében töltöttük. Délután még egy fertőtlenítésen kellett átmenni. Még egy ellenőrzésen is túl kellett jutni mielőtt hazaengednek, 31-én egész nap türelmetlenül vártunk erre.

Szeptember 1-én átjutottunk az utolsó ellenőrzésen. Feltartott karokkal, félmeztelenül kellett áthaladni egy orvosi bizottság előtt. SS-katonákat

most is találtak két embert, akiket félreállítottak, nem engedtek tovább, az oroszok visszavitték őket a táborba. Az ellenőrzésen való átjutás után visszamentünk a paprikamalomban való szállásunkra. Nyugtalanok voltunk. Szerettünk volna már repülni hazafelé. Az emeleti ablakokból leselkedtünk kifelé a városra. Megláttuk, hogy tőlünk 15 méternyi távolságra egy hatalmas bombatölcsér van. A felső része 6 vagy 7 méter átmérőjű, a mélysége legalább 4 méter. A környéke gazzal volt benőve, a fenekén víz csillogott. Mondtuk egymás között, hogy a paprikamalom is hadicélpont volt. Ezen kívül megtárgyaltuk várakozás közben az utazásunkat hazafelé.

A foksányi fogolytáborból elindulva, ugyanazon az útvonalon jöttünk visszafelé, mint amelyiken kimentünk. A különbség viszont az volt, hogy kifelé menet alig láttunk valamit a szépséges Erdélyből, mert be voltunk zárva a vagonokba. Most hazafelé pedig éjjel, nappal nyitott ajtókkal utaztunk, sőt aki csak felfért a vagonok tetején ülve, állva, vagy fekve utazott. Élveztük a változást, a szabadulás kezdetét. A szépséges Erdélyi vidéket, a hegyeket, a völgyeket, a fenyves erdőket, a zúgó hegyi patakokat, a falvakat, a városokat, az érdekes öltözetű embereket. Nekünk alföldi embereknek ez hatalmas élmény volt, hasonló a Kárpátaljai vidékhez. Sok-sok kilométeren keresztül a kanyargó Maros folyó mellett haladt el a vonatunk. A lassúság mégis elkeserített minket, mert az élelmezés nem javult semmit. Az egész úton csak burizst főztek a szakácsok, estére pedig sárgaborsó levest kaptunk. Azzal vigasztaltuk egymást, hogy ez már nem tarthat sokáig. Nemsokára otthon leszünk. Én az eddigi gyakorlat szerint figyeltem az egyes állomások neveit és feljegyeztem a naplómba. Tehát Foksány, Gugestil, Plomonica, Srat, Zoita, Bobogy, Ploesti, ezt követően vagy hat állomás kimaradt, elaludtam a fáradtságtól. Sinaia, Busteni, Predeál, Timisul de Sus, Dursta, Brassó, , ,Ágostonfalva, Segesvár, Medgyes, Balázsfalva, Gyulafehérvár, , , , Piski, Déva, Máriaradna, Arad, Kürtös, Magyar határ! Lőkösháza, Gyoma, Mezőtúr, Szolnok, Ceg léd, Nagykőrös, Kecskemét, Kiskunfélegyháza, Pálosszentkút, Csengele, Kistelek, Vilmaszállás, Szatymaz, Jánosszállás, Kiskundorozsma, Szeged.

A magyar határon, Lőkösházán hatalmas ünneplő tömeg fogadta a szerelvényünket. Énekeltek, kiabálva üdvözöltek, zeneszóval fogadtak, meg is vendégeltek bennünket jó hazai koszttal. Úgy láttuk, hogy ez már elő volt készítve, vártak minket. Ez nekünk kimondhatatlanul jólesett, végre hazai földön járunk, és ezek a fogadások a következő állomásokon is folytatódtak egészen Szegedig. Láthatólag ezek a fogadások meg voltak szervezve. Már úgy el voltunk látva hazai koszttal, hogy nem is mentünk a burizsért, amit az orosz szakácsok főztek nekünk.