XXX. fejezet

Mióta itt vagyunk ebben a táborban, többször is szóvá tettük, hogy fel kellene deríteni, hogy a tábor egész területén vannak-e még többen körűiek a foglyok között. Egy nap kicselezve a tisztek éberségét elindultunk, és kutattunk a földiek után. Hamarosan találkoztunk Bakos Antallal, Nagy Gyulával és Pintér Jeremiással. Megbeszéltük velük, hogy ők is kutatnak földiek után. Másnap és harmadnap is folytattuk a kutatást. Így sikerült még megtalálni Polyák Andrást, Nádas Andrást, Marsi Sándort, Bálint Pált és Juhász Istvánt is. Nagyon megörültünk egymásnak. Megbeszéltük velük, hogy költözzenek át hozzánk, legyünk együtt, így könnyebb lesz elviselni a fogságot. Ezt folyamatosan sikerült is megvalósítani. A kutatást továbbfolytatva, összetalálkoztunk Petrovay Béla hadnaggyal, aki szintén földi. Mondtuk neki, hogy mi nagykörűiek összetoboroztuk egymást, már egy helyen vagyunk. Ennek megörült, és eljött a mi barakkunkhoz, mert kíváncsi volt ránk. Úgy láttuk nagyon örül Ő is a találkozásnak. Mondta, hogy maradjunk is együtt, úgyis nemsoká hazamegyünk, majd ő hazavezet bennünket. Jól értesült forrásból tudja, hogy az oroszok egy hónapon belül minden magyar hadifoglyot hazaengednek. A magyarokat az oroszok nem tartják felelősnek a háborúért. A németeket ellenben felelősségre vonják. Ezután kérdezgette kinek mi volt a beosztása a háború alatt. Mindenki elmondta. Mikor énrám került a sor, mondtam, hogy gépkocsivezető voltam. Azt mondja ez nagyon jó, majd ő fog szerezni egy nagy teherautót, amelyre minden nagykörűi felfér. Én tudok autót vezetni, Ő pedig ismeri a térképet, mert ezt megtanulták a főiskolán és hazavezet bennünket. Annak ellenére, hogy komolyan mondta, mi ebben nagyon kételkedtünk, mégis jólesett a bátorítása. Azután elbúcsúzott tőlünk, visszament a tiszttársaihoz. Nem is találkoztunk vele többet a hadifogságban.

Németh József földink a háború utolsó napjaiban elveszítette, vagy ellopták tőle a csajkáját, Ez nem derült ki. Lényeg, hogy hiányzott neki. Ez pedig nagy baj volt, mert a levest, a főzeléket, a vizet ebbe mérték bele a szakácsok. Ezért Jóska pajtás úgy segített magán, hogy elkéregette tőlünk a csajkát, hogy ő se maradjon élelem és víz nélkül. Ez azonban elég bajos dolog volt, mert a szakácsok állandóan gyanakodtak ránk, hogy sumákolunk. Mindig magyarázkodni kellett, hogy hiányzik neki a csajka. Ezt meguntuk, mondtuk Jóskának, ezt nem csináljuk tovább, szerezzen magának csajkát. Ő csajkát szerezni nem tudott, az oroszok nem adtak neki, az emberek meg úgy vigyáztak rá, mint a szemük fényére. Ezért Jóska arra vetemedett, hogy addig ólálkodott a konyha, a szakácsok körül, amíg észrevették, befogták a konyhára segíteni. Krumplit pucolt, fát vágott, vizet hordott, kondért mosogatott. Szívesen végezte ezeket a munkákat, mert közben kedvére jól lakhatott, nagyon szerette a hasát. Munka közben fűrésszel vágott rönkfából egy darabot, amelyből baltával faragott egy kis tálformát. Ezt később bicskával addig mélyítette, faragta, formázta, amíg egy liternyi élelem belefért. Napokig dolgozott ezen, a többiek viccelték: – „Mi lesz ebből Jóska?” Nem törődött vele, mondta: – „Nem akarok éhezni, inkább dolgozok, és ezt legalább nem lopják el tőlem.” Annyiban igaza volt, hogy ezután nem kellett más csajkáját elkéregetni. Viszont ormótlan, faragvány volt, és nehezebb volt a tisztántartása, mint a csajkának. Amíg Jóska a konyhán dolgozott, aprított magának kb. negyven darab apró fakockát, ezeket elhozta magával a barakkba és a szabadidejében, addig faragta, amíg egy sakk-készlet ki nem alakult belőle. Az elkészített sakkfigurák elég formátlanok, idomtalanok lettek, de azért lehetett játszani vele. A sakktáblát egy papír-dobozból kivágott lap helyettesítette, amelyre Jóska felrajzolta a négyzeteket. Utána pedig kereste a partnereket, akikkel sakkozhatott, ha más partnere nem akadt, engem igyekezett rá-beszélni egy partira. Mondtam, hogy nem tudok sakkozni, különben is jobban szeretek olvasni. Ekkor még megvolt a két könyvem, azokat olvastam újra, meg újra. Jóska addig rimánkodott, amíg leültem vele játszani. Ő tanított meg engem sakkozni. Kezdetben mindig én veszítettem, aminek ő nagyon örült, de később begyakoroltam, lassan megtanultam. Amikor néha megnyertem a játszmát, nagyon mérgelődött.

A tiszturak később lazítottak az örökös szervezgetéseken, sorakoztatásokon, mise hallgatásokra való toborzásokon. Úgy látszik, megunták, belefáradtak a kevés eredménnyel járó zaklatá-sunkba. Több lett ismét a szabadidőnk. Ezt mi arra használtuk ki, hogy ha jó idő volt, az összetoborzott földiek kiültünk a farönkökre, amelyekről a tábor kerítése mellől lefűrészelték a fákat, és beszélgettünk. Mindenki elmesélte háborús élményeit, fogságba esésének körülményeit és a hazai, otthoni körülményeket, az otthon hagyott családot. Sok szó esett arról a bizonytalan jövőről, ami ránk vár. Volt olyan vélemény hogy minket majd hazaengednek az oroszok, mert egyedül a németeket tartják felelősnek a háborúért. De, legtöbben azt gondoltuk, hogy a magyar hadsereg legnagyobb része végig kitartott a hitleri hadsereg mellett, ezért minket is felelősségre vonnak a háborús pusztításokért. Ezeket a kérdéseket naponta megbeszéltük újra, meg újra. Nagy volt a szorongás, a bizonytalanság. Pintér Jeremiás és Polyák András elmesélte, hogy az ő alakulatuk Ausztria területén, Linz város mellett került amerikai fogságba. Nem bántak velük rosszul. Kaptak tőlük rendesen élelmet. Még egy szem narancsot és egy szelet csokoládét is kaptak személyenként. Ők örültek, hogy jól jártak, vége a háborúnak, indulhatnak hazafelé. De csak két napig tartott az örömük, mert az amerikaiak átadták őket az oroszoknak, akik gyalogmenetben idehozták őket ebbe a táborba. Ilyen és ehhez hasonló élmények elbeszélésével töltöttük az időnket.

A tábor kőkerítésének az északi oldalával párhuzamosan egy forgalmas műút volt kívülről. Gyakran haladtak el rajta különféle katonai alakulatok. Néha román gyalogság vonult el. Nekünk a románok eléggé ellenszenvesek voltak, szinte mindenki haragudott rájuk. Ennek akkori nézetem szerint az iskolai és a leventekori nacionalista nevelés volt az oka. Haragudtunk rájuk Trianonért, Erdély elcsatolásáért. Most pedig a szerencséjükért irigykedtünk rájuk, hogy idejében kiléptek a németek mellől és átálltak az oroszokhoz. Úgy viselkedtek, mint akik győztesek, megnyerték ezt a háborút is. Ráadásul még a fegyvereket is ők akarták velünk lerakatni. Még csak az hiányzott volna, akkor még jobban szégyellhetnénk magunkat. Tehát, amikor odaértek a román csapatok, néhány ember mindig volt, aki odament a kerítés mellé, felállt egy farönk tetejére és csúfolva kiabált rájuk, hogy nyustyu rumanestyu, nyustyu romanestyu. Mondtuk nekik többen, ezt hagyjátok abba, még baj lehet belőle.

Voltak a táborban olyanok is, akik élelmességből mindig üzleteltek valamivel, amit eddig meghagytak az oroszok az ellenőrzésekkor, vagy sikerült elrejteni előlük, pl. zsebórát, karórát, bicskát, fényképezőgépeket (ez kevésnek sikerült), vagy valami ruhaneműt. Én szórakozásból néha figyeltem ezeket az üzletkötéseket. Egy ízben éppen tanúja voltam annak, hogy Váradi Árpád, fiatal 22 éves színész, aki a tábori színházunk előadásain is gyakran szerepelt, Tegzes Miklós barátjával együtt, árulja az egyik szép drága öltönyét. Éppen alkudtak rá. Sokáig alkudoztak, egy csoport ember figyelte a vásárt. Végül megegyeztek, egy konyhai dolgozó szakács vette meg az öltönyt. Egy darab két kilós kenyeret és húsz szál cigarettát fizetett érte. Az öltöny a valóságban ennek a többszörösét érte. De, éppen itt a táborban, ilyen körülmények között senki nem tudott volna többet adni érte. A vevő azonnal átadta a kialkudott vételárat és az öltönnyel boldogan eltávozott. Amint a vevő elment, a szurkolók egy része megrohanta a színészt és rimánkodtak neki, hogy: – „Árpi, adjál nekem egy szelet kenyeret, adjál nekem egy szál cigarettát.” Váradi most csapdába került. Sajnálta is a sok éhes embert, mert ő jószívű ember volt, de nem is szerette volna szétosztogatni a kenyeret és a cigarettát. Hiszen éppen azért vált meg az egyik öltönyétől, mert ő is éhes volt, de annyira körbefogták, hogy nem tudott a gyűrűből kimenekülni. Végül belátta, hogy simán nem szabadulhat, ezért hozzákezdett, vékony szeleteket vágott le a kenyérből és átadta a sok kinyújtott kezű emberek valamelyikének. Legelőször a barátjának, Tegzes Miklósnak adott egy szelet kenyeret és egy szál cigarettát, majd tovább folytatta az osztogatást. Amikor azt látta, hogy a kenyerének már csaknem a fele elfogyott, a tömeg pedig nem fogy el, sőt inkább szaporodik, abbahagyta az osztogatást. Kijelentette, hogy: – „Nem adok többet senkinek, mert akkor nekem semmi nem marad, pedig én is éhes vagyok.” Amikor a kéregetők belátták, hogy Váradi komolyan gondolja, amit mondott, utat nyitottak neki, engedték, hogy elmenjen. Menet közben hallottam, hogy panaszkodó rimánkodó hangon mondja: – „Az ember hiába válik meg a legdrágább öltönyétől is, az árát mégsem fogyaszthatja el maradéktalanul.” De ezen kívül mennyi ehhez hasonló eset játszódott még a táborban.