Archívum
A 20. századi diktatúrák jellemző vonása, hogy a félelem a politikai rendőrségen keresztül vált a mindennapok részévé. Az ötvenes évek brutalitásáról leginkább a meghurcoltak visszaemlékezéseiből szerezhetünk tudomást. Az alább közreadott dokumentumok 1953-ban, egy Szombathelyen lefolytatott vizsgálati eljárás során keletkeztek, vagyis a forrásközlés az erőszakot intézményes formában gyakorló Államvédelmi Hatóság vizsgálati iratainak segítségével tesz kísérletet az erőszak rekonstruálására.
Az alábbi forrásközlésben a levéltári dokumentumok közreadása révén egy olyan tipikusnak mondható esetet mutatok be, amelynek főszereplője tevékenyen részt vett az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését követő megtorlásokban, neve ott szerepel azokban az dossziékban, amelyekben a forradalmárok elítélését, börtönbe zárását vagy kivégzését dokumentálták, majd – pár évvel a forradalom leverését követően – egy kocsmai verekedés következtében munkahelyéről, a politikai rendőrségtől fegyelmi úton elbocsátották.
Bár a hadviselés szabályait a 19. század második felében, illetve a 20. század elején a nemzetközi közösség már megalkotta, 1914-re kiderült, hogy megfelelő szankciók híján a jogsértések megelőzése hiú ábránd marad. Az első világháború folyamán a hadviselő felek szinte valamennyi jogsértést elkövették, amelyeket a vonatkozó konvenciók tiltani rendeltek. A történelmi emlékezet különösen a nyugati hadszíntéren a németek által elkövetett atrocitásokat rögzítette, pedig a világháború más helyszínein is bőven akadt példa súlyos háborús bűnökre. Ausztria–Magyarország érintettsége a hasonló ügyekben csupán az utóbbi két évtized során került a kutatók érdeklődésének a homlokterébe.
Az 1918. november 13-án megkötött belgrádi fegyverszüneti egyezmény értelmében a román hadsereg elkezdte Erdély katonai megszállását. A párizsi békekonferencia 1919. február 26-i döntése nyomán a román csapatok a Szatmárnémeti–Nagykároly–Nagyvárad–Arad vonalig nyomulhattak előre, ettől nyugatra egy semleges zóna létesült. Április 16-án a békekonferencia engedélyével koncentrált támadás indult a Tanácsköztársaság ellen. A többszörös erőfölénnyel rendelkező román hadsereg május 1-jére az egész Tiszántúlt elfoglalta, és így az ország keleti fele román katonai közigazgatás alá került.
1919. augusztus 1-jén a Magyarországi Tanácsköztársaság megbukott, Kun Béla és vezetőtársai döntő többsége még aznap Bécsbe menekült. Tudták jól, ha maradnak, azzal az életüket kockáztatják, hiszen a nevükhöz fűződő vörösterror ellenhatásaként a fehérterror következik. Ennek félreérthetetlen jele volt, hogy a Szegeden megalakult Magyar Nemzeti Hadseregnek már működtek azok a tiszti különítményei, melyek a Tisza-parti városban elkezdték a kommunisták, valamint a kommunistagyanús egyének likvidálását.
A magyar királyi 2. honvéd hadsereg soraiban 1942–1943-ban számos orvos teljesített harctéri szolgálatot. Közéjük tartozott dr. Horváth Imre is, aki a 10. egészségügyi oszlop sebészorvosaként közel egy évet töltött a keleti hadszíntéren. Feladata az arcvonalon elsősegélyben részesített sebesültek további ellátása és hátrairányítása, főként pedig a sürgős, életmentő műtétek elvégzése volt. Rövid kihagyással 1942 júniusától 1943 májusáig naponta vezette frontnaplóját. Szociális érzékenységére vall, hogy nemcsak a háborús pusztítás nyomait örökítette meg, hanem a hadműveleti területen élő lakosság szenvedéseit, nyomorát is.
Halált okozó becsületbeli elégtétel, fronton szétlőtt térd, kardpárbaj hege az arcon, fegyverhasználatig fajuló választási erőszak: ez csupán egy bő évtized (1911–1922) termése Bajcsy-Zsilinszky Endre és az erőszak élethossziglaninak bizonyuló kapcsolattörténetéből. Innen még hosszú út vezetett a német megszállókkal vívott egyenlőtlen tűzharcig, a nyilasok rafinált kínzóeszközéig és a sopronkőhidai bitóig. Az alábbiakból a fenti eseményeken túl azt is megismerhetjük, miként vélekedett várható sorsáról a náciellenes magyar politika egyik vezető alakja sebesülésével terhes 1944-es rabságának első napjaiban.
„A legfontosabb annak a felismerése, hogy bármilyen alapon is hozunk létre új egységeket a jelenlegi Ausztria–Magyarország területén, azok nem lehetnek ténylegesen független államok. Ha arra törekszünk, hogy mesterséges szuverenitásokat hozzunk létre, kiváltképp »a zsákmány a győzteseké« elv alapján, akkor csak egy új és bajokkal terhesebb Balkán-félszigetet hozunk létre. A legbölcsebb lépés, ha minél méltányosabb és működőképesebb újjárendezést igyekszünk létrehozni nemzeti alapon, ugyanakkor azonban cselekvőleg bátorítjuk egy új unió eszméjét […]. Egy ilyen unióban az egyes nemzetiségek megtalálnák a megoldást nemzeti ellentéteikre, egyúttal pedig tág teret kapnának a virágzó fejlődésre.”
„Szepes vármegye tótságának a nevében tiltakozunk az ellen, hogy bennünket a turócszentmártoni cseh szlovák [!] irányú rada impériuma alá helyezzenek, és így közvetve a cseheknek eladjanak” – írta „Jászi miniszter úrnak” címzett táviratában a csehszlovák orientációt ellenző Szepes vármegyei „Tót Nemzeti Tanács” 1918. december elején, értesülve a magyar kormány és szlovák politikusok tárgyalásairól és az etnikai határkijelöléssel kapcsolatos tervekről. A dokumentumok szerint az impériumváltást nemcsak a Felvidék magyar és német lakossága utasította el, hanem a szlovákok jelentős része is.
„A dohos magyar könyvtárügy újjáteremtését ott kell elkezdeni, hogy friss könyvtáros-anyagot neveljünk egy olyan foglalkozás számára, mely Tanácsmagyarországban már nemcsak mellékfoglalkozás, hanem életpálya. Nagy jövőjű, nagy hivatású, embernevelő mesterség. […] Szomorú mosolyra talált volna, aki a könyvtárosideált az embernevelő, a tudós és társadalmi harcos lelkületéből akarta volna kiformálni. A magyar proletárállam könyvtárosainak lelkületét pedig ebből a három elemből kell kiteremteni, ha azt akarjuk, hogy a fiatal magyar könyvtárügy ne a halott könyvek állóvizét terjessze szét, hanem ha azt akarjuk, hogy minden könyvtárpalota és minden kölcsönzőállomás a környék kultúréletének pezsgő centruma legyen” – fogalmazta meg a Fáklya című lap 1919. május 4-i cikkében a könyvtáros szakmával kapcsolatos véleményét.
Guido Romanelli a Tanácsköztársaság kikiáltása után másfél hónappal, 1919. május 12-én érkezett Budapestre az Olasz Katonai Bizottság vezetőjeként. Székhelye és lakása a Ritz szállodában lett berendezve. Az olasz alezredes elegáns, jó kiállású, energikus és öntörvényű személyiség volt, akinek feladatai közé tartozott, hogy ellenőrizze Magyarországon a fegyverszüneti megállapodás betartását, megszerezze a világháborúban hadifogságba esett és elhalálozott olasz katonák dokumentumait, tárgyait, valamint igyekezzen gondoskodni a hadifoglyok és menekültek hazatéréséről. Emellett megszervezte a rendszeres étkeztetést a budapesti olasz kolónia tagjainak, majd ezt kiterjesztette a rászoruló magyar lakosság számára is.
Joggal gondolhatnánk, hogy Örkény István egyik kiadatlan egyperces novellája lapul a levéltári dokumentumok között, sajnos azonban nem erről van szó. Örkény 1949. december 5-én, alig két héttel Sztálin 70. születésnapja előtt valóban felajánlotta a Rákóczi út és a József körút sarkán álló, mind a mai napig üzemelő Csillaghoz címzett családi gyógyszertárát a Népjóléti Minisztériumnak. Az államosítást követően az Örkény család gyógyszertára lett – immár „Vörös Csillag” néven – hazánk első szovjet mintára kialakított gyógyszertára.
Ha első világháború és merénylet, akkor természetesen 1914. június 28. Szarajevó, Gavrilo Princip és az osztrák–magyar trónörökös pár tragédiája. Ha első világháború és karácsony, akkor „fegyverszünet karácsonyra”, frontbarátkozás és a labdarúgás csodálatos világa. Ha első világháború, Szolnok és 1914 karácsonya, akkor „merénylet” a trónörökös ellen. Jelen írásunk arra vállalkozik, hogy bemutassa – már ha egyáltalán megtörténtnek kell tekintenünk – azt a hátországi eseményt, amelynek következményei „siker esetén a hadviselésre is végzetes folyással bírtak volna”.
„1918. március hó 8-án este ¾ 6 órakor a katonai gyárparancsnokság kapuja előtt cca. 6–8 munkás volt egy csoportban, ezek közül Jancsik nevű munkás beszélt a többinek, s elmenvén mellettük azt hallottam, hogy: »Addig nem lesz rend, amíg ezen büdös mungóktól meg nem tisztítjuk a gyárat.«”
„Mi, alulírottak, tótok, magyarok és németek Magyarországnak azon területén születtünk vagy telepedtünk le, amelyet most a csehek erőszakkal a maguk államához akarnak csatolni. […] Az önrendelkezési jognak Wilson elnök által kifejezett értelmében kijelentjük, hogy mi hazánk eddigi határai között kívánunk testvéri egyetértésben és jogegyenlőségben élni” – hirdeti a Körmöcbányán megfogalmazott nyilatkozat, mellyel aláírásgyűjtési akciót indítottak a felvidéki terület elcsatolása ellen. A Károlyi-kormány Jászi Oszkár vezette nemzetiségi minisztériumát 1918. november elejétől elárasztották a Felvidékről érkező tiltakozó nyilatkozatok, segítségkérő levelek, táviratok. A cikk első részében az „impériumváltás” kezdeti fázisát mutatjuk be annak történeti hátterével.
Az első világháború vége több szempontból is gyökeres változást hozott Magyarország számára. A területi veszteségek és az elvesztett háború nyomában járó pusztítás mellett a kortársaknak meg kellett birkózniuk a Monarchiától való elszakadás jelentette átalakulással is. Az államforma megváltozása korántsem tekinthető csupán formalitásnak: egy évszázadokon át fennálló (így öröknek hitt) világrend tűnt el akkor, amikor az arisztokrácia korábbi vezető politikai szerepét váratlanul elveszítette. A magyarországi új hatalmi struktúra kialakításának kezdeményezője maga is arisztokrata volt: gróf Károlyi Mihály, aki eszméinek megvalósítása során saját társadalmi körével is meghasonlott. Többek között ezt az ellentétet is nyomon követhetjük az első világháború viszontagságai, majd az azt követő események és az arisztokrácia jelentős presztízsvesztesége hatására egyre konzervatívabb nézeteket valló anyósának, ifj. Andrássy Gyuláné, született Zichy Eleonóra (1867–1945) máig kiadatlan naplójában.
„…mind a zsidóság, mind az egyetemes magyarság, mind pedig a demokrácia szempontjából károsnak tartom, hogy a gyász és a megtorlás pszichózisát a természetes mértéken és a természetes időhatárokon túl is mesterségesen és céltudatosan fenntartsuk, vagy éppen fejlesszük.”
A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára az osztrák–magyar kiegyezés 150. évfordulójára a 2017-es év végéig látogatható kamarakiállítással emlékezik. A centenárium évében nemzetközi konferenciákon és tanulmánykötetekben vizsgálták a korszak államjogi berendezkedését, gazdasági fejlődését, társadalmának változásait és a nemzetiségi politikát. Idén – egy-egy emlékkonferencia, emlékülés, vagy épp interaktív múltidézés mellett – jóval kisebb mozgolódás, érdeklődés tapasztalható a történész- és levéltáros társadalomban. Az alábbiakban az említett kiállításon bemutatott iratokból és képi illusztrációkból közlünk válogatást.
Kossuth Lajos 1894. március 20-án hunyt el Torinóban. Az egykori kormányzó elnök határozottan, a végsőkig visszautasította, hogy elismerje önmagát a számára kizárólag osztrák császár alattvalójának. Temetése, amelyet a magyarok szerint jogszerűen csak 1867 óta uralkodó I. Ferenc József utasítására nem lehetett az államkassza költségére megszervezni, felrázta a magyar közvéleményt. Őfelsége kormánya tagjainak szigorúan meg volt tiltva, hogy részt vegyenek ezen a politikai gyászaktuson.
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc leverése után egy olyan dinasztia gyakorolt hatalmat Magyarország fölött, amelyet hivatalosan a harcok ideje alatt megfosztottak az ország felett való uralkodási jogától. A trónfosztás és a szabadságharc leverését követő megtorlás ellenére az ország és Esztergom vármegye nem egészen két évtized alatt eljutott a koronázásig és a kiegyezésig. Célom bemutatni ezt az utat Esztergom vármegye tekintetében, a közölt dokumentumok segítségével pedig korhűen illusztrálni a királykoronázás és a kiegyezés eseményeit.
Oldalak
Magunkról
A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.
Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.
Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!
A Szerkesztőség
Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.
Ezen a napon történt december 08.
Beköszöntő
ArchívNet 2024/4
Tisztelt Olvasók!
Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei negyedik száma. Friss lapszámunkban mindössze szűk két évtizedből származó forrásokat mutatnak be szerzőink: a publikációk közül három kapcsolódik a második világháborúhoz, egy pedig az 1950-es évekhez. A második világháborús tematikájú ismertetések közül pedig kettő évfordulósnak mondható: az 1944. őszi magyarországi hadi és politikai eseményeket járják körül – kortárs és retrospektív források segítségével.
Molnár András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Zala Vármegyei Levéltára) kétrészes forrásismertetésében Tuba László hadnagy 1942 áprilisa és szeptembere között vezetett harctéri naplóját adja közre. A napló nemcsak a 2. magyar hadsereg Don menti harcainak egy eddig publikálatlan forrása, hanem még szűkebben véve a 47. gyalogezred II. csáktornyai zászlóaljának a működéséhez is számos új információval szolgál. Mostani számunkban a napló első része kerül bemutatásra.
Magyarország második világháborús részvételének egyik sorsdöntő napja volt 1944. október 15., amikor sikertelenül próbálta meg a magyar vezetés végrehajtani az átállást. Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) Hlatky Endre, a Lakatos-kormány miniszterelnökségi államtitkára által 1952-ben magyar, valamint 1954-ben német nyelven írt visszatekintéseit mutatja be. Hlatky a két forrásban az 1944. október 15-én történt eseményekben betöltött szerepéről számolt be.
A kiugrási kísérlet idején Magyarország keleti fele már hadszíntér volt. Fóris Ákos (adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem, kutató, Erőszakkutató Intézet) az észak-alföldi hadieseményekhez kapcsolódó német hadijelentéseket ismertet, amelyek azonban nem a konkrét harccselekményeket írták le, hanem, hogy a magyar polgári lakosságot milyen atrocitások érték a szovjet csapatok részéről. A szerző kétrészes forrásismertetésének első részében arra is kitér, hogy a német katonai hatóságok milyen módon jutottak hozzá az információkhoz, azokat hogyan dolgozták fel, és végül, hogy a Harmadik Birodalom propagandája miként kívánta azokat felhasználni a saját céljaira.
Luka Dániel (történész, agrártörténet kutató) egy 1954-es előterjesztés segítségével vizsgálja meg, hogy a Rákosi-rendszer agrárpolitikája, -irányítása miként változott a magántermelés esetében. A beszolgáltatással, mint gazdasági eszközzel végig számoló agrárpolitika revíziójára 1953-ban került sor, azonban a magyarországi pártállam belső harcai szintén érintették a gazdaságirányítás ezen területét is. Erre példa a szerző által bemutatott, a szabadpiac helyzetét és fejlesztési lehetőségeit taglaló előterjesztés is.
Az idei negyedik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat. Az ArchívNet szerkesztősége egyben továbbra is várja a jövő évi lapszámaiba a 20. századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.
Budapest, 2024. november 22.
Miklós Dániel
főszerkesztő