Archívum

A hatvanas évek a budapesti közlekedéspolitika történetében az egyik legmozgalmasabb időszak volt, noha a jelentősebb beruházások túlnyomó többsége a hetvenes-nyolcvanas években zajlott le. A jelentős közúti fejlesztéseknek köszönhetően harminc év alatt nem egy esetben számottevően alakult át a városi környezet. Ennek ellenére több olyan projekt nem valósult meg, melyek szintén a városkép markánsabb átalakulásával jártak volna. Így a Fővárosi Tanácsnak köszönhetően a Gellérthegyi viadukt tervei is az asztalfiókban maradtak.

1945: Kísérletek a Keresztény Demokrata Néppárt politikai elismertetésére 1945-ben

„Mindszenty az utóbbi időben egyre jobban Barankovics ellen foglalt állás, s vagy 3 hete magához hívatta és közölte vele, hogy [a] Pálffy elleni támadó nyilatkozatait katolikus szempontból nem tartja megfelelőeknek, a Hazánkról pedig hűvösen nyilatkozott, egyáltalában nem adta a lapra áldását. Barankovicsot ez a prímási részről tapasztalható ellenszenv viszi a demokrácia felé..."

1956: Jávor Pál levelei az emigrációból

Arról beszélgetve, hogy hogyan érezte magát az Egyesült Államokban, Jávor egy hasonlatot mondott, melyet azoknak szokott válaszolni, akik hasonló kérdést intéznek hozzá. Jávor hasonlata a következő volt: „Ha Budapesten felvinnék a legmagasabb épület tetejére (New York palota, vagy az OTI székház), és onnan ledobnák, nem érezné magát annyira megütve, mint amikor New Yorkban az utcán nekiütődik a könyöke egy amerikai állampolgárhoz."

1945: Kun András a népbíróság előtt

 „Talán nincs a történelemben szó még egy ilyen elvetemült szadista gyilkosról, nemcsak az emberi törvényeket csúfolta meg minden rendbeli gaztetteivel, hanem az egyházi és vallási törvényeket is meggyalázta azzal, hogy rémtetteit az egyház nevében és reverendájának súlyával támasztotta alá. A törvények nem ismernek egyetlen egy olyan bűncselekményt sem, amelyet páter Kun el ne követett volna... Bűnlajstroma teljes mértékben kimeríti a háborús és népellenes bűncselekmények minden esetét."

„Az úri osztályban is, de leginkább paraszt és munkásosztályban a háború hosszú tartama miatt általános a zúgolódás [...] hallottam oly választ is, hogy szívesebben tűrné a nép a háborúval járó nélkülözést, ha nem látná azt a sok előnyt a zsidóknál - különösen a harctéri szolgálat alól való könnyű kibúvás, de más téren is" - írta jelentésében Fáy főhadnagy a nógrádi néphangulatról 1918 tavaszán. A honvédelmi miniszter bizottságot küldött ki a vármegyébe. Kiderül: a háború utolsó évére a társadalom alsó rétegeiben is felerősödött a zsidóellenesség, nemcsak a középosztályban.

1944: Embermentő védlevelek 1944-ben

"Máig is emlékszem a két svájci védlevél közti különbségre, amely akkor életet vagy halált jelentett. A megfelelő igazolvány fejlécén a svájci címer piros festékkel volt nyomva, és a pecséten francia [nyelvű] felirat szerepelt: Legation de Suisse, azon pedig, amit nem fogadtak el, színtelen címer volt látható és német nyelvű pecsét: Schweizerische Gesandtschaft."

1944: „Gyorsan meg kellett tanulnom, hogy Szegedről menekültem..."

„Délután megjött Piroska nagynéném és meghozta a hamis papírokat édesanyám, Sári nagynéném, meg az én részemre. Csak most tudta meg, hogy már hiába, néhány órával, egy nappal elkésett. Gyorsan összeszedtünk egy pár holmit, beraktuk a »riadós« hátizsákomba és elindultunk ki a gettóból. A gettó egyik kapuja a Wesselényi utca elején, a zsinagógánál volt. Itt várakozásunk ellenére aránylag simán kijutottunk. Úgy látszik, a papírjaink jó hamisítványnak bizonyultak. Út közben betanított, hogy hibátlanul tudjam a papírok szerinti adataimat. Ambrus Iván. Ez lett az új nevem."

1944: Frontnapló a Gyalui Havasokban folyt harcokról

„Pihenőt rendeltek el, én is lefektettem a szakaszomat. A fiúk eddig derekasan megállták a helyüket. Csak az búsít bennünket, hogy nincsenek fegyvereink. Mindössze 1 puska, 1 pisztoly és egy csomó kézigránát van a szakaszban. A puska a legényemé, a pisztoly az enyém, kiadtam fejenként 2 kézigránátot. De micsoda páncéltörők vagyunk mi löveg nélkül? Szinte úgy hiányzik, mint a fél kezünk."

1944: Légitámadás a veszprémi repülőtér ellen

 „46-ban egy mankóval bicegek a Margitszigeten. Egy lámpa alatt kosárban ül egy félkezű, katonaruhás honvéd, két lába tőből hiányzik. Ép kezében aprópénzzel teli sapkája. Én is beledobtam egy pénzdarabot, nem is mertem ránézni, valami nagyon összeszorította a szívem. Pár lépést tettem meg, amikor utánam kiáltott. „Főhadnagy úr!" Visszafordultam, és felismertem azt az öreg székely tartalékos katonát, akinek üres óráimban mesélni szoktam erdélyi túráimról. [...] Rám nézett és valami büszkeséggel mondta: „Lássa főhadnagy úr, nekem nagyobb szerencsém van, mint magának, mert én már meggyógyultam."

1984: Egy miniszteri beszéd 1984. augusztus 20-án Ópusztaszeren

„Az az igazi magyar, aki ismeri népe helyzetét a világban, és Közép-Kelet Európában, aki az újat támogatja, aki látja a bajokat, de cselekszik is a gonosz ellen, aki mindennapi munkáját tisztességgel elvégzi, részt vesz a közügyekben [...]. A világosan látó, a világ és a nemzete sorsát figyelemmel kísérő, az országot építeni akaró, cselekvő, önmagát művelő és tudatosan formáló ember - ez a XX. század végének magyarja. Ehhez hozzá tartozik, hogy szeretnie és ismernfie kell anyanyelvét, megbecsülnie népe hagyományait és történelmét, fenntartani és fejleszteni sajátos kultúráját."

„Felhívtuk Horn elvtárs figyelmét, hogy a jövőben több szerénységgel nyúljon az élet megnyilvánulásaihoz, legyenek a jelentések szolidabbak, de jobban bizonyítson és érveljen. Ítéletei ne legyenek elhamarkodottak, túl kategorikusak, törekedjen a megfontolt, leellenőrzött állásfoglalás megtételére. Horn elvtárs hibáit, hosszas töprengés után, tulajdonképpen csak most kezdi felismerni. Szemléletében gyökeres változást tapasztalunk. Ezt bizonyítják decemberben elkészített jelentései."

1956: A Vörös Hadsereg halottai 1956-ban

A közölt dokumentum remélhetően fontos adalékkal szolgálhat az 1956. október 23-a utáni hetek, hónapok katonai eseményeinek elesettjeiről. 1986 májusában készült egy összefoglaló feljegyzés a Magyarországon eltemetett szovjet katonák sírhelyéről és az eltemetettek nevéről. A nyilvántartás alapján többségében teljes bizonyossággal megállapítható az 1956-os események során elesettek személye.

1919: „... hiteles adatok alapján írassék meg."

„Az úgynevezett proletárdiktatúra elsősorban a nemzeti állami és jogrend megbontására törekedett, és azok legveszedelmesebb ellenségeként jelentkezett, ennélfogva működéséből a tanulságok levonása és az ellene való védekezés nyilvánvalólag állami feladat. Ebben az esetben pedig mi sem természetesebb annál, hogy e mozgalomra vonatkozó és első sorban állami célokat szolgáló adatgyűjtést az állam szervezze meg."

„A feleségem nyitott ajtót, és kérdésemre azt mondotta, hogy nálunk nem járt ma a postás. [...] Fellélegeztem. Tizenhat hónapos pöttöm kislányomat ölembe kaptam, beszaladtam vele a szobámba, és leültem vele a kis piros ágya mellé. Egy percig úgy éreztem, mintha a torkomat szorító hurkot valaki hirtelen elengedte volna. Ágicámat magamhoz szorítottam, erősen, hogy pityeregni kezdett, mikor a következő pillanatban tekintetem a toalettasztalra esett, ahol egy kis fehér cédula hevert. Felkaptam, a szemeim egyszerre felfalták a betűit: a behívóm volt."

1957: Boszorkányüldözés, avagy egy orvos százados küzdelme rendfokozatának visszaszerzéséért 1956 után

„Magyar Honvédelmi Miniszter Úr! Alulírott dr. Széll Endre ózdi lakos városi kórházi osztályvezető főorvos azon tiszteletteljes kérelemmel fordulok Miniszter úrhoz, hogy nekem a tartalékos orvosszázadosi rendfokozatot visszaadni szíveskedjék, amitől 1958. február 28-án megfosztottak."

„bátorkodik a katonai parancsnokság Nagyméltóságodat megkeresni, hogy a krb. [!] 8000 kg vörösrézzel lefedett körmöczbányai m. kir. pénzverőhivatal rézanyagának a hadiigazgatásnak való átengedésére vonatkozó elhatározását mielőbb megejteni szíveskedjék" - fordult Teleszky János pénzügyminiszterhez a pozsonyi katonai parancsnokság. Mivel a központi hatalmakat az antant gazdasági blokádja elvágta a külső nyersanyagforrásoktól, a nagyfokú fémhiányt az osztrák és a magyar állam kényszerintézkedésekkel, hadifémgyűjtéssel és rekvirálással igyekezett pótolni.

1947: A Rákosi-család kapcsolata Bácskával

Joggal merül fel a kérdés: mi történt a Rákosi-család Szabadkán maradt tagjaival? A választ Szabadka II. világháborús áldozatainak névjegyzékében találjuk meg: apja, Rákosi József, bátyja Béla és húga Hajnalka a holokauszt áldozatai lettek. A szűkszavú adattár forrásként a szabadkai Járási Népbíróság Vp. 379/1947 számú, 1947. július 10-ei keltezésű határozatát jelöli meg, ami a Rákosi-család tagjainak holttá nyilvánítására vonatkozik.

1976: Keresetlen szavak a vonatok tisztaságáról

„Most se víz, se szappan, se papír, se kézmosóvíz. Kár a gőzért. Mindent ellopnak! A vizet nem lehet, hát kifolyatják. A tróger addig nyomja a pedált, amíg az utolsó csepp ki nem folyik. A mosdó váltót addig cseszegeti jobbra-balra míg meg nem unja. Mit lehet tenni?”

1944: A pokol fedőneve: Waldsee. Magyar foglyok levelei Auschwitzból

Az Auschwitzból magyarországi rokonokhoz, szeretteikhez küldött Waldsee-levelek elsődleges célja az volt, hogy - hamis látszatot keltve - megnyugtassák az otthon maradottakat, hogy jól vannak, életük nem forog veszélyben. Az SS természetesen szigorú cenzúrát alkalmazott, s ennek egyik jeleként a levelek mindig ceruzával íródtak. Az otthoni címekre, esetleg munkaszolgálatos táborba szóló roppant szűkszavú írásokban a foglyok minden esetben csak a legfontosabb, és pedig mindig pozitív információt közölhettek.

Oldalak

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Ezen a napon történt június 06.

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – I.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, impériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as várhatóan ugyanezen hónap 18-án. A most megjelenő 2. szám első írásának szerzője, Sárándi Tamás a Szatmárnémetiben lezajlott uralomváltás történetét eleveníti fel a román hadsereg 1919. áprilisi bevonulásától egész az 1920-as évek elejéig, a helyi román uralom és közigazgatás megszilárdulásának kezdetéig. Kosztyó Gyula Beregszász és vidékének 1918 és 1920 közötti vészterhes hónapjait mutatja be: az összeomlást, a proletárdiktatúra időszakát, az ezt követő román, majd cseh megszállást, továbbá a csehszlovák államhatalom berendezkedését. Perczel Olivér a Duna–Tisza köze 1919. évi román megszállását vizsgálja, Szeghy-Gayer Veronika a kassai impériumváltás után a csehszlovák hatóságok által elbocsájtott helyi magyar postai alkalmazottak sorsát követi nyomon, míg Gyarmati Enikő írása az Osztrák–Magyar Monarchia 1918. október végi összeomlását követő külföldi magyar propaganda megszervezéséről szól.

 

Budapest, 2020. június 4.
A szerkesztők