Jelek lentről felfelé - avagy a nép szava Isten szava

„Ki lehet Önöknél befutott ember. Csak és kizárólag az, aki az Önök szekerét tollja. Ha ez így van, akkor pedig mese az olyan állítás, hogy a pártonkívüliek is betölthetnek minden állást. Minden valamire való álláshoz az Önök beleegyezése kell. Nos így már érthető a pártonkívüliek helyzete. Miért félnek Önök a több párt rendszertől? Nos ha ezt felvetik, akkor meg kell állapitaniuk azt is, hogy ez az Önök hatalmának végét jelentené. Nem kell semmiféle politikai átnevelés ahhoz, hogy itt egy demokratikus párt egyből milyen sikert aratna.”

Bevezetés

Az 1960-as években a restaurált államszocialista rendszer konszolidációjával párhuzamosan érezhetően csökkent a társadalomra irányuló hatalmi nyomás. A hatalom és a társadalom "békés egymás mellett élése" valós tapasztalat volt, még akkor is, ha ennek hátterében sokszor felülről irányított manipulációk, lent pedig elvtelen kompromisszumok és a kollektív amnézia húzódott is meg. A rendszer nem kis mértékben a tabuk tiszteletben tartására épült, bizonyos dolgokat nem lehetett megkérdőjelezni, sőt beszélni sem volt szabad. Ez egy sajátos metanyelv kialakulását eredményezte, a "békés egymás mellett élés" a "békés egymás mellett elbeszélés" időszakává is vált. Az emberek megtanultak a sorok között olvasni, a kimondott szavak mögött a ki nem mondottakat keresték, mivel tudták vagy sejtették, hogy nem adhatnak teljesen hitelt a hivatalos nyilatkozatoknak, szövegeknek, beszédeknek. A probléma azonban a pártállam számára is fennállt: a Kádár-féle kompromisszum értelmében ugyanis a hatalom sem várta, nem is várhatta el, hogy a társadalom őszinte legyen vele. Ez megnehezítette a vezetés számára, hogy valós képeket, információkat szerezzen a társadalomból és a társadalomról, ami pedig elengedhetetlenül szükséges volt a társadalom folyamatos és állandó ellenőrzéséhez, a potenciális veszélyforrást jelentő csoportok elszigeteléséhez és felszámolásához. Többek között ezért volt létszükséglet a pártállam, és általában minden diktatúra számára a besúgók (ügynökök, titkos megbízottak, informátorok) hálózatának működtetése.

A Kádár-rendszer láthatóan sikeres konszolidációja ellenére mindig voltak olyan csoportok, amelyek nem tudtak és nem akartak megbékélni a rendszerrel, amelyek felrúgták a hatalom és a társadalom kapcsolatának rituáléit. Noha nem beszélhetünk össztársadalmi ellenállásról, sőt hatékony, széles bázisra épülő ellenzékről sem, számos jele van annak, hogy a magyar társadalom bizonyos mértékig megőrizte az önálló gondolkodás és véleményalkotás képességét. Ilyen jeleknek tekinthetők az állami és pártvezetőknek címzett névtelen levelek is, amelyek - ha nem kizárólag a vezetőket szidalmazó szövegeket tartalmaznak - "a nép" üzeneteként az embereket foglalkoztató kérdésekről, véleményükről tájékoztatnak. A alábbiakban a hatvanas évek végén Szabolcs-Szatmár megyében feladott, és vélhetően itt is írt levelek alapján próbálhatunk meg képet kapni a hatalmon lévők és a "lentiek" sajátos kommunikációjáról. 1968 februárjában Nyíregyházán adtak fel két, teljesen azonos szövegű levelet Kádár Jánosnak és Losonci Pálnak címezve, fiktív feladóval. A megyei állambiztonsági szervek "Anonymus" névvel nyitottak az ügyre dossziét, ám a feladó kilétét nem sikerült felderíteni, így a dossziét 1969. május 5-én lezárták. 1968-ban Tiszavasváriból is küldtek névtelen leveleket a pártlap, a Népszabadság címére, majd ugyanez a személy 1971-ben Polgárról írt, ezúttal az MSZMP Központi Bizottságának. Az elkövetőt, aki után a szerv "Krónikás" név alatt nyomozott, ezúttal sem sikerült megtalálni. (A továbbiakban én is a nyomozó hatóság által adott nevükön nevezem őket.)

A levelekből megtudhatjuk, hogy milyen kérdések foglalkoztatták az embereket a hatvanas évek végén, a Kádár-korszak "csúcsidőszakában". "Anonymus" - aki magát egyébként Magyar Árpádnak nevezte - levele Losonci Pál újévi köszöntőjére adott válasz, elsősorban a rendszer legitimitását kérdőjelezi meg. Kétségbe vonja, hogy a vezetésnek joga és kellő alapja lenne arra, hogy az egész magyar nép nevében beszéljen, hiszen azt nem is kérdezik meg. A többpártrendszert nem pótolhatja a Népfront, a szabad választásokat nem pótolhatja az "önkritika", a kommunista diktatúrából nem lesz sem szocializmus, sem demokrácia pusztán attól, hogy ezeket a szavakat szajkózzák. A levél hangneme távolról sem durva, inkább az Elnöki Tanács elnökének beszéde által kiváltott felháborodás jellemzi. "Veszélyes" volta abból fakad, hogy félrebeszélés helyett nevén nevezi a dolgokat. "Krónikás" leveleiben is az egyik központi elem a szabadság hiánya, ezekben azonban nagyobb szerep jut a korrupció és a protekció, a sógorság-komaság uralta rendszer, a hivatali arrogancia feletti felháborodásnak, az anyagi, egzisztenciális kérdéseknek, a dőzsölő kommunista urak és a dolgozó szegény nép helyzete közötti különbség hangsúlyozásának. Ráadásul ennek a szegény népnek már szórakozás sem jut, mert a magyar labdarúgó válogatott kikap a szovjetektől, a sörért meg kénytelenek egymást taposni az emberek. A kisemberek elemi szabadságvágyát fogalmazzák meg ezek a levelek nemcsak a foci, hanem a csehszlovákiai bevonulás kapcsán is, amely őszinte felháborodással tölti el a levélírót. Noha a hangnemben és szenvedélyességben különbözik a két személy, közös bennük, hogy felháborodásuk elsődleges tárgya a hatalom szavai és az emberek által tapasztalt valóság közötti távolság, ami a lent lévők számára egyszerűen azt jelentette, hogy a fent lévők hazudnak.

Magukon a leveleken túl figyelemre méltó az íróik felderítésére irányuló állambiztonsági feldolgozó munka is. A közölt iratokból is kitűnik, milyen intézkedésekkel próbáltak az elkövetők nyomára jutni: az eszközök az írásszakértői véleménytől az ügynökök bevonásáig széles skálán mozogtak. Ezen eszközök egyike-másika mai szemmel nézve már-már komikusnak tűnhet (főleg, ha tudjuk, hogy a felderítés eredménytelen volt): az 1968. április 3-i intézkedési tervben feladatként jelölték meg például a levélpapír és a boríték vizsgálatát. 1969. január 3-ra (!) meg is lett az "eredmény": hivatalos levelezéshez használt közönséges borítékról és levélpapírról van szó, amiket mindenhol, állandó jelleggel lehet kapni - ezeket ránézésre meg lehetett volna állapítani. Hasonlóan mulatságos ugyanezen intézkedési terv ama része, amely a "nos" és a "node" szavakat gyakran használó személyek felkutatásával igyekszik szűkíteni a lehetséges levélírók körét. A technikai módszereken túl bepillantást nyerhetünk az állambiztonsági hermeneutikába is: tanulságos, és nem kevésbé mulatságos, hogy pusztán a szövegek elemzése révén teljes magabiztossággal határozzák meg a levélírók személyiségjegyeit, életkorát, iskolázottságát, sőt (korábbi és jelenlegi) foglalkozását, társadalmi helyzetét, lakóhelyét, és még sorolhatnánk. Az állambiztonsági szervek szerint például a "kalmár" szó és szinonimáinak használata alapján "Krónikás" korábban piaci adásvétellel foglalkozó, majd állami alkalmazásba került személy. A levelek és a hozzá kapcsolódó állambiztonsági iratok további mélyebb és részletesebb elemzése minden bizonnyal számos új adalékkal szolgál majd a kommunista hatalom és a társadalom kapcsolatának, az államszocialista rendszer természetrajzának vizsgálatához.

A két névtelen levélíróra vonatkozó iratok az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában található dossziékból származnak: az "Anonymus" fedőnevű rendkívüli esemény dosszié archív száma O-13332, míg a "Krónikás" fedőnevű dossziét O-14724 számon irattározták. "Anonymus" levele géppel írt (a végén kézzel írt szavakkal), és a borítékon található bélyegző szerint 1968. február 7-én adták fel Nyíregyházán. Ugyanezt a levelet másnap Kádár János részére is elküldték. "Krónikás" leveleit kézzel írta, az 1968. május 22-én, július 4-én és augusztus 30-án Tiszavasváriban postára adottakat nyomtatott nagybetűkkel, míg az 1971. február 22-én Polgáron feladottat nyomtatott kisbetűkkel. A névtelen leveleket betűhíven közöljük, a kapcsolódó iratokban előforduló elírásokat, helyesírási hibákat azonban javítottuk. A közölt iratok szigorúan titkos minősítése megszűnt.

Ezen a napon történt május 29.

1938

Az első zsidótörvény.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Nemzetközi kapcsolatok a 20. század második felében

Sokan és joggal vélik úgy, hogy a 20. századi magyar politikai gondolkodás egyik fő jellemzője a kellő nemzetközi kitekintés, a külpolitikai horizont hiánya volt. Ez nagyrészt abból adódott, hogy Magyarország évszázadokon át nem volt független állam, így önálló külpolitikával sem rendelkezett. Függetlenségét ténylegesen 1918 végén, az Osztrák‒Magyar Monarchia szétesésének pillanataiban nyerte el, jogilag pedig paradox módon az ország területét megcsonkító trianoni békeszerződés állította vissza. A két világháború közötti időszakban nem csak a politika iránt érdeklő „átlagemberek”, de nemegyszer maguk a döntéshozók sem látták át teljes egészében a nemzetközi összefüggéseket, vagy pedig ideológiai megfontolásokból figyelmen kívül hagyták azokat. Ez gyakran hibás, átgondolatlan és káros döntéseket eredményezett, ‒ elég, ha csak a Szovjetunió elleni elhamarkodott hadba lépésre gondolunk. A második világháborút követően Magyarország ismét elvesztette függetlenségét, és közel 45 évig az ún. keleti blokk többi országával együtt a Szovjetunió csatlósa volt. Önálló külpolitikáról vagy külpolitikai gondolkodásról ‒ főleg az 1950-es években ‒ nem, vagy csak alig lehetett szó.

Az ArchívNet idei 1. számának fő témája: „Nemzetközi kapcsolatok a 20. század második felében”. Elsődleges célunk az, hogy a magunk szerény eszközeivel hozzájáruljunk a nemzetközi kapcsolatok 20. századi történetének jobb megismeréséhez, ezzel is segítve olvasóink jobb eligazodását a mai kusza külpolitikai viszonyok között. Kiss András az amerikai–iráni kapcsolatokat helyezi történelmi távlatba, Wencz Balázs Kádár János és a keletnémet kommunista vezér, Erich Honecker 1977. márciusi tárgyalásait ismerteti, míg Garadnai Zoltán azt mutatja be, miként látták Magyarországot az 1980-as évek elején francia szemmel. Seres Attila két fiatal magyarországi görög emigráns 1956-os kalandos sorsát eleveníti fel, Kántás Balázs pedig az 1920-as évek elejére kalauzol vissza bennünket, és egy „magyar sörpuccs” tervének történetéről ír.

Budapest, 2020. április 17.

A szerkesztők