A „nagy testvér

A néprádió és a vezetékes rádió az ötvenes években

„Nagy jelentőségű előnye a vezetékes rádiónak, hogy megakadályozza az ellenséges propaganda adások hallgatását, szemben a rádióvevő készülék tulajdonosokkal, akik rádiójukkal szabadon vehetnek minden tetszés szerinti állomást. A vezetékes rádió ezen kívül tömegmozgósítás céljára is felhasználható anélkül, hogy a rajta leadott műsoranyagot az éterbe is kellene sugározni.”

A vezetékes rádió, mint a zavarhatatlan rádió ideája

Ez a „felismerés" is hozzájárult ahhoz, hogy a pártvezetés a vezetékes, azaz a zárt rendszerű rádióhálózat kiépítését helyezte előtérbe. A vezetékes rádió a korábban a néprádió kapcsán említett 1948 nyári rádióbizottsági ülésen is felmerült, de „miután meghallgatta Szilágyi Pál elvtárs referátumát, úgy határozott, hogy a rádiósításnak ezt a módszerét elveti, mert túlságosan költséges és

Szilágyi Pál a rádió akkori vezérigazgatójaként júniusban tanulmányúton járt Lengyelországban, s ottani tapasztalatai alapján javasolta a A Szervező Bizottság 1948. augusztus 17-i írásos határozata nem említi a vezetékes rádió ügyét, de a hozzászólók többsége a vitán ellene foglalt állást. Vásárhelyi Miklós egy levelében arra is utalt, hogy Rákosi Mátyás pártfőtitkár szintén egyetértett az ülésen

szintén ezt az elutasító felfogást erősítette. Nyilvánvalóan ez is hozzájárult ahhoz, hogy az 1948. novemberi GPB és APB ülések nem foglalkoztak a vezetékes rádióval, hiszen az nem jelenthetett megoldást az éter hullámain sugárzott nyugati vélemények ellen, sőt a rendszer kiépítése és fenntartása olyan horribilis összeget jelentett, amire szakértők szerint az ország gazdasága nem volt képes. Ezekre a problémákra az 1949. március 30-i titkársági ülésen tárgyalt anyag is felhívta a figyelmet: „a) A vezetékes rendszer technikájától függően egyszerűbb, vagy bonyolultabb eszközökkel, de fennáll az ellenséges zavarás lehetősége. Ennek módja lehet az, hogy a körzeti vevőállomás hullámhosszán adják le az ellenséges adást, vagy az, hogy az összekötő vonalakba közvetlenül bekapcsolódnak. Technikai eszközökkel a zavarási veszély nagysága csökkenthető, de lehetősége nem küszöbölhető ki. Viszonylag egyszerű módon valósítható meg a vezetékes rádió rongálása, elvágása is, kivéve, ha földalatti kábelvezetéket használnak, amelyek azonban az alább ismertetett beruházási költségek jelentős emelését okozzák.

b) A vezetékes rádiórendszer kiépítése jelentős beruházásokkal jár. Előfizetőnként átlag 300 Ft beruházási költséggel lehet számolni, ami azt jelenti, hogy az egész ország behálózása évenként 250 000 új rádióelőfizetővel számolva 5 év alatt kb. 375 milliós beruházást jelentene. A beruházások hatalmas és nehezen megoldható importigényt (elsősorban réz, ólomkábel) is magukban foglalnak. A szükséges beruházások elvégzésére 7-8000 emberre van szükség, amely létszámnak kb. 1/3-át a rendszer fenntartására és lassú továbbépítésére kell felhasználni. A karbantartás viszonylag költséges, előfizetőnként havi 3 Ft, a hálózat 70-75%-os telítettség esetén 4 forint, ami vagy az előfizetési díjak megfelelő emelését tenné szükségessé, vagy az ötödik évben a megadott előfizetői létszámmal számolva 35-40 millió állami többletkiadást jelentene. A ritkán lakott és nem villamosított területeken a beruházási és karbantartási költségek még magasabbak. Jó minőségű vétel megvalósítása az amúgy is jelentős beruházásokat tovább növelné."

Az ülésen egyelőre levették a napirendről a vezetékes rádió bevezetésének kérdését azzal, hogy az „Iparügyi Minisztérium kutatási tervében irányozzon elő megfelelő összeget a vezetékes rádióval kapcsolatos

A vezetékes rádió hálózatának kiépítése ezt követően több mint másfél évig nem került az MDP vezető szerveinek egyik ülése elé sem, de 1950 novemberében - valószínűsíthetően - ismét felmelegítették az ügyet.

Ezt követően azonban csak elvétve fordult elő, hogy az MDP valamely vezetőszervi ülésén foglalkoztak volna a vezetékes rádióval vagy a néprádióval. A rádió műsorpolitikáját, műszaki helyzetét, a sugárzás minőségét fontosabbnak tartották. A pártközpont illetékes osztályait és titkárait azonban folyamatosan tájékoztatták az állami szervek megbízott vezetői. A Titkárság tehát 1950. november 22-én a rendszer kiépítése mellett döntött. A későbbi források mindig erre a határozatra utaltak. Ami szintén érdekes, hogy az ideológiai okokra való hivatkozás fokozatosan elhalkult, s nem esett szó pl. a világvevő rádiók korlátozásáról sem. A néprádiókat ugyan nagy mennyiségben gyártották, és az előállítási ár alatt árusították, a vezetékes rádió hálózatát pedig elkezdték nagyobb ütemben építeni, de a hangsúlyt egyre inkább nem a korlátozásra, hanem a saját propaganda minél szélesebb körű terjesztésére helyezték.

Már az első időszakban igyekeztek a hálózat népnevelő hatását előtérbe helyezni. Mint egy 1951. márciusi tájékoztató írja: „A vezetékes rádió már eddig is, ha még szűk korlátok között is, jól töltötte be hivatását." Az állítást pedig néhány „munkásvéleménnyel" támasztották alá, majd néhány a korszakra jellemző lelkes mondattal egészítettek ki. „A vezetékes rádió tájékoztatja a dolgozókat a hazai és nagyvilági eseményekről. Ahová eddig a vezetékes rádiót elvittük, mindenütt örömmel fogadtak. A nők különösen szívesen veszik. Az a véleményük, hogy munkájuk nyugodt végzése közben mindenről tájékozódnak, szórakozva tanulnak, s így a fejlődésben nem maradnak el férjeiktől. A vezetékes rádió így is növeli a béke harcos seregét. Mindezek mellett mosolyt, derűt és élvezetes szórakozást visz minden családba. A vezetékes rádió egyik fegyverünk a háborús

Ezen a napon történt november 22.

1906

Az SOS-t hivatalos nemzetközi segélykérő jelzéssé nyilvánítja a Nemzetközi Rádió-távírási Konvenció (International Radio Telegraphic...Tovább

1934

A Népszövetségben Belgrád megvádolja Magyarországot az I. Sándor elleni királygyilkosságban való részvétellel.Tovább

1941

Megalakult a Cserkész Országos Nagytanács, amelyben a jobbratolódás ellenzőinek néhány képviselője is szerepet kapott.Tovább

1942

Sztálingrádnál a szovjet túlerő bekeríti a 6. német hadsereget.Tovább

1943

Libanon függetlenné válik Franciaországtól.Tovább

  •  
  • 1 / 3
  • >

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

Tisztelt Olvasók!

Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei harmadik száma. A legfrissebb ArchívNet publikációi olyan forrásokat ismertetnek, amelyek bemutatják a 20. századi magyar történelem mikro- és makroszintjének egy-egy részletét: legyen szó egyéni sorsokról, avagy államközi megállapodásokról.

Ordasi Ágnes (levéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) publikációjában olyan dokumentumokra hívja fel a figyelmet, amelyek egyszerre vonatkoznak a mikro- és a makroszintre. A Fiumei Kereskedelmi és Iparkamarához beérkezett felmentési kérelmek egyfelől bemutatják, hogy az intézménynek milyen szerepe volt az első világháború alatt a felmentések engedélyezése és elutasítása kapcsán a kikötővárosban, másrészt esettanulmányként kerül bemutatásra, hogy hasonló helyzetben miként működtek a királyi Magyarország területén működő, más kereskedelmi és iparkamarák. Harmadrészt pedig a fegyveres katonai szolgálat alól felmentésüket kérő személyek egyéni sorsába is betekintést engednek a forrásként szereplő kérelmek.

Fiziker Róbert (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára) írásával már az első világháborút követő időszakba kalauzolja el az olvasót. A nyugat-magyarországi kérdést rendező velencei jegyzőkönyv egyik rendelkezésének utóéletét mutatja be egy döntőbírósági egyezmény segítségével. Ausztria és Magyarország között a velencei protokoll nyomán a helyzet rendeződni látszott, azonban a magyar fél a Burgenland területén okozott károk megtérítésével hadilábon állt. A két állam számára – ha alapjaiban nem befolyásolta Bécs és Budapest viszonyát – még évekig megválaszolatlan kérdést jelentett a ki nem egyenlített számla ügye.

A makroszintet bemutató irat után Deák András Miklós (történész, nyugalmazott diplomata) egy olyat történetet mutat be két távirat prezentálásával, amelyek egy, az emigrációt választó magyar család sorsára is rávilágítanak. Az újságíró Marton házaspár 1957-ben vándoroltak ki Magyarországról, azonban az államvédelem megpróbált rajtuk keresztül csapdát állítani az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetségén menedékben részesített Mindszenty József esztergomi érsek számára. Mindszentyt az államvédelem igyekezett rábírni arra, hogy hagyja el az országot a Marton családdal, erről azonban az amerikai diplomaták értesültek, így végül a terv nem valósult meg.

Pétsy Zsolt Balázs (doktorandusz, Károli Gáspár Református Egyetem) három olyan dokumentumot ismertet, amelyek rávilágítanak a magyarországi római katolikus egyház helyzetére a késő Kádár-korszakban. Az Álllami Egyházügyi Hivatal bemutatott jelentései 1986-ból és 1987-ből arról tájékoztatták az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályát, hogy miként zajlottak a Vatikán képviselőivel a különböző egyeztetések (személyi kinevezések, a Szentszék és Magyarország együttműködése stb.).

Az idei harmadik számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat, felhívjuk egyben leendő szerzőink figyelmét, hogy az ArchívNet következő számaiba továbbra is várjuk a huszadik századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

 

Budapest, 2024. szeptember 19.

Miklós Dániel
főszerkesztő