A „nagy testvér

A néprádió és a vezetékes rádió az ötvenes években

„Nagy jelentőségű előnye a vezetékes rádiónak, hogy megakadályozza az ellenséges propaganda adások hallgatását, szemben a rádióvevő készülék tulajdonosokkal, akik rádiójukkal szabadon vehetnek minden tetszés szerinti állomást. A vezetékes rádió ezen kívül tömegmozgósítás céljára is felhasználható anélkül, hogy a rajta leadott műsoranyagot az éterbe is kellene sugározni.”

A néprádió, a propaganda legolcsóbb eszköze

A második világháború után néhány évvel a hatalom fő bázisait éppen csak megszerző Magyar Dolgozók Pártja vezetését már 1948 nyarától foglalkoztatta, hogy miként lehetne megállítani a határon a nyugati országok rádióközvetítéseit. Erre különböző módozatokat találtak alkalmasnak, elsősorban a nagy testvér, azaz a Szovjetunió tapasztalatait alkalmazva. A „szocializmus" egész léte alatt különböző intenzitással folyamatosan alkalmazták az „ellenséges" adók zavarását, hogy más nézetek ne kapjanak semmilyen megszólalási lehetőséget. Az alábbi források a kommunista propaganda törekvéseit tárják az olvasó elé, amelyek egyúttal leleplezik a Magyar Dolgozók Pártja vezetőinek torz ellenségképét is. A források arra is rávilágítanak, hogy a gazdasági lehetőségek határt szabtak e politikailag fontosnak vélt elképzelések teljes körű megvalósításának.

A hatalom birtokában kommunista vezetők tehát kezdettől fogva törekedtek a minél sikeresebb propaganda alkalmazására saját ideológiájuk, hatalmi bázisuk kiszélesítése érdekében. Erre ekkor a rádió tűnt a leghatékonyabb eszköznek. Egy politika sikerre vitele természetesen rendszerektől független, azonban az újsütetű „népi demokráciákban" mindez együtt járt azzal a félelemmel, hogy az ellenséges, imperialista rádióadók semlegesítik a [popup title="bimbózó szocialista átalakulás sikereit." format="Default click" activate="click" close text="„A BBC és az Amerika Hangja ma már középhullámon Grácból, Szalonikiből, Frankfurtból támad. Fel kell készülnünk arra, hogy Belgrádban is kiépül az imperialistáknak egy támadó rádióközpontja. b./ Magyarország jelentős területeit ma még nem tudjuk bemérni [értsd: zavarni]. Így pl. Dunántúlon jelentős területeken […] Grác jobban fogható mint a Kossuth és Petőfi.” MOL M–KS 276. f. 54. cs. 82. ő. e. 1950. január 18. Javaslat a Rádióval és a rádiózással kapcsolatos testületek vezetésének átszervezésére. (Magyar Országos Levéltár, Magyar Dolgozók Pártja Központ Vezetőség Titkárság) "] Így hát a rádiópropaganda olyan felhasználását részesítették előnyben, amely kizárja a konkurenciát. Ennek egyik lehetőségét a néprádió nyújtotta, amelyet nagy mennyiségben és olcsón kívántak forgalomba hozni. Ezzel az egyszerű készülékkel csak a középhullámot lehetett fogni, s azt is „lekorlátozták" Budapest I-re és II-re. (A Kossuth és a Petőfi adóról van szó.) Ennyiben tehát csak nevében azonos a német birodalom és a Horthy korszak néprádiójával, akkor ugyanis olcsósága miatt hívták néprádiónak, de nem csak két adóra korlátozták a készüléket. Goebbels jobban bízott saját propagandájában, mint a kommunista blokk országai.

A Magyar Dolgozók Pártja ún. rádió bizottsága 1948. kora nyári határozatában a korlátozást helyezte előtérbe. A Magyar Posta ugyanis megrendelt 20 000 darab Európa-vevő - népszuper (Philips majd Orion 309 típusú) - rádiót, amelyek gyártását be akarták szüntetni. (A készülék fotómásolatát mellékeljük.) Az ülésről Losonczy Géza számolt be az MDP KV Szervező Bizottságának, és kérte e vezető szerv döntését. Egyúttal jelezte, hogy „ezeken a készülékeken keresztül hallgatni lehet a külföldi ellenséges rádióállomásokat is." Ha a rádiókat „nem lehet megfelelő módon csak Budapestet vevő készülékké átalakítani," biztosítani kell a szétosztás „abszolút demokratikus" ellenőrzését. A tendencia világos, és ha ehhez még hozzátesszük, hogy a rádióbizottság 150-200 000 néprádió megrendelését javasolta, látható, az új hatalmat zavarta a

A Szervező Bizottság hozzájárult a 20 000 készülék gyártásának megszüntetéséhez és a Az ügy azonban némi problémát okozott a párt belső kommunikációjában, mivel a postát nem értesítette senki a népszuper rádió gyártásának leállításáról, és Gerő Ernő, a területért felelős miniszter sem tudott róla.

Ezt az - 1948 nyarán még túlbuzgónak számító - javaslatot 1948. november 2-i ülésén elvetette a

majd 23-án az Agitációs és Propaganda Bizottsága (APB) is, és a népszuper (Orion 309) rádió további gyártása mellett döntött. Az APB azonban a korlátozásnak szintén egy, a kommunista párt vezetőinek gondolkodásmódjára jellemző és természetesen kivihetetlen változatát fogadta el: „Európa vevő készülék nem kerülhet szabad forgalomba, hanem egy megfelelő párt-, illetve állami szerv által, politikailag megbízható funkcionáriusaink, ill. Néhány hónap múlva, 1949. április 12-én az akkor már GPB-ből átkeresztelt - és nevében a politikai-gazdasági átalakulást is tükröző - Államgazdasági Bizottság lényegében megerősítette korábbi határozatát: „A típus szupert csak osztályszempontból megbízható személyeknek lehet kiadni, amit a Szakszervezeti Tanács, illetve a bekapcsolása útján kell biztosítani."

Ennek a felfogásnak a vezetés egy ideig még foglya maradt. Néhány hónappal később, 1949. december 6-án úgy vélték, az Európa-vevő luxus készüléket csak akkor tudják politikailag megbízható személyekhez eljuttatni, ha a magán kiskereskedők raktáraiban található mintegy 2500 darab rádiót „az állami szektor felvásárolja". A javaslat szerzője persze némi kiskaput kívánt nyitni a módosabb vásárlóknak, s ez a fizessenek a gazdagok elv bizonyos - csekély - fokú realitást is tükrözött: „Meggondolandó, hogy esetleg a megfelelő szakszervezeti és DÉFOSZ ajánlással nem rendelkezőket se zárjuk ki kategorikusan az Európa-vevő készülékek vásárlói közül, hanem tegyük lehetővé, hogy a kiskereskedelmi hálózatokon keresztül magas, kb. 4-7000 forintos rádiót bárki vásárolhasson. Ilyen árak mellett csekély számú vásárlóra lehet számítani." Az ülésen hozott határozat, amelyet aztán a másnapi titkársági ülés is elfogadott, kénytelen volt tudomásul venni, hogy mivel az országban mintegy 525 000, zömmel „külföldvevő" készülék „van működésben, az újonnan gyártott rádiókészülékek vásárlásának korlátozásával sem lehet gyakorlatilag megakadályozni azt, hogy valaki

Ekkorra a 200 000 darab néprádió megrendelést felére csökkentették. Azt, hogy a gazdasági és a politikai vezetés között voltak véleményeltérések a néprádió gyártásról, a közölt források is bizonyítják. A GPB 1948. november 2-án a néprádió leállítása mellett döntött és a vezetékes rádió kiépítést javasolta, míg az APB az utóbbi támogatása mellett, de - felülbírálva a gazdasági bizottságot - a néprádió program folytatása mellett tört lándzsát.

Mint a közölt források is bizonyítják, a politikai vezetés sokáig nem tudta eldönteni, mi legyen a végleges ár. Azt azonban alapelvnek tekintették, hogy a néprádiót az önköltség alatt kell eladni, míg a minőségi készülékekét

A Nehézipari Minisztérium 1951. március 2-i, az MDP országos központjába írt levele végül is ezt az elvet látszik alátámasztani: „Telefoni megbeszélésünk alapján közöljük, hogy a belföldi szükséglet kielégítésre az 1951. évi tervben 313. ty [típus] néprádió van előirányozva, melynek belföldi eladási ára 317 Ft és 18 000 darab 323. ty super rádió, A rövid levélből nem lehet egyértelműen megállapítani, hogy kis- vagy nagykereskedelmi árat takar a tájékoztatás. Mint a mellékelt plakát mutatja, végül 380 Ft-ba került a néprádió.

A néprádiók száma

szinte egész „maszek" iparág jött létre, mert aki csak tudta, forgókondenzátort építtetett be rádiójába, hogy az egész középhullámot fogni tudja. Más kérdés, hogy a „fő ellenséges adókat", mint a Szabad Európa, vagy az Amerika Hangja, rövidhullámon sokkal élvezhetőbben lehetett hallgatni. Arra, hogy a néprádió átalakítása nem állíthatja megoldhatatlan feladat elé a hozzáértőket, még egy a Titkárság 1949. március 30-i ülése elé került javaslat is felhívta a figyelmet: „A drótnélküli rádió hátránya, hogy ellenséges adás hallgatását még fix állomásokra beállított készülék esetén sem lehet teljesen kiküszöbölni, azaz kizárólag a Kossuth és Petőfi adók vételére szerkesztett készülékek bizonyos technikai felkészültséggel átalakíthatók olyanokká, amelyeken

Ezen a napon történt július 07.

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt közel két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Beköszöntő
Megszállás, impériumváltás, Trianon – II.

Trianon – második Mohács. Így látta a korabeli közvélemény az 1920. június 4-én aláírt magyar békeszerződést, és több mint egy évtizeddel később Szekfű Gyula is Mohácshoz hasonlította a Három nemzedék című művében. A tizennégy részből, egy jegyzőkönyvből és egy nyilatkozatból, összesen 364 cikkelyből álló békeszerződés Magyarország számára nemzeti tragédiát jelentett: megcsonkított országot nehezen védhető határokkal, aránytalan településszerkezettel, az állameszme és a nemzeti öntudat megrendülését, több mint hárommillió magyar kisebbségi kiszolgáltatottságát. Trianon széleskörű társadalmi elutasítottságának legfőbb oka a békeszerződés előírásainak durvasága és elvszerűtlensége volt. Ehhez nagymértékben hozzájárult az is, hogy a határok megállapításánál elsősorban stratégiai szempontok, az új államok gazdasági érdekei s a vae victis („jaj a legyőzötteknek”) elve érvényesült.

Az 1947-es párizsi békeszerződésben megismételt Trianon, az általa okozott újabb sokk, majd az államszocialista diktatúra hatalomra kerülése azt eredményezték, hogy a téma hosszú ideig feldolgozatlan és kibeszéletlen maradt. Közel negyven évnyi kényszerű hallgatás után Trianon az 1980-as évek elejétől szűnt meg tabutémának lenni Magyarországon, és azóta számos feldolgozás – irodalmi mű, dokumentumfilm, tanulmány, monográfia – született e kérdésről.

Ennek ellenére a trianoni sokk hatása máig jelen van a magyar társadalomban. A századik évforduló kapcsán végzett friss, reprezentatív magyarországi közvéleménykutatás adatai szerint a megkérdezettek 94%-a gondolja úgy, hogy a trianoni békeszerződés alapvetően igazságtalan és túlzó volt a magyarokkal szemben. Ennél valamivel kevesebben, de a lakosság még így is több mint háromnegyede, 77%-a azzal is egyetért, hogy e traumát máig nem heverte ki az ország. A békeszerződés pontos évszámát ugyanakkor a válaszadók csupán 43%-a idézte fel helyesen, mintegy harmada (34%) pedig – tévesen – azt gondolja, hogy az csupán száz évig érvényes, és 2020. június negyedike után hatályát veszti.

Ezért is rendkívül fontos, hogy Trianonról minél több kiegyensúlyozott szemléletű, a reális nemzeti önismeret irányába mutató tudományos mű szülessen. Reményeink szerint ezt a célt szolgálják az ArchívNet idei 2–3. számában megjelenő dokumentumközlések is. Szerzőinkhez hasonlóan „Trianont” nem egyetlen dátumhoz – 1920. június 4-éhez – köthető eseményként, hanem hosszabb, évekig tartó folyamatként értelmezzük. E folyamat szerves részét képezte az elveszített háború, az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlása, a történeti Magyarország egyes részeinek idegen katonai megszállása, csakúgy, mint az utóbbi nyomán bekövetkezett fokozatos főhatalomváltás: a magyar közigazgatás felszámolása és az új hatalmi struktúrák kiépítése.

Összeállításunk témája tehát: „Megszállás, iserifmpériumváltás, Trianon”. Technikai okok miatt a két szám külön jelenik meg: a 2-es június 4-én, míg a 3-as ugyanezen hónap 16-án. A most megjelenő 3. szám első írásának szerzője, Völgyesi Zoltán azt bizonyítja meggyőzően, hogy 1918 novemberében és december első felében a szlovák lakosság egy része ‒ főleg a Felvidék keleti felében ‒ ellenezte a csehszlovák orientációt, és nyíltan kifejezte a Magyarországhoz való lojalitását. Bojtos Gábor az első világháború ideje alatt, majd 1918 után a szülőföldjüket tömegesen elhagyó menekültekről ír. Öt sikeres egyéni integrációs életutat vázol fel, mind az öt személy Jász-Nagykun-Szolnok vármegyei menekült tisztviselő volt. Demjén Ágnes a gróf Batthyány Tivadar belügyminisztersége idején, 1918 végén eszközölt főispáni kinevezéseket elemzi, és arra keresi a választ, hogy mivel magyarázható a főispáni karban történt személyi változások magas száma. Péterffy Gergely vasúttörténeti írása nem kapcsolódik ugyan a témához, viszont szemléletes módon tárja az olvasó elé a magyar állam által 1947-ben viszontagságos körülmények között vásárolt 510 amerikai gőzmozdony ügyét. Dokumentumközlését mindeddig ismeretlen, látványos korabeli fotókkal illusztrálja.

 

Budapest, 2020. június 16.

A szerkesztők