A „nagy testvér

A néprádió és a vezetékes rádió az ötvenes években

„Nagy jelentőségű előnye a vezetékes rádiónak, hogy megakadályozza az ellenséges propaganda adások hallgatását, szemben a rádióvevő készülék tulajdonosokkal, akik rádiójukkal szabadon vehetnek minden tetszés szerinti állomást. A vezetékes rádió ezen kívül tömegmozgósítás céljára is felhasználható anélkül, hogy a rajta leadott műsoranyagot az éterbe is kellene sugározni.”

Problémák a hálózatépítés körül

A vezetékes rádió kiépítése melletti döntés a párt vezetőinek gazdasági és műszaki értelemben vett dilettantizmusát tükrözte. Figyelmen kívül hagyták a gazdasági és a műszaki feltételeket is. A műszaki szakemberek már ekkor jelezték, a vezetékes rádió képtelen minőségi szolgáltatást nyújtani, a zenehallgatás pedig egyszerűen élvezhetetlen. (Megjegyezzük, hogy kisebb hálózatépítést már 1950-ben végeztek, amely a szakemberek félelmeit támasztotta alá.) Az észérvek ellenére úgy határoztak, hogy az első ötéves terv folyamán, 1953. év végével bezárólag kiépítik a rendszert, amelynek „kereken 700 000 előfizető lesz" a kapacitása, s ekkor mintegy 70%-os lesz a kihasználtság, azaz mintegy 500 000 végponton működik

Ekkor azt is megállapították, hogy a rendszer fenntartása „csak látszólag drága. A rádióvevő készülékeket üzembentartó rádióelőfizető ugyanis a 10 Ft-os rádióelőzetési díj lefizetésével a műsoron kívül semmit sem kap, sőt a rádióvevő készülék üzemben tartása (javítás, csőpótlás, áramfogyasztás) havonta még kb. további 13 Ft kiadást jelent." Az érvelés azonban sántít, hiszen az előfizetőnek valóban olcsó, de a költségeket az állam, tehát végső soron az egyes állampolgárok viselték volna. A propagandában azonban ezek az elemek továbbra is megmaradtak, s az atyáskodó, jótevő állam képe maradt a [popup title="meghatározó." format="Default click" activate="click" close text="A már idézett propaganda alapanyagként készült Tájékoztató megfogalmazásai is ezt támasztják alá: „A vezetékes rádió gazdasági előnyei: 1./ Nem kell rádiókészüléket, esetleg telepeket vásárolni és a hallgatónak antenna és földvezetékről gondoskodni, így a család megtakarítja azt a jelentős összeget és fáradságot, amit a készülékért, stb. fizetne, illetve ami az antenna és földelés gondoskodásával járna. [A hangszóró is a posta tulajdonában volt.] 2./ A vezetékes rádiónál nincs kitéve az előfizető annak, hogy készüléke elromlik, aminek javítása újabb kiadást jelent. 3./ A vezetékes rádiónál annak sincs az előfizető kitéve, hogy készülékének lámpái kimerülnek, amelynek pótlása komoly megterheléssel jár. 4./ Az elromlott készüléket nem kell szakemberhez vinni, ezzel fáradozni és a drága időt és pénzt vesztegetni, ami újabb fáradságot és kiadásokat okoz, mert a posta a vezetékes rádiót – ha azt nem erőszakosan rongálták meg – ingyen tartja karban.” – MOL M–KS 276. f. 116. cs. 91. doboz 4. ő. e. 1951. március 21. (MDP KV Államgazdasági Osztály) "]

alig magasabb műszaki szintet hozott vissza azzal az elképzeléssel, hogy a nagy előfizetők - gyárak, üzemek, falusi tanácsok - szabadtéri hangszórókat kapnak, amelyek csak a rendszer híreit sugározzák. Ez azonban a Szovjetunió elzárt szibériai területein működhetett, de Európa közepén aligha. Így hát a rendszert amolyan magyar módon építették ki. Lett is vezetékes rendszer, meg nem is. Erre utalt évekkel később, 1954. június 25-én Farkas Mihály (ekkor a KV titkára) számára készült feljegyzés is: „A magyar vezetékes rádió csak a nevében vezetékes, a valóságban nem az, tekintettel arra, hogy vezetékes hálózat csak a városokban és falvakban felépített gócerősítők és előfizetők között van kiépítve. A gócerősítők műsorral való ellátása

A rádiózás kiterjesztésében még egy lényeges - már idézett - akadály létezett, nevezetesen az, hogy a falvak jelentős részében még villany sem volt. Számos falusi pártszervezet igényelt [telepes] rádiót az MDP KV Szervező Bizottságától, s ezekben a levelekben gyakran szerepel,

Tehát először a villamosítást kellett megoldani sok faluban, hogy a „párt szavát" mindenhová el lehessen juttatni. Akkor úgy képzelték, hogy az első ötéves tervben ez megvalósul.

Még 1949. tavaszán felmerült az is, hogy a vezetékes rádió helyett a helyi falusi megafonokat alkalmazzák hírszolgáltatásra a Belügyminisztérium Közérdekű hírszolgálatának keretében. „A Belügyminisztérium terve, hogy minden községet az illető község költségére ellát olyan készülékekkel, amelyek alkalmasak arra, hogy egyrészt a rádióműsort, másrészt helyi hivatalos és propaganda műsort, esetleg hivatalos központi adásokat, valamint hirdetéseket szabad téren elhelyezett megafonokon keresztül közvetítsenek. [...] Felmerülhet annak a gondolata, hogy ez a berendezés, amely adott esetben közvetlenül honvédelmi célokat is szolgálhat, nem pótolhatja-e a

Végül is a vezetékes rádió és a fenti megoldás egyfajta egyvelege valósult meg, hiszen sok falu kapott utcai hangszórókat és erősítőket (ezeket a gócpontokat a helyi postán vagy a tanácsházán helyezték el), és még a '60-as években is használták a berendezéseket. Nyilván ebben az is szerepet játszott, hogy a helyi híreket dobbal hirdető kisbírót egy sokkal hangosabb, azaz hatékonyabb eszközzel lehetett felváltani.

Már a titkársági döntés előtt egyértelmű volt, hogy az ország műszakilag nincs felkészülve a rendszer megfelelő kiépítésére. Mint a közlekedés- és postaügyi miniszter első helyettese, Katona Antal írta Szalai Bélának a pártközpontba (ekkor a KV Államgazdasági Osztályán alosztályvezető), hogy „A vezetékes rádió első évének telepítési tervét, ha csak közben változás nem történik,

Már ezt megelőzően, 1951 februárjában egy tervhivatali feljegyzés felhívta a figyelmet arra, hogy a „közlekedési beruházási keretek miatt" a tervet az „1953. évi befejezés helyett [...] 1954-re el kellett nyújtanunk." Ha még néhány hetet visszafelé megyünk, világosan látszik, hogy a Vas Zoltán vezette Országos Tervhivatal [OT] kezdettől fogva halogatta a döntés végrehajtását. 1951-re 52 000 előfizető bekapcsolását tervezték, de „Az OT által jóváhagyott tervben csak 26 000 előfizetőre van hitelfedezet." Más kérdés, hogy a politikai vezetés ismételten közbeszólt, s az előterjesztésre kézírással ráírták, hogy „1951-re 52 000 előfizető bekapcsolásához elegendő Eszerint 16-ról 20 millió forintra emelték a beruházási keretet, de az 1952. és az 1953. évi keretet akarták csökkenteni. Ez a rövid kiegészítés is jelzi azt a döntési mechanizmust, amely - úgy tűnik, rendszereken túlélő módon - az illetékes hatóság, bizottság feje fölött döntött, függetlenül a gazdaságossági szempontoktól.

Az OT véleményében nyilvánvalóan szerepet játszott az is, hogy a rádió műsorszórásával általában is gondok voltak, ami új adótornyok építését tette szükségessé, továbbá az ellenséges adók zavarásának költsége úgyszintén rádiófóniát terhelte, s akkor még nem beszéltünk a falvak villamosításának szükségességéről. A háborús beruházások mellett mindezekre is politikai döntés kötelezte a gazdasági szerveket, amelyeknek szinte kötéltáncon kellett egyensúlyozni sokszor egymásnak ellentmondó határozatok között.

Az eredeti ütemtervnél tehát lassabban épült a rendszer, de így is állandóak voltak a minőségi gondok. Anyaghiány (pl. kobald, nikkel) miatt a hangszórókat alig lehetett használni, s a bronzvezetékek helyett alkalmazott alumínium-vezetékek sem tudták a megfelelő

A rendszer végpontjain ezért erősítési gondok, hangminőségi problémák (hangszórók recsegése) léptek fel.

Az anyaghiány miatt ezért már ez az előterjesztés felvetette azt a - Farkas Mihálynak szóló 1954. évi feljegyzésben is említett - valósággá vált lehetőséget, hogy „amíg megfelelő minőségű huzalanyag nem biztosítható, a falusi gócok rádiókészülékeikkel veszik a Budapestről vagy Szolnokról sugárzott műsort, és ezt adják be a hálózatba."

Lényegében azonban a kezdetektől ezt a megoldást alkalmazták. Az egyes nagyobb vidéki városokból a rádióműsort nem vezetéken sugározták, hanem onnan próbálták meg a zárt rendszert kiépíteni. Azonban az is igen esetlegesen történt, s a helyi vezetés ereje döntötte el a vezeték irányát. Ismeretes, ebben az egyes régiók eltérő fejlődési szintje is szerepet játszott, továbbá az ipari megyék szintén nagyobb támogatást kaptak, de mindezeken felül főként a rendszert meghatározó személyi kapcsolatok döntöttek abban, hogy ki kapta meg az egyes fejlesztéseket. Az adott pártbizottság, ha elég erősen érvényesítette akaratát, kapott gócpontot (stúdiót), és tudósíthatott a területén előfordult fontosabb hírekről.

Ezen a napon történt november 22.

1985

Felavatják az M5 autópálya első szakaszát, mely Budapestet és Ócsát köti össze.Tovább

1995

Bemutatják az Egyesült Államokban és Kanadában a Toy Story – Játékháború (Toy Story) amerikai számítógép-animációs filmet a Pixar...Tovább

  • <
  • 3 / 3
  •  

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Szerzőink figyelmébe ajánljuk jelzetelési és hivatkozási útmutatónkat, amely megegyezik a Levéltári Közleményekével.

Beköszöntő

ArchívNet 2024/4

 

Tisztelt Olvasók!

 

Megjelent online forrásközlő folyóiratunk idei negyedik száma. Friss lapszámunkban mindössze szűk két évtizedből származó forrásokat mutatnak be szerzőink: a publikációk közül három kapcsolódik a második világháborúhoz, egy pedig az 1950-es évekhez. A második világháborús tematikájú ismertetések közül pedig kettő évfordulósnak mondható: az 1944. őszi magyarországi hadi és politikai eseményeket járják körül – kortárs és retrospektív források segítségével.

 

Molnár András (főlevéltáros, Magyar Nemzeti Levéltár Zala Vármegyei Levéltára) kétrészes forrásismertetésében Tuba László hadnagy 1942 áprilisa és szeptembere között vezetett harctéri naplóját adja közre. A napló nemcsak a 2. magyar hadsereg Don menti harcainak egy eddig publikálatlan forrása, hanem még szűkebben véve a 47. gyalogezred II. csáktornyai zászlóaljának a működéséhez is számos új információval szolgál. Mostani számunkban a napló első része kerül bemutatásra.

Magyarország második világháborús részvételének egyik sorsdöntő napja volt 1944. október 15., amikor sikertelenül próbálta meg a magyar vezetés végrehajtani az átállást. Németh László Imre (nyugalmazott lelkész, pápai prelátus) Hlatky Endre, a Lakatos-kormány miniszterelnökségi államtitkára által 1952-ben magyar, valamint 1954-ben német nyelven írt visszatekintéseit mutatja be. Hlatky a két forrásban az 1944. október 15-én történt eseményekben betöltött szerepéről számolt be.

A kiugrási kísérlet idején Magyarország keleti fele már hadszíntér volt. Fóris Ákos (adjunktus, Eötvös Loránd Tudományegyetem, kutató, Erőszakkutató Intézet) az észak-alföldi hadieseményekhez kapcsolódó német hadijelentéseket ismertet, amelyek azonban nem a konkrét harccselekményeket írták le, hanem, hogy a magyar polgári lakosságot milyen atrocitások érték a szovjet csapatok részéről. A szerző kétrészes forrásismertetésének első részében arra is kitér, hogy a német katonai hatóságok milyen módon jutottak hozzá az információkhoz, azokat hogyan dolgozták fel, és végül, hogy a Harmadik Birodalom propagandája miként kívánta azokat felhasználni a saját céljaira.

Luka Dániel (történész, agrártörténet kutató) egy 1954-es előterjesztés segítségével vizsgálja meg, hogy a Rákosi-rendszer agrárpolitikája, -irányítása miként változott a magántermelés esetében. A beszolgáltatással, mint gazdasági eszközzel végig számoló agrárpolitika revíziójára 1953-ban került sor, azonban a magyarországi pártállam belső harcai szintén érintették a gazdaságirányítás ezen területét is. Erre példa a szerző által bemutatott, a szabadpiac helyzetét és fejlesztési lehetőségeit taglaló előterjesztés is.

Az idei negyedk számunkban publikáló szerzőinknek köszönjük a kéziratokat. Az ArchívNet szerkesztőségen egyben továbbra is várja a jövő évi lapszámaiba a 20. századi forrásokat ismertető írásokat gazdaság-, intézmény-, hely-, politika- és társadalomtörténeti témákban.

Budapest, 2024. november 22.

Miklós Dániel
főszerkesztő