Lakásügyek

A második világháború során az ország területét ért légitámadások és háborús pusztítások emberéletben, épületben, állatállományban, mezőgazdaságban, iparban, vagyis az élet szinte minden területét érintve óriási pusztítást végzett. Az emberek nyomora, elesettsége már a háború befejezése előtt is ijesztő méreteket öltött. A munkanélküliség, a rossz kereseti viszonyok pedig csak tetézték a bajt, a lakosság jelentős része a létminimum alatt tengődött. Az elégtelen táplálkozás, az egészségtelen lakásviszonyok, a hiányos ruházat pedig nagymértékben hozzájárult a járványok terjedéséhez. A háború okozta károk és az infláció tovább súlyosbították a helyzetet.

A háború befejezése után a romok eltakarítása, a házak, középületek újjáépítése, lakhatóvá tétele jelentette a legfőbb feladatot. A krónikus lakáshiány súlyos problémaként nehezedett nemcsak a kormányra, de a családokra is. A tulajdonosoknak nem volt pénzük, hogy a romba dőlt lakóházakat újjáépítsék, tatarozzák, a szükséges építőanyagot beszerezzék. Még a falusi házak falának tisztántartásához használt mészhez sem lehetett hozzájutni. E kritikus helyzetben az embereknek lakáshelyzetük megoldása érdekében hathatós támogatásra volt szükségük. Sokan a népjóléti miniszterhez fordulva kértek segítséget mostoha lakáskörülményeik megváltoztatása érdekében. Így tett a Kecskeméten lakó Bakkar Tibor is, aki nem saját magának, hanem a Népszava egyik munkatársának érdekében ragadott tollat. Az ostrom alatt együtt volt egy újságíróval, akinek lakását találat érte. Az ostrom ideje alatt két hónapig egy pincében húzták meg magukat, és az újságíró „az utolsó darab kenyerét is megosztotta" vele. A levélíró úgy érzi, kötelessége segíteni akkor, amikor „ő van nagy nyomorúságban". A tönkrement épületet úgy akarták helyreállítani, hogy csak a főfalakat húzzák fel, mivel csak arra volt pénz. Ha nem állítják helyre a közfalakat, akkor a lakás lakhatatlanná válik, és az újságíró családjával együtt az utcára kerül. A beadvány írója e falak felhúzásához kér segítséget, s nem hiába. Ígéretet kapott a minisztertől, hogy a lakások rendbehozatalára kiutalásra kerülő nyolc millió pengőből a kért házon is három napon belül elvégzik a helyreállítási munkákat. (Lásd a 15. a-b. számú forrásokat!)

A lakások helyreállításának sürgős teendőire hívta fel a népjóléti miniszter figyelmét 1945. július 8-án

Kecskemét alpolgármesterét, a későbbi népjóléti minisztert, szinte mindenki jól ismerte. Az ott lakók többsége a kedvező elbírálás érdekében bizalommal fordult a miniszterhez ügyes-bajos dolgaik elintézésénél. Sokan saját sorsuk jobbá fordulását remélték ettől. Így tett Csonti Szabó László váci lakos is, aki időközben elkerült szülővárosából, Kecskemétről. 1945. július 20-án írt levelében jogvédelmet kér a véleménye szerint igazságtalan önkénnyel szemben, mely lakásügyében érte. Vácott, 1940-ben megvásárolt egy zsidó gyógyszertárat, és annak tőszomszédságában egy elhagyottá vált lakást igényelt a lakáshivataltól. Ugyanerre a lakásra később a város polgármestere is beadta kérelmét, így ő elesett a kiszemelt lakástól. Kiutat nem találva, a miniszter „magas pártfogásába" helyezte magát, hogy a számára sérelmes véghatározatot segítse megváltoztatni. Kérelmében előadta, hogy „Nincs senkim, aki kiállna érdekeim mellett. Szüntelenül haza vágyom, hiányzik a családom, 80 éves öreg Édesanyám, [...] hiányzanak az ismerős arcok, a környezet, s érzem, hogy ebbe a gyökértelenségbe én itt belepusztulok." Legszívesebben ismét hazatelepülne szülővárosába, Kecskemétre, mivel „nemhogy gyökeret ereszteni, de még megszokni", [...] „megkapaszkodni" sem tudott, „mindig elgáncsolt az elmúlt rendszer, s így vállalnom kellett, ha élni akartam - az önkéntes száműzetés keserves kenyerét, amely már 17 éve tart." A kérelmet eredeti formájában közöljük, hogy korabeli hangulatát visszaadjuk. A válaszlevél nem került elő, amiben feltételezhetően az is szerepet játszott, hogy a levélíró a zsidótörvények haszonélvezőjeként juthatott gyógyszertárhoz. (Lásd az 5. számú forrást!)

Nemcsak a lakások, hanem a középületek is súlyos károkat szenvedtek. Problémát okozott országos viszonylatban a tönkrement és használhatatlan gyógyszertárak rekonstruálása, melyek veszélyeztették a patikusok megélhetését, így a népjóléti miniszterhez fordultak azok helyreállítása érdekében. A minisztérium tárgyalásokat folytatott a pénzügyminisztériummal azért, hogy az ilyen gyógyszertárak helyreállításához szükséges hitelkeretet előteremtsék. Ennek apropóján Székely György kecskeméti gyógyszerész, aki „Auschwitz és Dachau poklaiból" hazavergődve 1945. november 20-án kelt levelében a „mostoha sorsra jutott gyógyszerészet" talpra állítása érdekében praktikus tanácsait kívánta a miniszter tudomására hozni. Válaszában a miniszter azt kérte, hogy a gyógyszerészek helyzetének javítására vonatkozó elgondolásait írásban nyújtsa be. Hogy ez megtörtént-e, arra vonatkozóan nincsenek adataink. (Lásd a 8. a-d. számú forrásokat!)

A magánszemélyek mellett a közélet akkori szereplői is hallatták hangjukat.