„Színház az egész...”

Egy ál-ávós és a kulákok, az ÁVH tekintélye és a dolgozó parasztok nyugalma

„Ahogy bementek lakására, arról érdeklődtek, hogy kulák-e, a beszolgáltatásnak eleget tett-e, és az adója ki van-e fizetve, […] bementek a konyhába, ahol arról tanakodtak, hogy őtet elvigyék-e, de azt melyik áv. szds-nak mondta magát, azt mondotta, hogy most nem viszik el. Utána enni és innivalót követeltek. […] A két ismeretlen pedig evett, ivott, kb. 1 órai ott tartózkodás után eltávoztak, mindketten kerékpárral. Elmondja továbbá, hogy az egyik ismeretlen férfi személyében a sóstóhegyi újságárust ismerte fel, vagyis ahhoz hasonló férfi volt, a másik férfit nem tudja, hogy ki volt.”

Bevezetés

V. I. nyíregyházi gazda 1950. október 18-án este, magát ávós századosnak kiadva, több tanyára bement, ahol házkutatást tartott, s enni- és innivalót követelt. A nyomozás két nap múlva, az egyik sértett panaszbejelentését követően indult meg; V. I.-t december 3-án fogták el és tartóztatták le. A gyanúsított és a tanúk kihallgatására még abban a hónapban sor került, majd 1951 januárjában a vádirat is elkészült. A nyíregyházi járásbíróság 1951. február 3-án V. I.-t magánlaksértésben és zsarolásban találta bűnösnek, amiért 1 év 2 hónap börtönbüntetésre ítélte, valamint 5 évre eltiltotta a közügyek gyakorlásától.

Az ÁVH működéséről, az elkövetett visszaélésekről nem folytattak le hivatalos vizsgálatokat, így a hatóság működésének mindennapjairól elsősorban visszaemlékezések és szépirodalmi feldolgozások tájékoztatnak, "hivatalos" dokumentumok már kevésbé. A V. I. ügyében keletkezett - és alább közölt - iratok, ha nem is egy "igazi" államvédelmis, hanemegy magát annak kiadó személy cselekedeteit dokumentálják, mégis bepillantást engednek az ÁVH működésének mindennapjaiba, a társadalommal való kapcsolatába, illetve társadalmi megítélésébe, különösen, ami a hatóságnak a gazdákhoz, kulákokhoz való viszonyát illeti. Ugyanis akkor, amikor V. I. magát ávós századosnak kiadta, viselkedésében minden bizonnyal létező, közismert, alighanem saját maga is tapasztalt mintákat követett. Valószínű, hogy nem a képzelete szülte a késő este ittas állapotban a háziakra rátörő, káromkodva, fenyegetőzve ingyen ételt, italt, sőt nőt is követelő ávós szerepét. Alakításának "hitelességét" jelzi, hogy a sértettek is államvédelmi tisztként kezelték, egyikük még a padlásra is felszaladt és elbújt az ál-államvédelmis elől. ám, még ha cselekménye kirívónak is tekinthető, a sértettek reagálása, az ál-ávóshoz való viszonyulásuk azt mégis jelzi, hogy mennyire rettegett volt az ÁVH: sokat sejtető ugyanis, hogy ávósként V. I. mit kívánt elérni, és mit tűrtek neki, mint ávósnak, az emberek.

Az ügy dokumentumai mindamellett az "igazi" államvédelem működéséről is képet adnak. így bemutatják, hogy az ÁVH helyi, megyei szerveinek az önállósága meglehetősen szűk volt, folyamatosan jelenteniük kellett az országos központba, ahonnan a konkrét ügyben is utasításokat, útmutatásokat kaptak. Az iratokban, mindenekelőtt V. I. egymást követő kihallgatásaiban végigkövethetjük, hogy a szerv miként aknázta ki a cselekményben rejlő lehetőségeket, hogyan alakult ki a koncepció: egy ittas állapotban elkövetett garázdaságból az ÁVH-t és a szovjet hadsereget lejárató tudatos, előre kitervelt bűncselekmény. Az sem véletlen, hogy az államügyészség és végül a bíróság is úgy ítélte meg, hogy V. I. ittas állapota nem volt olyan mértékű, hogy cselekedetei következményét ne tudta volna felismerni. (Ezek szerint V. igen jól bírta az italt, mivel vallomása szerint már Nyíregyházán különböző kocsmákban megközelítőleg 2,5 liter bort megivott, és ehhez jött a tanyákon elfogyasztott legkevesebb 2 liter bor.)

A koncepció alakulását mutatja egy másik tényező is. V. I. a legtöbb esetben nem magyarul, hanem szlovákul beszélt, melynek indítékaként a második kihallgatása alkalmával azt hozta elő, hogy magát orosznak kiadva próbált nagyobb félelmet gerjeszteni. Figyelemre méltó azonban, hogy senkit sem tudott megtéveszteni, mivel a tanúk valamennyien és egybehangzóan azt állították, hogy szlovákul beszélt. Csak a nyomozást végző ÁVH "hagyta magát" félrevezetni és súlyosbító tényezőként használta fel V. I. ellen. Az államügyészség szerint már egyértelmű, hogy V. I. orosznak próbálta magát kiadni. Az ítélet viszont felemásra sikeredett: a bíróság a tanúk és a vádlott előadásából először megállapítja, hogy V. több helyen szlovákul beszélt, majd a vádirat nyomán azt is, hogy oroszul! Mindenesetre V. I. - állítólagos - szándéka (ti. államvédelmi tisztnek és orosznak akarta magát kiadni), arra utal, hogy az emberek az ÁVH és a szovjet hadsereg szoros kapcsolatát, együttműködését érzékelték, és ezt csak megerősítették a vádiratban és az ítéletben megfogalmazottak. (Tudniillik az ÁVH, az államügyészség és a bíróság nem az "oroszul" beszélés tényét sérelmezte, hanem azt, hogy lejáratja az orosz hadsereget?)

Az ehhez hasonló iratfajták, így a közölt dokumentumok is, nemcsak a politika- és intézménytörténet, hanem más jellegű feldolgozások számára is kiváló forrásanyagul szolgálnak. A vallomások az ötvenes évek tanyai lakosságának eszközeiről, berendezési és használati tárgyairól, az általuk viselt ruhákról is beszámolnak, az evési és italozási szokásaikról nem is beszélve. A helytörténészek számára is értékes forrást jelentenek ezek a dokumentumok. így például megtudható belőlük, hogy a Nyíregyháza határában élő tirpák gazdák - és nem is csak az idősek - még a 20. század közepén is beszéltek szlovákul, s hogy ez mennyire nem volt ritka, azt jelzi, hogy a környező falvak magyar gazdái is azonnal felismerték ezt a nyelvet, és természetesnek vették a használatát. Kiolvasható belőlük a helymeghatározás, a névhasználat konzervativizmusa is: a kocsmát a volt tulajdonos után határozzák meg ("a volt Cseh András borpincéje"), és a helyiek számára a Dózsa György utca még mindig Vay ádám utca.

A dokumentumok az állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában található V-32431 sz. dossziéban lelhetők fel (ÁSZTL 3.3. V-32431). A személyneveket minden esetben monogrammal helyettesítettük, egyébként az iratokat szöveghűen, az eredeti szöveg írásmódját megőrizve közöljük, csupán a nyilvánvaló elütéseket, tévesztéseket javítottuk. (A szöveg- és a szövegképhűség érdekében meghagytuk a rövid i és ü betűket is, noha valószínűleg az írógépeken is hiányoztak ezek hosszú megfelelői.) A szövegek ugyanis önmagukban is kordokumentumok, beszédesen illusztrálják a vidéki állam- és rendvédelem írásbeliségének állapotát: (nem is olyan) kis túlzással azt is mondhatjuk róluk, hogy korjelző prózák. Megmutatják az ÁVH, a rendőrség és általában kommunista államapparátus hivatali nyelvezetét, szóhasználatát, az irodalmi és a beszélt magyar nyelvtől egyaránt idegen, kicsavart fogalmazásmódját, komikus (vagy inkább tragikomikus) mondatszerkesztését. Különösen bántóak a nagy számú durva helyesírási hibák, amelyekből következtethetünk az ezeknél a szerveknél foglalkoztatott személyek nyelvi (& eacute;s általános) képzési színvonalára. Ráadásul a szövegközlésből nem derül ki, mert a neveket monogram helyettesíti, hogy a Magyar Népköztársaság szervének munkatársai saját polgárainak a nevét a legkülönbözőbb változatokban írták le, és csak a legritkább esetben tudták a helyes variánst eltalálni.

Az utóbbi években megnőtt az érdeklődés az államszocializmus speciális erőszakszerveinek története iránt. Számos visszaemlékezés látott napvilágot és irodalmi feldolgozások is születtek, főleg az ötvenes évekkel kapcsolatban. A témával kapcsolatos történettudományos kutatások is már több éve megkezdődtek, és több tanulmány is született, különösen az állambiztonsági szervek intézménytörténetére vonatkozóan. Remélhetőleg ez a forrásközlés is új adalékokkal járul hozzá - egy szokatlan epizódon keresztül - az ÁVH illetve a Rákosi-korszak történetének feltárásához, megismeréséhez.

V. I. nyíregyházi gazda 1950. október 18-án este, magát ávós századosnak kiadva, több tanyára bement, ahol házkutatást tartott, s enni- és innivalót követelt. A nyomozás két nap múlva, az egyik sértett panaszbejelentését követően indult meg; V. I.-t december 3-án fogták el és tartóztatták le. A gyanúsított és a tanúk kihallgatására még abban a hónapban sor került, majd 1951 januárjában a vádirat is elkészült. A nyíregyházi járásbíróság 1951. február 3-án V. I.-t magánlaksértésben és zsarolásban találta bűnösnek, amiért 1 év 2 hónap börtönbüntetésre ítélte, valamint 5 évre eltiltotta a közügyek gyakorlásától.

Az ÁVH működéséről, az elkövetett visszaélésekről nem folytattak le hivatalos vizsgálatokat, így a hatóság működésének mindennapjairól elsősorban visszaemlékezések és szépirodalmi feldolgozások tájékoztatnak, "hivatalos" dokumentumok már kevésbé. A V. I. ügyében keletkezett - és alább közölt - iratok, ha nem is egy "igazi" államvédelmis, hanem egy magát annak kiadó személy cselekedeteit dokumentálják, mégis bepillantást engednek az ÁVH működésének mindennapjaiba, a társadalommal való kapcsolatába, illetve társadalmi megítélésébe, különösen, ami a hatóságnak a gazdákhoz, kulákokhoz való viszonyát illeti. Ugyanis akkor, amikor V. I. magát ávós századosnak kiadta, viselkedésében minden bizonnyal létező, közismert, alighanem saját maga is tapasztalt mintákat követett. Valószínű, hogy nem a képzelete szülte a késő este ittas állapotban a háziakra rátörő, káromkodva, fenyegetőzve ingyen ételt, italt, sőt nőt is követelő ávós szerepét. Alakításának "hitelességét" jelzi, hogy a sértettek is államvédelmi tisztként kezelték, egyikük még a padlásra is felszaladt és elbújt az ál-államvédelmis elől. ám, még ha cselekménye kirívónak is tekinthető, a sértettek reagálása, az ál-ávóshoz való viszonyulásuk azt mégis jelzi, hogy mennyire rettegett volt az ÁVH: sokat sejtető ugyanis, hogy ávósként V. I. mit kívánt elérni, és mit tűrtek neki, mint ávósnak, az emberek.

Az ügy dokumentumai mindamellett az "igazi" államvédelem működéséről is képet adnak. így bemutatják, hogy az ÁVH helyi, megyei szerveinek az önállósága meglehetősen szűk volt, folyamatosan jelenteniük kellett az országos központba, ahonnan a konkrét ügyben is utasításokat, útmutatásokat kaptak. Az iratokban, mindenekelőtt V. I. egymást követő kihallgatásaiban végigkövethetjük, hogy a szerv miként aknázta ki a cselekményben rejlő lehetőségeket, hogyan alakult ki a koncepció: egy ittas állapotban elkövetett garázdaságból az ÁVH-t és a szovjet hadsereget lejárató tudatos, előre kitervelt bűncselekmény. Az sem véletlen, hogy az államügyészség és végül a bíróság is úgy ítélte meg, hogy V. I. ittas állapota nem volt olyan mértékű, hogy cselekedetei következményét ne tudta volna felismerni. (Ezek szerint V. igen jól bírta az italt, mivel vallomása szerint már Nyíregyházán különböző kocsmákban megközelítőleg 2,5 liter bort megivott, és ehhez jött a tanyákon elfogyasztott legkevesebb 2 liter bor.)

A koncepció alakulását mutatja egy másik tényező is. V. I. a legtöbb esetben nem magyarul, hanem szlovákul beszélt, melynek indítékaként a második kihallgatása alkalmával azt hozta elő, hogy magát orosznak kiadva próbált nagyobb félelmet gerjeszteni. Figyelemre méltó azonban, hogy senkit sem tudott megtéveszteni, mivel a tanúk valamennyien és egybehangzóan azt állították, hogy szlovákul beszélt. Csak a nyomozást végző ÁVH "hagyta magát" félrevezetni és súlyosbító tényezőként használta fel V. I. ellen. Az államügyészség szerint már egyértelmű, hogy V. I. orosznak próbálta magát kiadni. Az ítélet viszont felemásra sikeredett: a bíróság a tanúk és a vádlott előadásából először megállapítja, hogy V. több helyen szlovákul beszélt, majd a vádirat nyomán azt is, hogy oroszul! Mindenesetre V. I. - állítólagos - szándéka (ti. államvédelmi tisztnek és orosznak akarta magát kiadni), arra utal, hogy az emberek az ÁVH és a szovjet hadsereg szoros kapcsolatát, együttműködését érzékelték, és ezt csak megerősítették a vádiratban és az ítéletben megfogalmazottak. (Tudniillik az ÁVH, az államügyészség és a bíróság nem az "oroszul" beszélés tényét sérelmezte, hanem azt, hogy lejáratja az orosz hadsereget?)

Az ehhez hasonló iratfajták, így a közölt dokumentumok is, nemcsak a politika- és intézménytörténet, hanem más jellegű feldolgozások számára is kiváló forrásanyagul szolgálnak. A vallomások az ötvenes évek tanyai lakosságának eszközeiről, berendezési és használati tárgyairól, az általuk viselt ruhákról is beszámolnak, az evési és italozási szokásaikról nem is beszélve. A helytörténészek számára is értékes forrást jelentenek ezek a dokumentumok. így például megtudható belőlük, hogy a Nyíregyháza határában élő tirpák gazdák - és nem is csak az idősek - még a 20. század közepén is beszéltek szlovákul, s hogy ez mennyire nem volt ritka, azt jelzi, hogy a környező falvak magyar gazdái is azonnal felismerték ezt a nyelvet, és természetesnek vették a használatát. Kiolvasható belőlük a helymeghatározás, a névhasználat konzervativizmusa is: a kocsmát a volt tulajdonos után határozzák meg ("a volt Cseh András borpincéje"), és a helyiek számára a Dózsa György utca még mindig Vay ádám utca.

A dokumentumok az állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában található V-32431 sz. dossziéban lelhetők fel (ÁSZTL 3.3. V-32431). A személyneveket minden esetben monogrammal helyettesítettük, egyébként az iratokat szöveghűen, az eredeti szöveg írásmódját megőrizve közöljük, csupán a nyilvánvaló elütéseket, tévesztéseket javítottuk. (A szöveg- és a szövegképhűség érdekében meghagytuk a rövid i és ü betűket is, noha valószínűleg az írógépeken is hiányoztak ezek hosszú megfelelői.) A szövegek ugyanis önmagukban is kordokumentumok, beszédesen illusztrálják a vidéki állam- és rendvédelem írásbeliségének állapotát: (nem is olyan) kis túlzással azt is mondhatjuk róluk, hogy korjelző prózák. Megmutatják az ÁVH, a rendőrség és általában kommunista államapparátus hivatali nyelvezetét, szóhasználatát, az irodalmi és a beszélt magyar nyelvtől egyaránt idegen, kicsavart fogalmazásmódját, komikus (vagy inkább tragikomikus) mondatszerkesztését. Különösen bántóak a nagy számú durva helyesírási hibák, amelyekből következtethetünk az ezeknél a szerveknél foglalkoztatott személyek nyelvi (& eacute;s általános) képzési színvonalára. Ráadásul a szövegközlésből nem derül ki, mert a neveket monogram helyettesíti, hogy a Magyar Népköztársaság szervének munkatársai saját polgárainak a nevét a legkülönbözőbb változatokban írták le, és csak a legritkább esetben tudták a helyes variánst eltalálni.

Az utóbbi években megnőtt az érdeklődés az államszocializmus speciális erőszakszerveinek története iránt. Számos visszaemlékezés látott napvilágot és irodalmi feldolgozások is születtek, főleg az ötvenes évekkel kapcsolatban. A témával kapcsolatos történettudományos kutatások is már több éve megkezdődtek, és több tanulmány is született, különösen az állambiztonsági szervek intézménytörténetére vonatkozóan. Remélhetőleg ez a forrásközlés is új adalékokkal járul hozzá - egy szokatlan epizódon keresztül - az ÁVH illetve a Rákosi-korszak történetének feltárásához, megismeréséhez.

Kulcsszavak

Ezen a napon történt szeptember 16.

1906

Roald Amundsen elsőként éri el a Déli-sarkot.Tovább

Magunkról

A Magyar Országos Levéltár 2001-ben alapította – a levéltáros szakmában annak idején teljesen újszerű kezdeményezésként – a 20. század történelmével foglalkozó elektronikus forrásközlő folyóiratát, az ArchívNetet. Az évente hat alkalommal megjelenő lap egyre növekvő olvasólétszámmal rendelkezik, és nemcsak a szakemberek, hanem a történelem iránt érdeklődők széles táborának tudásvágyát is igyekszik kielégíteni.

Az ArchívNet 2016-ban tartalmilag és formailag is megújult. A politika-, diplomácia-, művelődés- és hadtörténet mellett az eddigieknél is erőteljesebben vannak jelen a gazdaság- és társadalomtörténeti témák, nagyobb hangsúlyt kapnak a napjainkban egyre népszerűbbé váló személyes dokumentumok (naplók, memoárok, levelezések). Tematikus számok jelennek meg, az új felület pedig korszerűbb, átláthatóbb, rendezettebb a korábbinál.

Akárcsak az elmúlt két évtizedben, az ArchívNet a jövőben is publikálási lehetőséget kíván nyújtani az 1867 utáni korszakkal foglalkozó magyar és külföldi levéltárosok, történészek, pedagógusok, diákok, doktoranduszok számára. Írásaikat a szerkesztőség címére várjuk!

A Szerkesztőség

Beköszöntő

Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében

 

„Si vis pacem, para bellum” – „Ha békét akarsz, készülj a háborúra”, hangoztatták az ókori rómaiak. A fegyveres küzdelem, a háború valóban a társadalmi lét egyik meghatározó jellemzője. Az emberiség történetét a háborúk sorozatának is tekinthetjük. Az idők során számos magyarázat született arra nézve, hogy mi váltja ki a háborús erőszakot. Egyesek szerint a háború az emberi nem eredendő agresszivitásából fakad. A 16‒17. században élt angol filozófus, Thomas Hobbes azt hangsúlyozta, hogy az emberek közötti erőszak elsődleges oka a nyereségvágy, a bizalmatlanság, a dicsőségre és a hírnévre való törekvés. Ebből kiindulva úgy vélte, hogy az erőszak elve és gyakorlata állami szinten is az ember egoista természetéből fakad. Mások, mint például Carl von Clausewitz porosz katonai teoretikus, a politikumból indultak ki. Clausewitz az 1834-ben megjelent, „A háborúról” (Vom Kriege) című könyvében fogalmazta meg sokat idézett, híres tételét: „A háború a politikának a folytatása csupán, csakhogy más eszközökkel.” Ezzel arra utalt, hogy a katonai erő alkalmazása nem öncélú, hanem mindig a politikai mérlegelés határozza meg. „A politika az értelem, a háború azonban pusztán eszköz” ‒ írta. Michel Foucault francia történész, filozófus viszont az 1970-es években megfordította Clausewitz tételét. Feltette a kérdést, miszerint a béke nem csupán a háború egyik formája-e, és szellemesen azt állította, hogy valójában a politika a háború folytatása más eszközökkel.

A 20. század nemcsak a tudományos-műszaki fejlődés, a globális kultúrák és a világkereskedelem kialakulásának kora volt, hanem az egymást követő nemzetközi konfliktusok, a pusztító háborúk időszaka is. Az első világháború gépesített tömegháború volt, a második pedig olyan „totális” konfliktus, amely nem tett különbséget katonák és civilek között. Az 1945 után kétpólusúvá vált világ több mint négy évtizedig tartó fő konfliktusa, a hidegháború szerencsére soha nem alakult át valódi háborúvá. A szembenálló felek ugyanis tisztában voltak azzal, hogy a világot elpusztító jellege miatt egy nukleáris háború – Clausewitz tézisével ellentétben – nem lehetne semmiféle politika folytatása. A harmadik világban ugyanakkor ezt az időszakot több száz fegyveres konfliktus jellemezte, melyekben rendszerint a két nagy katonai tömb is részt vett, így például a koreai vagy a vietnámi háborúban. A hidegháború a szovjet blokk összeomlásával, majd a Szovjetunió 1991-es széthullásával ért véget. Ezzel megszűnt a kétpólusú világ, és az Amerikai Egyesült Államok maradt az egyetlen szuperhatalom.

Az ArchívNet idei 3. számának fő témája tehát: „Háborúk, nemzetközi konfliktusok a 20. század második felében”. Szerzőink közül Szőke Zoltán a vietnámi háborúról ír. Magyar és amerikai levéltári források tanulmányozása alapján ugyanarra az újszerű következtetésre jut, mint a New Cold War History nemzetközi történeti iskola képviselői, éspedig arra, hogy a hidegháború idején a nemzetközi válságszituációk kialakulásában vagy azok enyhítésében legalább akkora – ha nem nagyobb – szerepe volt a szuperhatalmak kisebb szövetségeseinek, mint maguknak a szuperhatalmaknak. Ez azt jelenti, hogy az egész korszakról ‒ így a vietnámi háborúról is ‒ alkotott eddigi képünket újra kell értékelnünk. Garadnai Zoltán szintén hidegháborús témát választott: a magyar‒francia diplomáciai kapcsolatok egyik kritikus, 1959‒1967 közötti időszakát elemzi Radványi János magyar diplomata vízumügyén keresztül. Seres Attila folytatja az 1980-as évek második felében kezdődött karabahi konfliktus hátteréről szóló korabeli magyar diplomáciai jelentések publikálását. Írásának első részét folyóiratunk idei 1. számában közöltük. Két további forrásközlést is olvashatunk e számban: Horváth Gergely Krisztián egy ismeretlen szerző ‒ valószínűleg Komjáthy (Kring) Miklós ‒ 1945-ös feljegyzését közli arról, hogyan képzelték el a marxisták Magyarországon a telepítést és az iparosítást, míg Kiss András Per Arboe Rasmussen dán újságíró 1960-as magyarországi tevékenysége kapcsán vázolja fel a kádári propaganda szerepét az országimázs alakításában.

 

Végül tájékoztatnom kell a Tisztelt Olvasót a szerkesztőségünkben végbement változásokról. Csonka Laura és Farkas Andrea e lapszám megjelenésével egyidejűleg távozik a szerkesztőségből. Laura 2016-tól, Andrea 2014-től szerkesztette a lapot példás hozzáértéssel, szorgalommal és lelkesedéssel. Az ő érdemük is, hogy az ArchívNet szakmai körökben, de a történelem iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség soraiban is egyöntetű elismerésnek örvend! Szerkesztőségünk ugyanakkor új tagokkal bővült. Az új szerkesztők: Balogh János Mátyás, Főcze János, Miklós Dániel és Wencz Balázs ‒ e lapszám már az ő munkájuk eredménye is. További sok sikert kívánok mind a távozó, mind az új szerkesztőtársaknak!

 

Budapest, 2021. augusztus 18.

 

L. Balogh Béni

főszerkesztő