Archívum

Ezen forrásközlésben egy 1962. március 20-án a budapesti VI. kerületben történt élet elleni bűncselekményt mutatok be a büntetőügy Budapest Főváros Levéltárában fellelhető iratai alapján. Az elkövetőt annak ellenére ítélték halálra és hajtották végre az ítéletet, hogy az általa egyértelműen emberölés céljával megtámadott két gyermek végül életben maradt. Miután hasonlóról nem tudni, ez a tény adja a sósavval elkövetett emberölési kísérlet bűntörténeti jelentőségét.

Mi alulírottak még egyszer szeretnénk megköszönni a békés kurd nép nevében a segítséget és elismerésünket kifejezésre juttatni, azért, hogy a minket kegyetlenül sújtó igazságtalanság által okozott fájdalmak enyhítése mellett döntöttek. […] Reméljük, hogy a jövőben sem felejtenek el minket, mert rendkívüli nyomorúságunkban nagy hiányban szenvedünk” – olvasható abban a kurd szervezet által írt köszönőlevélben, amelyet a Vöröskereszten keresztül juttattak el a magyar vezetéshez 1964 végén. Ebben a levéltári forrásban ugyanis elismeréssel adóztak Budapestnek, mivel a Magyarország által küldött humanitárius szállítmány nagysága nem egy nyugati államét is felülmúlta. Ez a tanulmány nemcsak a kurdoknak nyújtott magyar segélynyújtás alig ismert történetét mutatja be, de először részletesebben kitér a nemzetközi szakirodalomban gyakran elhanyagolt első iraki-kurd háborúra és a keleti blokk tagállamainak hozzáállására is, hiszen csak így értékelhető igazán a magyar segítség jelentősége.

Kárpátalja történetében a kiemelkedő fontosságú 1944-es év a sorozatos változásokról szólt: míg az év elején a háború szempontjából még a „béke szigete volt”, addig őszre hadszíntérré vált a terület. 1944 elején még magyar polgári közigazgatás működött Kárpátalján, a nyár folyamán viszont létrejött a katonai is. Mindezt ellenséges szovjet partizánok beszivárgása és állandó katonai csapatmozgások is kísérték. 1944 tavaszán zajlott le a kárpátaljai zsidóság hátrányos megkülönböztetése, megalázása, összegyűjtése, deportálása, kifosztása, majd ősszel bekövetkezett a szovjet katonai birtokbavétel.

Egy korszak történelmének, egy testület történetének megismeréséhez nagyban hozzájárulnak a személyes feljegyzések, naplók. Ez teszi fontossá számunkra Bőti Imre csendőr főtörzsőrmester Emlékfüzetét, mely szerencsésen átvészelte a második világháború alatti és az 1945 utáni viharos, vészterhes évtizedeket. Írásában Bőti Imre a második világháború utolsó hónapjainak csendőreinek mindennapjairól ad számot.

Írásomban a magyar gazdaságtörténet egyik fontos családját, Kohneréket, a hozzájuk kapcsolódó magáncégüket és az üzleti kapcsolatukat tartalmazó levéltári és az arra vonatkozó könyvészeti forrásokat mutatom be. A vonatkozó levéltári források közt vannak jogi, vállalati és közigazgatási iratok, míg a könyvészetiek között ott szerepelnek a Compassok, különböző közlönyök, ágazati szaklapok, illetve címtárak.

Egy kicsit mindannyiunk története is. A vasúti személyzeti források jelentősége.
A vasút a 19. század közepétől a hazai kapitalizmus fejlődésének egyik meghatározó tényezője, annak megkerülhetetlen alkotóeleme volt; az alapvető jelentőségű gazdasági szerepe mellett jelentős hatást gyakorolt a magyarországi társadalom fejlődésére, modernizálódására is. A nyugatról átvett foglalkoztatási keretek, a munkakultúra és a mentalitásbeli elemek máig hatóan részévé váltak mindennapi életünknek. Mivel szinte nincs olyan család, amelyiknek ne lenne a vasútnál dolgozó (vagy korábban ott dolgozott) tagja, a vasúti személyi források feldolgozása szinte mindannyiunk számára tartogat új információkat.

Vannak, akik a magyarországi termelőszövetkezetekben csak a jót, és vannak, akik csak a rosszat látják. A rendszerváltás után született narratívákat egyértelműen az utóbbi megítélés uralja. Egy tsz történeti konferencián fültanúja voltam annak, amikor az MTA Történettudományi Intézetének a főigazgatója azt a kijelentést tette, hogy a tsz-szervezés volt Magyarország 20. századi történetének legtragikusabb eseménye. Ha ez igaz lenne, akkor mit mondjunk az I. és II. világháborúról, a forradalmakról és az azokat követő megtorlásokról, az emberek százezreit nyomorba taszító nagy gazdasági világválságról, a holokausztról, az országot megszálló hadseregek civil lakossággal szembeni atrocitásairól, a nagy tömegeket lakóhelyükről erőszakkal, véglegesen kimozdító ki- és betelepítésekről, a személyi kultuszról és az 1956 utáni tömeges megtorlásról? 

Az Ukrán Biztonsági Szolgálat Szaklevéltárában folytatott kutatásaim során számos olyan iratra bukkantam, amelyek az 1950-es években a Magyar Népköztársaság és a Szovjetunió közötti kárpátaljai határszakasz illegális átlépésére vonatkozó információt vagy adatot tartalmaznak. Jelen publikációm keretében két dokumentum segítségével az itt zajló tiltott határátlépés, mint társadalmi jelenség egy meghökkentő esetcsoportjára hívom fel a figyelmet. Olyan „kihágásokat” mutatok be, amelyek során a magyar–szovjet határ törvénytelen átlépését, polgári személyek jogosulatlan átjutását/átjuttatását a Kárpátalja területén diszlokált szovjet hadsereg katonái szervezték meg, vagy ilyen cselekményekben közreműködtek. Ez az esetcsoport időben korlátozott lehetett, nyilvánvaló, hogy összefüggésben állt az 1956. október-november fordulójától a magyar–szovjet határövezetben, Kárpátalja felől látványosan felerősödő katonai aktivitással, a rendszeressé váló csapatszállításokkal, utánpótlás-szállításokkal, a katonai konvojok gyakori áthaladásával. A hermetikusan lezárt szovjet–magyar határon a határőrizeti szervek az amúgy is nagyméretű, s jóval leleményesebb elrejtőzési lehetőségeket kínáló katonai gépjárműveket (tehergépkocsik, dzsipek) egyáltalán nem, vagy csak az átlagosnál jóval felületesebben ellenőrizték, a hadseregben mindenki a katonai konvojok minél gyorsabb és zökkenőmentesebb áthaladásában volt érdekelt.

Az államszocialista rendszerek szigorúan korlátozták az ország területéről való kivándorlást, mivel a munkaerő elvesztését a termelőerők legsúlyosabb veszteségének tartották. Az ettől való félelem olyan erős volt, hogy a külföldre utazást általában is gátolni próbálták, megelőzve annak lehetőségét, hogy a kiutazók nem térnek vissza. A határ átlépése 1949 után Magyarországon is szinte lehetetlenné vált, még a keleti blokk államai közötti utazások esetében is. A legális kiutazási lehetőségek hiányában jelentős mértékű illegális határátlépésre került sor. 1955 után a külföldre utazás lehetősége fokozatosan bővült, nagyon szűk csoportok számára még a kivándorlás is lehetővé vált. A nyugati államokba való kiutazás azonban egészen 1989-ig politikai, állambiztonsági kérdés maradt, az utazás lehetőségéből kizárt személyek pedig csak illegálisan juthattak el külföldre.